Napok óta be sem kapcsoltam a gépet. Én az internet- és fórum-függő most teljesen közömbösen gondolok erre, és ha választanom kell egy fél óra netezés és egy fél óra heverészés között, hát bizony a heverészést választom.
Nem emlékeztem már rá hogy a tejcsinálás ennyi energiát von el az ember szervezetéről, néha ijesztő éhségrohamok törnek rám. Szerencsére ilyenkor nem zabálom magam halálra, de ennem muszáj.

Egyébként azt hiszem mindenkinek a második gyerekkel kéne kezdenie. De nekem biztosan. Szinte gyerekjátéknak tűnik a kicsi körüli mindenféle teendő. Pedig sokkal macerásabb gyerek mint Emma volt. Vagy talán ő is volt ennyire macerás, csak már nem emlékszem? Engem is utolért volna az anyákat sújtó szelektív emlékezés? Néha azt hiszem igen.
Közben Jura olyan sokszor mondogatja hogy "olyan csodálatos anya vagy te édes szerelmem", és én ilyenkor kacéran azt felelem neki hogy "nem is, te hazug rossz kutya!", de közben hálás vagyok neki hogy ezt mondja, és így is gondolja. De egy picit el is komorulok, mert eszembe jut hogy milyen sokszor vagyok türelmetlen, önző, veszekedős. Sokkal sokkal jobb akarok lenni. Ez örökös konfliktusom önmagammal.

Közben meg azon is morfondírozom, hogy olyan sok helyről hallom hogy a szülés óta kissé megrendül a szexualitás a kapcsolatokban. Nők szinte büszkén súgják egymásnak hogy hát ők bizony nem kívánják a szexet amióta terhesek, vagy szültek. Olyan rémtörténeteket is hallok hogy szülés után hónapokig nem éltek házaséletet. Bevallom az utolsó trimeszterben én sem voltam az a végzet asszonya, és egy pihentető alvás jobban lázba hozott mint egy hancúr, de a szüléssel mindezt mintha elfújták volna. Mintha egy nagy nyomasztó felhőt fújtak volna le rólam. Olyannyira hogy amikor másnap meglátogatott a férjem a kórházban, hát bizony azon morfondíroztam, hogy milyen csendes sarokba tudnám észrevétlenül berántani.
Azóta is szinte szűntelen vágyakozással gondolok rá, mintha friss szerelmesek lennénk. 6 hét? Te jó ég! Hát ki bírja azt ki? Mi 8 nap után elbuktunk...

Ma először vagyok itthon egyedül a két gyerekkel. Kicsit izgultam csak hogy mi lesz, de minden olyan gördülékenyen megy. Valahogy kerek egésszé vált a napom, nincsenek üresjáratok, minden percemre jut egy gyerek, néha egyszerre kettő is... Biztos lesznek rohanós, háklis napok, amikor mindenki feszült, ingerült, nyűgös, amikor nekem is kevesebb a türelmem.
Elhatároztam hogy nem ülök egész nap a gép előtt, a fórumra egyáltalán nem is lépek be, mert akkor nem tudom abbahagyni. Márpedig mennyivel nagyobb kincset ér az időm, ha a gyerekeimnek szentelem.
Emma önjáró már, bármit lehet mellette csinálni. Imádom hogy ilyen kis értelmes, bontakozik ki a kis személyisége, bármi dolgom van a házban jön utánam, és mindenhol megtalálja a módját, hogy hogyan tudja játékosan felfedezni a világot. Szeretném minél jobban kiélvezni ezt az időszakot.
Iván még egy kis zsigeri csomag, lenyűgöz a természet találékonysága, ahogy megnyilvánul a tökéletes kisfiamban. Imádom ahogy szopizik, azt az isteni semmivel össze nem téveszthető anyatejes illatát. Igen hálás vagyok a sorsnak hogy könnyedén kakil és pukizik (ó, az anyák örök témája), semmi sírós hascsikarás. Remélem ez így is marad. Az éjjellel azért vannak némi problémák, dehát olyan kicsi még, ráér átaludni az éjszakát ha nagyobb lesz.

Elégedett és boldog vagyok. Sosem gondoltam volna, hogy ez így lesz. Talán nem is lesz mindig így, lesznek szétcsúszott időszakok is, de most nagyon élvezem az életet.
Szerelmes feleség vagyok, és boldog anya. Itt és most ez a legjobb, ami történhet velem.

Hát itt van ő, megérkezett. 2004 november negyedikén megszületett Sándor Iván László.
Egy problémamentes, és viszonylag élvezhető terhesség után egy álomi villámszülés (gátvédelem, és minden egyéb beavatkoás nélkül), majd szinte pimaszul könnyű gyermekágy következett, a tejem a második napon beindult, de mellem volt szives az oly rettenetes belövellést (feszülő, betonkemény, forró, csomós cicik) mellőzni, egyszerűen csak lett tejem, egyre több, nagyon sok, árad. Imádom az ézést ahogy táplálom a gyermekem.
A gyermekem, aki olyan tökéletes.
És mégis dúl bennem egy csomó ambivalens érzés. Szerelmes vagyok a lányomba, és imádom a fiamat is. Mégis csalónak érzem magam. Senki sem mondta hogy ez ennyire nehéz lesz. Hogy ilyen nehéz kettőt szeretni...
Talán amikor alszanak. Két szuszogó kis csomag, belőlem sarjadzott élet. Akkor kezdem sejteni milyen is lesz majd szeretni őket együtt, belső vívódás nélkül.

Tegnap este anyu is, és Jura is már 9-kor mély álomba szenderültek. Bennem valami ősi erő dolgozik, egészen nevetséges fészekrakó ösztönnek nevezni. Sokkal inkább a megveszekedett fanatikus suvickolási láz illene ehhez a mindent felemésztő késztetéshez.
Késő éjjel is ugrásra kész izomzattal feküdtem az ágyban, teljesen éberen, és elemi erővel fogtam vissza magam, hogy ne rohanjak ki a fürdőszobába suvickolni.
Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal hogy megteszem, de aztán meggondoltam magam. Nem akartam Jurát egy olyan traumának kitenni, hogy éjnek évadján felriadva szeretett felesége hiányára azt a kádban találja meg, amint eszelős tekintettel már a zománcot vakarja le onnan...

Egy ideje úgy terveztem hogy ma fogok szülni. Dehát ember tervez... ugyebár...
Tegnap olyan szép ígéretes fájásaim voltak egész délután, de estére huss, eltűntek.
Ma a kertben rendezkedtünk, cipekedtem, emelgettem, hajolgattam, de semmi...
Várakozunk...

Ma van halottak napja, voltunk este a temetőben. Olyan gyönyörű az a sok világító mécses a sötétben...

Bohó ifjú koromban mindig gúnyos mosolyra húzódott a szám mikor egy könyvben azt olvastam hogy egy pár soksok év után is úgy kívánja meg egymást mint egykoron, szerelmük hajnalán. Azt gondoltam nincs az a partner, akivel ne fúlna unalomba a szex. Reménykedtem hogy olyan férjem lesz, akivel legalább néhanapján jó...
Aztán ahogy teltek az évek, partnerek jöttek-mentek, volt sok hosszabb-rövidebb kapcsolatom már azon gondolkodtam hogy te jó ég, hogy fogom én megállni hogy ne csaljam meg a férjem?!

Itt van Jura, és minden eddigi elképzelésemet megcáfolja. A hűség nem kényszer, hanem valami egészen csodálatos új dimenzió. Olyan jó érzés elmerülni a csókjában, szomjasan kívánni, egyre szenvedélyesebben, mélyebben. Egészen felemelő érzés érezni ahogy megkíván egy pillanat alatt. Látom a szemén, a mozdulatain...
Szerencsés vagyok, nagyon...

Vannak olyan pillanatok az ember eleteben, amit ha egy filmen latunk akkor úgy gondoljuk kissé erőltetett a dolog. Ilyen például ha az ember jóformán mindenórásan hajnali háromnegyed kettőkor egy egeret hajszol az előszobában a férjével és az anyjával.
Hát így peregnek napjaink, mint homokszemek...

Várakozás.
Az elmúlt éveim valahogy ennek a jegyében telnek Jurával. Néha úgy érzem mindig csak várok.
Amikor elkezdtünk találkozgatni vártam hogy üzenjen mikor is futunk össze. Valahogy mindig éreztem mikor fog jelentkezni, melyik napot fogja mondani.
Aztán pár év után komolyabbra fordult a dolog köztünk (mennyire banális megfogalmazása annak a robbanásnak ami akkor történt szinte hetek alatt) vártam rá hogy elszabaduljon "otthonról" hogy végre velem lehessen. Először volt szívet tépően rossz hogy nem én vagyok A Család egy férfi életében.
Hajnalban vártam hogy nyíljon a bejáratiajtó, és beosonjon friss péksütemény illatot sodorva magával, majd vártam ahogy csendben kapkodva ledobálja a ruháit, és becsússzon mellém a takaró alá, hogy átöleljen, rátapadhassak, köré fonódhassak, beszívhassam a bőre illatát. "Kicsi indám" -így hívott...
Aztán elment, mert dolgozni azt kell.
Egész nap vártam hogy végre délután legyen. Mikor már sejtettem hogy közeledik kiültem a konyhaablakba, és vártam hogy megjelenjen az a kék autó (azóta is ha meglátok egy olyat belecsavarodik a szívem a vágyakozásba), kiszálljon ő, bohókásan kapkodva, újság, táska, zakó, minden csúszik szét, mert ő már rohanna fel hozzám, de még annyi dolog van.
Aztán elment, mert "haza" kellett mennie, és én egyedül maradtam megint. Vártam a reggelt újra.
Aztán megtörtént a csoda, megfogant Emma. Egy hétig vártam a bizonyosság után hogy összeköltözhessünk végre. Életem egyik legfájóbb és legboldogabb hete volt az.
Aztán kilenc hónapig babát vártunk. Vártuk a válópert, vártuk az új munkahelyét, vártuk a költözést, a szülést.
Vártuk az esküvőt, hogy sóvárogtuk azt a napot...
Most újra gyermeket várunk, és én minden nap ugyanolyan örülten várom hogy hazajöjjön, várom a hétvégét hogy együtt lehessünk. Éjjel, amikor várom hogy végre elaludjak ilyesmiken gondolkodom. Ha Jura, akkor várakozás.

Valamelyik nap a heverő előtt ült amin feküdtem. Néztem őt, és észrevettem hogy a zoknija le van csúszva és meg van csavarodva a lábán. Hirtelen előntött a szerelem. Boldog vagyok vele. Egész életemben erre vártam. Rá vártam.

Úgy tűnik végre befordultunk a célegyenesbe, tegnap elhagytam a nyákdugómat, és a méhszájam is szépen készülődik. Keményebb része a dolognak hogy rettenetesen görcsöl a hasam alja, és nem tudom Emmát megemelni... Szegénykém, még szerencse hogy már tud járni. Viszont ideje lenne legalább a kórházi csomagot bepakolni...

Házaséletünk újabb fordulópontjához érkezett. Szegény Jurám tegnap bevallotta hogy nem mer már hozzám közeledni, mert fél hogy valami bajt csinál. Kicsit meg van ijedve az orbitális méretű pocakomtól. Azt hiszem tegnap esett le neki, hogy nekünk lesz még egy gyerekünk. Eddig volt pocakom, állapotom, nyűgöm, vizsgálatok, még ultrahang is (mindegyiken ott volt), de az mind én voltam.
Meg is értem, nekem is nagyon nehezen esik le a dolog, pedig bennem növekszik, és nemsokára meg is születik...

Voltunk tegnap az építésznél, újabb egyeztető beszélgetésen. Szépen alakulnak a dolgok, nagyon jó kis ház lesz ez. Egyetlen "aprócska" probléma van velük. Nem képesek egy normális konyhát tervezni. Megértem én hogy aki gyümölcssalátán, babapiskótán, deiten (ünnepnapokon rendelt pizzán) él nehéz belegondolnia hogy milyen lehet egy konyha ahol főznek is, de azért ez túlzás.
A lány szabályos hisztériás rohamot kapott mikor megkértük hogy ugyan rajzoljunk már egy használható konyhát. Repkedtek a bazdmegek, ide-oda kattintgatott az egérrel, összevissza rajzolgatott, éppenhogy elkerült egy súlyosabb idegösszeomlást. Végül nem sikerült megértetni magunkat vele, abban maradtunk hogy mindannyian gondolkodunk még a problémán.
Mondjuk engem túlzottan nem érdekel hogy neki milyen fóbiája van a konyhákkal kapcsolatban (mert hogy van, méghozzá nagyon súlyos, az tiszta sor), én olyan konyhát szeretnék amilyet elképzeltünk. Ebből pedig nem engedünk szemernyit sem.

Pocakiván egyre nagyobb és nagyobb, most már keveset mozog, azok viszont jóval fájdalmasabbak mint eddig. A múlt szerdai UH 2800 grammra becsülte a pillanatnyi súlyát, a doki szerint még egy kilót simán felszedhet ha kivárja az idejét. Jajjjj...

Ez a nap egyszerűen tökéletes. Pontosan ilyenről ábrándoztam kislánykoromban, mikor elképzeltem hogy hogy is telik egy nap egy normális, szerető családban.
A reggel egészen apró zökkenővel indult, Jura elhatározta hogy habos kakaóval ébreszt, viszont a tejszínhab keverés közben összeesett. Ő úgy gondolta hogy ez megpecsételi az egész napot, én viszont úgy gondoltam hogy ilyen apróság nem ronthat el egy nagy reményekkel teli szombatot. Amúgy is úgy gondolom az egészről, hogy nagyon kevés férj veszi a fáradtságot hogy ilyesmit kitalál (ti. habos kakaó), este megveszi a tejszínt hozzá, mégpedig nem flakonos habot, hanem olyat, amit saját két arany kezével ver fel.
nagyon finom volt így is, mert az ízén az állaga nem rontott cseppet sem.
Következett egy vidám reggeli, szintén az előző este beszerzett alapanyagokból.
Aztán Emmát leraktuk aludni, mi pedig elhevertünk. Én a vendégágyon (aludtam egy nagyot), Jura pedig előttem a szőnyegen, újságot olvasott.
Jura befejezte a komód összeszerelését, miközben Emma elmélyülten szerelt és porszívózott mellette. Én Iván és Emma ruháit pakolgattam, közben gyögyörködtem kis családomban.
Hancúr, közös ebédkészítés (sztrapacska), jóízű lakmározás következett. Majd Emma ismét aludni tért.
Odakint vígasztalanul esett az eső, mi pedig bebújtunk egy kád forró vízbe. Csend volt, csak az eső monoton kopogása hallatszott. Isteni volt összebújni, egymást simogatni a furdőszivaccsal, csodás, érzéki élmény (még Iván is mélyen aludt a pocakomban).
Emma akkor ébredt mikor éppen kimásztunk a kádból, igazán jól időzített. Hancúr, videózás, közös uzsizás következett. Gyorsan összepakoltunk, majd vidám fürdés, fektetés.
Most fél kilenc van, Emma alszik, előttünk az este, és azt kell gondoljam méltó befejezése lesz ennek a napnak bármi következzék is.

Pár hete fedeztem fel hogy Emmának van egy apró kis szeplője a derekán pont a popsija felett. Azon morfondíroztunk Jurával hogy micsoda őrületesen szexi lesz majd ez ha felnő. Remélem olyan férfit talál majd aki kellőképpen tud értékelni egy ilyen pirinyó kis szeplőt.
Ha lehet hinni a szakirodalomnak akkor olyan ferjet valaszt mint az apja. Akkor elégedett leszek. Talán tudunk olyan mintát adni neki hogy felnőve boldog családot tudjon alapítani, és megtalálja a helyét az életben.

Nem alszom jól mostanában. Nem csoda, egy ekkora görögdinnyével a hasamban... Éjszakánként furcsa dolgokon morfondírozom. Aztán ha elalszom mégfurcsábbakat álmodom. Most éjjel például azt hogy nagyon megbántottam Jurát (véletlenül felgyújtottam egy parkot ami az övé volt). Nagyon sokáig pedáloztam hogy végre újra összejöjjünk. Amikor ez megtörtént olyan földöntúli boldogság öntött el hogy elhatároztam neki ajándékozom a szüzességem. Buta álmok, olyan érzelmes hangulatba kerülök tőlük...

Vég nélküli monológ megy a fejemben, agyblog. Aztán mire gép elé kerülök mind elillan. Pedig olyan jó lenne leírni mennyire szerelmes vagyok a férjembe, a lányomba, mik azok az apró történések, amiket nem szeretnék elfelejteni, le kéne írni, meg kéne örökíteni. Aztán nem teszem meg, elillan, és csak remélhetem hogy egyszer még eszembe fog jutni.

Néha csak nézem ezt a kicsi alakot, és nem hiszem el hogy létezik még egy ilyen csodálatos gyerek a világon. Olyan jó gyerek, hogy ilyen talán nincs is. Reggel békésen ücsörög a járókában amig magamhoz térek és összeszedem magam, felöltözöm. Addig ő olvasgat, csendben játszik. napközben is igen belátó, ha kimegyek a szobából mindig elmondom hova megyek, mit fogok csinálni, mikor jövök vissza, ő bólint egy nagyot, sarkon fordul, és megy játszani.
Valamelyik nap hisztérikus zokogásban törtem ki (utolsó hetes agyelborulás), ő nézett egy darabig, majd hozzám bújt, a nyakamba fúrta a fejét és megveregette a vállam.
Édes kicsi alak, milyen üres lenne az életem nélküle...

Hétfőn este kimentünk az építészhez Zebegénybe, hogy megmutassák a ház 3D képét. Nagyon izgi volt, de nem ezért kezdem el az egészet mondani.
Hulla fáradt voltam, nyűgös, és nyavajgós. Így a 33. héten egy átgyalogolt nap után érthető is. Ez a házaspár egy szép fiatal emberpár, 3-4 gyerekstátuszban tartott macskával. Gyerek nincs, nem is akarnak, mert az megakadályozná őket abban hogy kreatív elméjük szárnyaljon. Szó terelődött a kerttervező nőröl, akinek a tó a fixaideája. Mi nem annyira lelkesedünk az ötletert, de építész es építészné (aki lakberendező) egymás szavába vágva ecsetelte milyen isteni mikor az ember ül a tó partján, és nézi az aranyhalakat, meg a teknősöket. Szemünkben vidám szikrákkal néztünk egymásra Jurával. Mikor lesz nekünk akár két percünk is a szüntelen nyuzsgő csimmotáktól, hogy aranyhalat nézegessünk egy tóban?! Még a gondolat is kacagtató. Épp csak a tédemet nem csapdostam harsány jókedvemben, mikor aztán hazafelé felidéztük ezt az epizódot a kocsiban...
Ráadásul nem is érzem magam kifosztva vagy megrövidítve, hogy nincs időm ilyesmire. Nem hiányzik. Még akkor sem ha néha pokolba kívánom az anyaságot, kismamaságot, gügyögést, gömbölyödést, szopit, pocit, cicit, büfit, kakit. De a legjobb az egészben hogy tudom, olyan férjem van, aki hasonlóképpen gondolkodik, így aztán (sok egyéb mellett) soha nem lesz vita forrása hogy legyen-e kerti tavunk aranyhallal és teknőssel vagy sem.

Ez a blog szerény emlékműve az én jellememnek. Belevetem magam valamibe, csinálom lelkesen, majd elterelődik a figyelmem, és annyi... Ó számtalan félbehagyott "remekmű" hever annak a szekérnyomnak a szélén amin én utazom...
Jura hűségesen velem lelkesedik minden egyes fellángolásnál, megveszi minden fellelhető kellékét a legújabb mániámnak (volt már üvegfestés, dekupács, himzés, stb...), majd ha meguntam szépen elcsomagolja őket jobb időkre.
Nem piszkál, nem hánytorgat, nem ugyemegmondtam-oz. Tudja hogy ilyen vagyok, ilyennek fogad el, talán ilyennek szeret. Néha pajkos vidám kedvünkben jókat kacagunk múlandó hóbortjaimon...

A gyereknevelést is megunom néha... Akkor jön anyu, etet, pelenkáz, játszik, főz, pakol, én meg csak lógok a levegőben. Csak a jót élvezem abból hogy van egy gyerekem. Aztán feltöltődöm újra, és megint régi a szerelem közöttünk Emmával.
Ő olyan okos és belátó, türelmes a széltoló anyjával. Boldogan veti magát a mama karjába, elfogadja egy másik szülőnek, jókat játszanak.
Ha jobban meggondolom szerencsés kis alak. Mindig van egy kipihent, figyelmes ember, aki tud figyelni rá, aki elhalmozza türelemmel. Cserébe ő is türelmes, belátó, kiegyensúlyozott gyerek. Sírni szinte sosem sír, rosszalkodni nem szokott (miért is tenné, hiszen figyelünk rá anélkül is), néha órákig eljátszik magában, jól alszik és jókat eszik.
Jó így élni.

Tegnap éjjel valami varázslat volt a levegőben. Olyan furcsa hangulatban voltam.
Lefekvés előtt benéztem Emmához, és amikor jöttem ki megakadt a szemem az ajtó mellett a szandálján. Olyan valószínűtlen volt ott a sötétben egy icipici kis szandál katonásan egymás mellé igazítva, két pici rózsaszín zokni belegyűrve. Felemeltem és csak nézegettem. Te jó ég! - gondoltam - nekem tényleg van egy gyerekem...

Éjfél volt már mikor beálltam a zuhany alá. Kinnt zsongott a nyári éjjel, pont olyan, amiből egy évben fájdalmasan kevés van csak. Meleg, zsibongó, élettel teli. A testemen lassan csorgott végig a hűvös víz, és ahogy lenéztem egyszercsak látni kezdtem magam Jura szemével. A mellem súlyos, duzzadt, halvány kék erek hálózzák be, a mellbimbóm szinte fekete, előremeredő. Alatta a hasam gömbölyödött, az új élet bölcsője, titkos boszorkánykonyha, melyet diszkréten borít a feszülő bőr.
Ott és akkor igazán szépnek láttam magam, kívánatosnak, varázslatosnak.
Jura láthatta a szemem csillogásából, hogy valami különleges történt, mert ahogy végeztem a zuhanyzással ő is gyorsan beugrott a kádba. Bár ő is élvezte a hűs vizet - láttam rajta -, gyorsan végzett.

Úgy szerettük egymást, mintha a világ olvadt volna össze velünk együtt. A ciripelő nyári éjjel bekúszott az ablakon, és elrepített minket egy varázslatos világba, ahol eggyé váltunk a mindenséggel. A szerelem titkos fejezetei ezek, amik csak néha mutatják meg magukat.

Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
- Álmomban - mondta, - ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

- Lepke, - mesélte, - igen, lepke voltam,
s a lepke vigan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi...
És felébredtem... És most nem tudom,

most nem tudom, - folytatta eltünődve, -
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? -

Én jót nevettem: - Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! -
Ő mosolygott: - Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát!

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

A terhesség egy hullámvasút. Korábban azt gondoltam hogy elég jól beszívni ahhoz hogy ráérezzünk a Nagy Lényegre. Elég betolni a nyelvünk alá egy exet, hogy átéljük az egyetemes szeretetet, és rögtön utána lebukjunk a legsötétebb mélységekbe. Elég bedobni egy spurit ha pörögni akarunk mint a búgócsiga, elég felszippantani egy kis utcát hogy mi legyünk a világ királya.
Aztán rájöttem, hogy ez mind semmi a terhességhez, és a gyerekszüléshez képest...

Hát itt vagyok újra.
Kivételesen nem a lustaság vezetett odáig hogy nem írtam, hanem az, hogy nem volt netem. Kiköltöztünk ugyanis Fótra.
Közben Emma egy éves lett, és beújítottunk egy kutyust is. A pocakom nődögél, és már érzem a kis lurkó mocorgását is.
Hát újra bele kell rázódnom a blogolásba. Arról nem is beszélve, hogy teljesen megváltozott a blogger struktúrája, még ezt is ki kell tanulnom...

Ezer éve nem írtam, de higyjétek el, jobb is. Nem vagyok valami egetverő hűde-űberfasza hangulatban... Fürgerókalábak nyomulnak ezerrel, már önnön zombi árnyékom vagyok. Olyan szinten gyenge, hogy egy ásványvizes palackot sem tudok kinyitni. Ráadásul jövő hét pénteken ha minden igaz költözünk Fótra. Nagyon várom már hogy ott legyünk, gyűlölöm már ezt a pici lakást, a kutyaszaros belvárost, és a folyamatosan lakodalmas-pop-ot, tévét üvöltve hallgató szomszédokat.
Mama agytrombózist kapott a hét elején, kórházban van, fél oldala lebénulva, mindenki be van szarva, anyu ki van borulva.
Tele van az összes hópicellőm (igen, direkt írtam így, én így is mondom: hópicellő) mindennel, legszivesebben elásnám magam egy csendes zugban, és vinnyogva várnám meg a jobb időket.
Hogy mit is jelent a jobb idők? Talán azt, hogy nem okádok folyamatosan (nem is émelygek), senki sem üvöltözik, sikoltozik a környezetemben, csend van, béke, nyugalom, madárcsicsergés, patakcsobogás, ilyes. Talán szimulálni kéne egy spontán lobotómiát (talán létezik ilyesmi), és kuncogva bevonulni egy szanatóriumba kedves elmebetegek közé.
De mondjuk az talán még kézenfekvőbb, hogy Emmát anyura bízva lelépni Jurával egy szállodába, ahol csend, béke, kényeztetés és szobaszervíz van. A következő hetek sajna nem ilyenek lesznek.

Egyébként isssteni ötletem támadt, ha lenne pénzem megcsinálnám. Lehet hogy le is kéne védetni az ötletet. Egy olyan szállodát csinálnék, ahová tilos gyerekkel menni. Mondjuk 16 év alatti ember nem léphet be a szálloda egy kilóméteres körzetébe. Istenem, tódulnának a népek, mekkorát kaszálnék...
Gondoljatok csak bele. Az ember nem azért passzolja le nagy nehezen (lelkiismeret-furdalástól terhesen) saját visító sarját, hogy aztán a szállodában a mások szintén visító, még neveletlenebb kölykét hallgassa...

Pórkeresztanyám (ez olyan mint a keresztanya, csak megsem az) pár hónapja adott nekünk egy csomó gyerekruhát, hogy használjuk, nekik már nem kell. Kérdezte anyu -akin keresztül zajlott a biznicc- hogy mennyit kér érte. Semmit -válaszolta pótkeresztanyám. Egy csomót visszaadtam, mondván nem fogom használni úgysem, a maradék maradt. Erre minap bejelenti, hogy ő mégsem adta ingyen a ruhákat, utólag kiszámolta, 40.000 (ejtsd negyvenezer) forintot kér érte.
Hát erre mit tudnék mondani? No comment...

Menthetetlenül öregszem. A parkból hazafelé két kamasz fiu ment előttem, tipikus nagy laklik. Én meg azon gondolkodtam, hogy milyen lesz ha majd az én gyerekeim lesznek ilyen nyurga, esetlen kamaszok...
Jáááááááááájjjjjjj...

Már reggel óta tevékenykedem, és úgy tűnik hogy jobban viselem az Emma hisztijét, ha közben mindig csinálok valamit. Persze rettenetesen idegesítő idegtépő hangon tud süvölteni, és így is táncolnak az idegeim, de legalább nem akarom megfojtani egy kanál vízben. Csak a szomszédokat sajnálom, mert nem lehet kellemes hallgatni a szerenádot. De nekem meg keménynek kell lennem, mert mire megszületik a kistesó az Emmának nagyon önállónak kell lenni. Nem lóghat a nyakamon állandóan, főleg ha már nagy hasam is lesz. Ez egyenlőre átmeneti állapot, mikor minden percnek örülök, ami nem iszonyatos üvegeket szétzúzó fejhangú visításban telik. Persze ha sokáig csend van, akkor tuti hogy disznóságot csinál, és ezt ő is tudja jól...

Tegnap láttam pár percet az X-aktákból. De nem tudott lekötni. Valahogy nem életszerű nekem hogy mindenféle marslakók üldözik szegény Muldert, meg meeccsoda titkok vannak ottan. Ehhhh... jöjjenek ide, és találják meg az okát annak, hogy a kincstári leltárban szereplő 10 db cumiból vajon miért csak egy van meg állandóan? Néha még az sem, de azért néha előkerül a kiságy mögül. Mulderkém a te marslakóid kutyafaszák ehhez a Nagy Cumirejtélyhez képest, csak sajnálni tudlak! Méghogy összeesküvés elmélet? Pentagon? FBI? Elmehet mind a sóhivatalba!

Vannak napok, mikor kifejezetten ingerült vagyok, sértődött és morcos. Ez a nap ilyen. És legszívesebben rohadtul mást csinálnék, mint ami van.
Nem merem visszaolvasni a post-jaimat, mert félek hogy egy üres házianyu morgolódásai és panaszáradatai képezik a blogomat. Én meg rohadtul nem ez vagyok.

Valamelyik éjjel komoly flash-em volt. Szokás szerint feküdtem álmatlanul az ágyban, nem is ébren, de nem is alfában sem deltában, hanem abban a kellemes csillagközi lebegésben, amit csak akkor ér el az ember, ha valami nagyon kellemes cucctól beszívott, csak olyan lájtosan, éppenhogy, de azért ütősen. Ezt az állapotot még gyakorlott drogosoknak is nehéz megtalálni, mert a megfelelő feltételek halmozódása mellett, Nap-Hold-Csillagok-Bolygók kedvező fényszögei, és nem utolsó sorban egy jó díler kell. Lám és lám, nekem csak teherbe kell esnem hozzá? A különbség csak annyi, hogy a terhességtől reggel másnapos vagy, az igazán jó cucctól (ha mértékkel fogyasztod) meg nem. Csak valami finom fáradtság, túláradó jóindulat és farkaséhség.
Szóval csak úgy lebegtem, és morfondíroztam. Aztán hirtelen belémhasított, hogy mi van akkor ha én tényleg beszívva heverek valami régi haver kanapéján, felébredek, és ez az egész kis világom eltűnik? Jura, Emma, Derengő? Maradok az, aki évekig voltam, és akitől megundorodtam? Megrémültem.
Melyik vagyok én? Dzsuang Szí vagy a lepke?
Mert néha arra gondolok, hogy hej be könnyű volt akkoriban, nem gondolni semmivel és senkivel, mert ugyan ki vette volna észre ha egy óvatlan pillantaban felcsavarodom a fára a kis kabriómmal? Azt mondták volna mind, tudtuk hogy ez lesz, mert ennek nem is lehet jó vége. Szegény, olyan boldogtalan volt, lám hiába pénz, fiatalság, csinosság. Levonhatta volna mindenki a végső nagy konklúziót, hogy mégiscsak van igazság a földön. Elmenőben még köptek volna egy virtuálisat a síromra, csak úgy elégtételként, mert lám és lám, végül mindig a karfiolsegg és a beszürkült kispolgári lét győzedelmeskedik.
Baszki tényleg!
Jóformán csak féltenivalóm maradt. Féltem a tyúkszaros kis életünket (már ott tartok, hogy a sajátomat is!). Semmi nem lennék, ha ők nem lennének, de néha mégis vágyom egy gondtalanabb életre.
Itt ülök a gép előtt 26 évesen szürke arccal, kócosan, (a sok epehányástól) keserű szájízzel, lestrapálva egy szombat délután. A legizgalmasabb dolog ami a mai szombat estén velem történni fog az az, hogy tízkor hullafáradtan végre ágybazuhanok.
Csoda-e vajon ezek után, ha úgy vágyom a kedvesem testét, mint egy falat kenyeret? Ha örökösen vad, szenvedélyes szeretkezések, eszeveszett marcangolások járnak a fejemben? Mint ott a hajón, abban a pici kabinban az Adrián, emlékszel? Akkor azt írtad nekem sms-ben nemsokra rá (angolul persze), hogy ez volt az évszázad baszása. Az ám, igazad volt. Szinte minden nap eszembe jut, és hozzád hajt. Kívánlak mindig...

Tegnap akartam írni jól, aztán hirtelen megjött mindenki, és jól nem írtam semmit. Pedig nagy élményem volt. Van egy gimis osztálytársnőm L., aki régebben sem merítette ki a kellemes társaság fogalmát jellemileg (jujjj, na ezért a mondatért sem kapok irodalmi Nobel díjat), de amióta gyereke van még rosszabb a helyzet. Ráadásul akkora pechem van, hogy egy orvosnál szültünk szinte napra pontosan.
Közös barátnőnktől tudok róla, hogy mostanában rettenetes irígység és féltékenység vett rajta erőt. Ez többek közt abban is megnyilvánul, hogy a hátam mögött kígyót-békát kiabál rám. Kifejtette többeknek hogy nekem mekkora gáz az életem, majd meglátom hogy Jura engem is elhagy 2-3 gyerekkel a nyakamon maradok, mert aki egyszer elvált az újra megteszi, ráadásul nekem még egy normális esküvőm sem lehetett, albérletből albérletbe költözünk és mégis bevállaltuk a második gyereket is, stb stb...
Azonfelül hogy mérhetetlenül sajnálatra méltónak találom az ilyesmit (szép kis szegénységi bizonyítványt állított ki magáról), kicsit meg is könnyebbültem, hogy akkor legalább megúsztam a telefonjait, amikben órákig ecseteli, hogy milyen nagyszerű anya is ő, és az ő fia a legtökéletesebb az egész világon. Mintha legalábbis verseny lenne.
Hát tévedtem. Tegnap felhívott, és akkorát kurjantott a telefonba, mintha az előbb közöltem volna vele, hogy megnyerte a lottó ötöst.
Végig örömködött, örvendezett ott nekem (megfeddett, hogy miért nincs matávos telefonom, mert az neki olcsóbb lenne), alig bírtam lerázni.
Wazz undorodom az ilyen emberektől. A kétszínűség az egyik legocsmányabb tulajdonság a világon.

Ma meglestük Derengőt. Nagyon édes volt, mint egy pici ubi (Jura szerint Bonduelle extra apró), csak éppen hatalmas nagy szive volt, es nagyon dobogott. Emma kurjongatott a monitornak. Derengő 14.3 mm, egy óriás ahhoz képest, hogy mekkora volt két hete. Szerencsére a doki nem kínoz felesleges vizsgálatokkal, így csak 4 hét múlva kell mennem újra, az meg már a 12. heti UH lesz. Na jó, addig el kell intéznem egy csomó mindent, labor, EKG, háziorvos, mittomén. De azt remélem 2-3 menetben letudom majd.
A doki alaposan körülnézett odabent, kicsit aggódtam hogy két embriót talál, de szerencsére csak egy volt. Stramm legény lesz ez, tiszta sor. Bírnia is kell szegénynek a kiképzést, hiszen Emmát rendszeresen emelgetem, néha megtapossa a hasam, és cipelem a babakocsit is (gyerekestül-téliruhástul-báránybőröstül).
Nagyon várom már hogy kiköltözzünk Fótra, ott sokkal nyugisabb lesz minden, és lesz végre életterünk.

Hosszas kihagyás után újra jelentkezem. Derengőt holnap megyünk megint megkukucskálni. Biztos jól van, effelől szemernyi kétségem sincs, hiszen naphosszat émelygek-hányok.
Kevéssé szórakoztató dolog, de már nem ejt annyira kétségbe mint másfél éve. Ebből kifolyólag könnyebben is viselem. Ráadásul múlt héten gyöngy életem volt. Anyu minden nap itt volt, Jura tök korán járt haza, nekem csak az volt a dolgom hogy nyavajogjak, és kihúzzam azt a pár órát amíg egyedül voltam itthon a gyerekkel.
Sajnos minden csoda három napig tart, így az élet visszazözzent a régi kerékvágásba.
Igyekszem bebizonyítani hogy milyen fasza csaj is vagyok én, helyt állok a vérzivataros időkben is, földön, vízen levegőben, okádva pelenkázok, meg ilyenek. Pedig legszívesebben egész nap heverésznék, nyögdécselnék, majszolnék finomabbnál finomabb étkeket, és nagyon sajnálnának engem a hős anyát. Sajnos ez csak korlátozottan megoldható. Így marad nekem néhány félóra, amiben heverészek.

Megvettük Sóbinóbi kismama kazettáját. A gyakorlatok nagyon jók, le a kalappal. Egy hibát követtünk csak el, nem DVD-ben vettük meg. Akkor ugyanis kikapcsolnám a szöveget, csak a kép és a zene maradna, és tökéletes lenne minden. Így viszont kénytelen vagyok hallgatni folyamatosan ezt az idegesítő visító fejhangot: "Naaa? Hogy vagytoook? Én jóóól! A te picid mozog mááááár Mert az enyééém igeeen...." Brrrrr...

Tegnap láttuk Derengőt. 1,3mm, és jó szívtevékenységet mutat. Ez azt jelenti, hogy hallani még nem hallatszik, de jól látható a pulzálás. Ma megyek a kiskönyvért a védő nénihez.
Két hét múlva újabb mozizás, akkor már nagynak kell lennie.
Sajnos csak pár napig élvezhetjük ezt a nagyszerű tavaszi időt, mert jövő héttől állítólag megint itt a tél. Ezt nagyon sajnálom, mert élvezem hogy nyitva lehet az ablak, és nagyokat sétálhatunk a parkban.
A rókahadak átmenetileg visszavonulót fújtak, főleg egy homeós bogyónak köszönhetően, de körülöttem ólálkodnak rendüetlenül. Fáradt is vagyok rettentesen, alig vonszolom magam naphosszat.
Jura ezt látván megtestesíti az eszményi férjet. Reggel felkel a gyerekhez, tisztába teszi, megeteti, elmolyol vele, hogy tudjak kicsit még aludni. Este vacsorát főz, mindig amit kívánok, reggel pedig elmosogat. Ma még a reggelit is ágyba kaptam. Szinte nem is hiszem el, hogy ez mind velem történik. Olyan mint egy mese, vagy egy film.

Végre megérkezett a tavasz. Süt a nap, langy szellő lengedez, rügyeznek a fák, bokrok, hajtanak a tavaszi virágok.

Hétvégén Szilvágyon voltunk, fejben nagyon sok post-ot írtam, de aztán persze nem vetettem papirra egyet sem, igy mar nem emlekszem semmire. Pedig remek kis eszmefuttatások voltak.
Viszont a vártnál hamarabb köszöntött rám az angolul oly méltánytalanul hívott morning stickness. Van erre egy szó, nah... Jura szokta mindig mondani. Eufémizmus (megkérdeztem tőle, én mindig elfelejtem...)
Azt szokták mondani, hogy minden terhesség más és más. Hát én ezt rosszul értelmeztem. Ugyanis én azt hittem, hogy ez azt jelenti, hogy a második sokkal könnyebb lesz.
Hát tévedtem. Most a 8. hét helyett már az ötödiken lecsapott rám az émelygés, ami két nap múlva (azaz ma) átváltott a lakodalmas eb szakaszba. Jura azzal vígasztal, hogy ez alkalommal talán nem tart el a 17. hétig. Hát remélem...

Jura megcsinálta az új gépet, már ezen írok. Hát nagyon furcsa, minden teljesen máshogy néz ki, egy csomó dolgot újra össze kell szedegetni innen-onnan. Tisztára olyan mint egy költözés, csak sokkal kevesebb dobozzal és felfordulással. Emmának is csurrant-csöppent a dologból, kapott egy szép színes (amúgy teljességgel használhatatlan) egeret. A csatlakozó úgy fél órára lekötötte a figyelmét, forgatta, nézegette, rágcsálta.

Egyébiránt lakást keresünk ezerrel, mert egyrészt rájöttünk hogy még egy gyerekkel képtelenség itt elférni, másrészt a tulaj is el akarja adni ezt a lakást. Nagyon megszerettem ezt a környéket, itt tényleg minden megtalálható egy könnyebb sétányira, ami csak kellhet, ráadásul a védőnő egy kész főnyeremény.
De már minden gondolatomat egy nagyobb, új hely köti le, ezerszer berendeztem már fejben mindenféle kitalált új lakást.

Tegnap nagyon csúnyán összevesztünk. Mindketten hulla fáradtak és frusztráltak voltunk. Ráadásul bennem a hormonok is dúlnak, vagy két órán keresztül zokogtam.
Nem részletezem, ronda egy ügy volt. Aztán persze kibékültünk, és a békülést meg is pecsételtük.
De azért azt hiszem nem szeretnék több ilyet...

Nőnap.
Ismét zuhog a hó.

Reggel hamar gyorsan kihordtam lábon egy könnyebb infartust, mikor a mérleg nyelve 57 kg-on állapodott meg. Jó, tegnap nagyon sokat zabáltam, de akkor is! Ez piszok igazságtalanság, én mondom. Nem karok 9 hónpig rettegni, hogy jaj a súlyom, és nem akarok megint 5 kilót magamonfelejteni szülés-szoptatás után.

Na sikerült ma eljutni a dokihoz. Megvizsgált alaposan, és megállapított egy csomó rusnya dolgot, amit a gyengébb idegzetűek nyugalma érdekében "felfázás" gyűtőnéven határoznék meg... Kaptam hat tonna mindenféle gyógyszert, kúpot, krémet, mifenét, elleszek vele egy darabig...
UH-ot is csinált, de az idő szűkössége miatt nem részletezte, csak annyit mondott, hogy ez biza terhesség, a méhnyálkahártyám vastagsága meg főleg erre utal az egyéb tünetek mellett.
Valamint egy pontot nagyon nézegetett, gyanítom ott már látott valamit, de nem akart belemenni, ezért nem mondott semmit. De nem küldött el vérvtelre, meg UH-ra a jövő hétre, tehát ez nekem azt jelenti, hogy minden rendben van...
Jövő utáni héten szerdán megyek UH-ra a kórházba, kis szerencsével már lesz szívhang is...
Este a gépnél ültem, mikor egyszercsak reszelős horkolás sejlett fel a lakás mélyéről. Két tippem volt. Vagy a Zsófi horkol a szokotnál kicsit mélyebb tónusban, vagy Jura aludt el a fürdőszobában a földön, ahova olvasni vonult (tekintettel a szomrú tényre, hogy máshol nem lehetett lámpát gyújtani, hiszen a lakás minden zugában gyerekek alszanak).
Ez utóbbi tippem jött be. Szegénykém. Kéne már az a nagy ház...

Hát megcsináltuk a tesztet. Kicsi Derengő már nem is olyan derengő, hiszem a második csík erősebb lett mint a kontrollcsík.
A görbém tankönyvi...

Vettünk múlt hétvégén Emmának egy nagy puha szőnyeget, és egy játszószőnyeget, hogy azon randalírozhasson, ha elesik ne üsse magát annyira oda. Kb 3 másodpercig tartózkodik rajta, utána lemászik róla a gép felé. Na, akkor elő a tapilapokkal! Kitapilapoztam a szőnyeg és az íróasztal közötti részt.
Akkor felszedte a tapilapokat, és nagy élvezettel rágcsálta. Ezután leterítettem rá egy gyerekpaplant, hogy ne egye meg teljesen a műanyag darabkákat.
Ezután kizárólag rajtam volt hajlandó tartózkodni. Ma a járókát is félretoltam, hogy legyen szabad mozgástere. Megtalálta azt a 60x40 cm-es részt, amit nem fed semmiféle szőnyeg, tapilap, paplan, a csupasz csúszós parketta van csak. Na ezen a kis területen tartózkodik kb fél órája, és a négyes csomagolású popsitörlő csomagot rágja, püföli...
Azt hiszem mindig egy lépéssel előttem fog járni leleményességben, feladom. Tanuljon meg esni a parkettán, jöjjön rá magától hogy a nylonnak nincs is olyan jó íze...

Jártomban-keltemben mindig rápillantok a tegnapelőtti tesztre, ami az íróasztalon hever. Néha felveszem, a fény felé fordítom, és úgy tanulmányozom. Vajon halvány ez a csík, vagy mintha erősebb lenne tegnap óta...
Szinte számolom az órákat, amikoris megcsinálhatom (holnap reggel) a másodikat, aminek reményeim szerint már nagyon határozott, arős vonalnak kell lennie.
Elhatároztam, hogy ez alkalommal nem hagyom magam beparáztatni, és nem hagyom kétségek közé vergődni magam. Mégis érzem napról napra, hogy veszteség lenne, ha Derengő meggondolná magát. Hiszen már beceneve is van, egy valós, létező személy, szinte családtak, bár alig több szikhólyagba burkolózó petezsáknál...
A tegnapi szerelmeskedésnek a mai következménye egy kis vérezgetés. Felsejlik a közelmúlt, amikor Emmával lettem terhes. Ugyanez volt. Nem lett baj végül, a doki füle botját sem mozgatta, végül a 12. héten abbamaradtak ezek a kis nyomok. Úgy látszik én, aki sosem menstruálok azért a terhességeimet végigvérezgetem...
Ma reggel előkutattam a dossziét amiben az előző terhességem alatt készült vizsgálatok leletei vannak. Az első UH négy hetesen és két naposan készült. Három nap múlva lesz pont ennyi idős a mostani terhességem.
Akkor már petezsák volt látható szikhólyaggal. Ez a kis megfoghatatlan orvosi megnevezésű kis sejtszaporulat most egy kicsi élőlény, aki itt ül az ölemben, és az asztalt kapirgálja.
Ez a másik kis apróságnak is ilyen jövője van, és remélem beteljesíti, velünk marad, és megszületik, felnő, és boldog lesz...

Sokat fogalmazgattam magamban, hogy vajon mekkora nagy statement-et vágjak le a hír beharangozasa okán.
A baj csak az volt, hogy hirtelen rengeteg dolog tolult az agyamba.
A legszembetűnőbb különbség az volt, hogy most nem fogott el remegés, és heveny pánik. Volt időm felkészülni lelkileg arra, hogy látok egy pozitív tesztet.
Emmára (hiába terveztük) nem számítottam igazán, szinte letaglózott a hír. A kapcsolatunk nem volt még stabil, hiszen Jura még a családjával élt, én pedig egy jóformán üres albérleti lakásban tengettem napjaimat. Meg voltam róla győződve, hogy nem jöhet ilyen hamar össze az a gyerek (még csak nem is mensiztem akkor már hónapok óta). Az a pozitív teszt egy villámcsapás volt, és a terhesség alatt is végig csak építgettük a közös életünk alapjait.
Most már egy szép kerek, boldog család vagyunk, egy remek kisgyerekkel, összeházasodtunk, és a kapcsolatunk is stabil, sziklaszilárd. A hőmérőzésből kifolyólag jóformán a megtermékenyülés első pillanatáról tudtom van (azaz sejtésem), gondolatban nyomon követtek a megtermékenyüllt petesejtet napokon át le a méhembe, ahol beágyazódott. (Tankönyvi a görbém, a 8. napon kis pecsételő vérezgetés, ami a beágyazódás jele.) Az már nem tört le, h nem mensizem, hiszen minek is azt, ha egyszer így is teherbe lehet esni...
Teljesen más érzelmekkel vágok neki ennek a nagy útnak, mint az előzőnek. Lélekben felkészült vagyok, és bár tudom hogy nem lesz könnyű, mégis nagyjából sejtem mi vár rám.
Nem vagyok hajlandó azon parázni, hogy mi van akkor ha meggondolja magát ez a kis szedercsíra, mi van ha nem oda ágyazódott be, ahova kellene ésatöbbi ésatöbbi. Nem és nem! Ki akarom élvezni minden pillanatát ennek a terhességnek, az előzőnél úgyis túl sokat aggódtam.
Valójában már akkor tudtam hogy itt készül valami, mikor a fertility-friend 20-án pénteken kiírta, hogy szerinte aznap van ovulációm, és ha megtermékenyül ez a petesejt, akkor a gyerek várhatóan 2004 11. 22-án fog születni. Akkor sejlett fel bennem, hogy igen, itt lesz valami, hiszen Emma 11.22. órakor született. Mélyen hiszek az események ilyetén láncolatában.

A hétfő mindig ilyen kis punnyadós nap. Az embernek semmihez nincs kedve, csak heverészni, és várni, hogy este legyen.
A hétvége fárasztó volt, hiszen sokkal több mindent próbáltunk megcsinálni, mint amennyi az időnkbe ténylegesen belefért volna.
Ráadásul nagy az izgalom, hogy jön-e a kistesó vagy nem, holnapután tesztelek, majd kiderül. Remélem sikerül egy pozitív tesztet produkálnom, mert már nagyon beleeltem magam...

Kicsit beleszimatoltam ebbe meg ebbe a blogba, és igen elszomorodtam... Én a régi ábrándos lelkű költő már hetek (hónapok?) óta másról sem tudok írni mint pisi, kaki, büfi, fika, miegyéb... Terhességi teszt és hőgörbe... A helyesírásom csapnivaló, a szókincsem egyre inkább beszűkül a célszavakra (lásd elébb).
Mentségemre szolgáljon a fent említett két női személynek még nincs gyereke (azaz egyiküknél ez az állapot (ehhhe, érted, állapot) már nem tart sokáig...)
Körém szűkül a világom, álmomban is azt teszem amit nappal, és minden Isten áldotta nap egyforma.
Aztán mélyebben elgondolkodtam ezen, és rájöttem, hogy ha dolgozni járnék mint más gyerek nélküli, vagy nagyobbacska gyerekkel rendelkező nő, akkor sem lennék előrébb. Legfeljebb nagyobb lenne a játszótér, és nem csak hintázni lehetne, hanem lenne mászóka is... (Na tessék, erről beszélek! Milyen hasonlat? Játszóteres. Bravó! Csakazértis legyen mondjuk inkább könyvtár, ahol két-, esetleg három könyvvel van több...)

Amikor elkezdtem írni ezt a blogot Jura lelkendezett, hogy milyen szórakoztató, kedves, szellemes, ésatöbbi post-okat produkálok. Hajlottam igazat adni neki (még akkor is, ha szerelem okán köbgyököt vonok az engem méltató szavakból). Mostanában nem is mondja annyit (csak néha), és nem is vonok köbgyököt, mert akkor siralmas eredmény jönne ki...

Hát szárnyalj ó fantázia!

Tombol a takonykór a családban. Papírzsepik apró kis hógolyó halmaza borít el minden talpalatnyi helyet. Emmát pedig benevezem a Guinness-be, valószínüleg ő tüsszenti a legnagyobb taknyot a világon... Egy prüsszentés, és beterít mindent. Igazi kis úrilány, három hónaposan például már ki tudott köpni a babakocsiból...

Anyu ígérte, hogy jön délután.
Jura ígérte, hogy hazajön korán.
Emma mély gyógyulós álomban ájultan hever az ágyában mozdulatlan.
Az ég odakint szürke, fény ide nem ér be.
Fülzúgós csend-vákuumban.
Szépen kiszippantják az agyam.
Ó bár látnám magam.
De nem látom, ezért hát kedves jóbarátok
én bizony jó éjszakát kívánok!

Régen írónak, költőnek készültem. A fenti kis szösszenetből talán kitűnik, hogy a világ nem veszítet sokat azzal, hogy végülis nem lettem sem író, sem nem költő. Maradok szimplán egy hétköznapi ember, aki ideje nagy részében boldog... Bizony feleim, a könnyebbik utat választottam. Köveket rám!

A mérhetetlen nemtörténések közepette zajlanak a történések.
Nincs semmi, és mégis mindig van valami...
Globalice a világ lustán gördül előre, tesszük a kis dolgainkat, boldogok vagyunk vagy szomorúak, fáradtak vagyunk, vagy kipihentek, elfoglaltak vagyunk, vagy unatkozunk. Az életünk itt és most történik, mégis a múlton rágódunk, vagy a jövőbe vágyunk.
Szeretném az életem végén megkapni azt a felvételt, amire rögzítve van minden, ami velem történt, amit éreztem, amit tettem. Egy különleges, egyszeri kiadású, díszcsomagolású DVD. Természetesen jelenet választással, riport a készítőkkel és főszereplőkkel, stb... Talán ilyen a menny. Egy bazi nagy házimozi, ahol szépe megnézi az ember élete filmjét, kielemzi, és sok tapasztalattal gazdagabban választ egy új életet magának.

Néha egészen megdöbbenek, milyen apró dolgok okoznak nekem örömöt, sikerélményt. Tegnap tornáról hazafelé bementünk Emmával a piacra, vettem egy csomó mindent, és szépen hazakocogtunk. Addigra úgy elszállta az erőm, hogy mosogatni alig bírtam. Végül megjött anyu és együtt főztük meg a vacsorát, egyedül nem tudom mit csináltam volna.
De így is jó érzésekkel töltött el, hogy Jurát vacsorával vártam. Tudom hogy ez neki mennyire fontos...

Teljesen szétszór és zilált vagyok, a tárgyak kiesnek a kezemből, elfelejtek szavakat, ájult fáradt vagyok délutánra. Bosszant, mert sokkal többet szeretnék csinálni, mint amennyit teszek.
És szerelmes is vagyok. A férjembe. Ez felemelő, csodás, megnyugtató érzés...

Nem tudom miként vélekedjek a tegnapi napról...
Amikor betoppant az ajtón elöntött a vágy, hogy végre magamhoz öleljem. Minden úgy volt ahogy reméltem. Emma aludt, a gyerekek lent maradtak a kocsiban, és Jura belépett barna arccal, mosolygó szemekkel, és nem tudtam ellenálni neki.
Tisztelt Bíróság! Bevallom, ott helyben letepertem az előszobában...
Régen azt gondoltam, hogy rettenetes erőfeszítést követel majd tőlem, hogy hűséges maradjak a férjemhez. De a napnál is világosabb, hogy el sem tudnám képzelni, hogy rajta kívül más hozzám érjen. Rá viszont úgy vágyom, mint a napsütésre.
Soha az életben nem tudtam hűséges maradni 3 hónapnál tovább (egyszer sikerült egy évig, de közben állandóan más pasik jártak a fejemben), most meg mindennél jobban vágyom az ő ölelésére.
Úgy tűnik megtaláltam az Igazit... Őrületes szerencse, hogy ő a férjem...

Aztán elmentünk ebédelni a három gyerekkel, és talán ezt nem kellett volna. Ittuk volna egymás szavait, de két szót nem tudtunk váltani az állandó közbekotyogástól. Csalódott voltam és dühös... Végül el sem mentem velük Pécelre, Emmával hazajöttünk, és inkább megvártuk itthon Jurát.
Este még elmentünk moziba, hogy végre megnézzük a Magyar Vándort, de nem feltétlenül kellett volna. Nem volt túl jó, és akkor még finoman fogalmaztam. De kettesben lehettünk, és ez ért a legtöbbet az egészben.
Este pedig végre összebújhattunk, és egymás testének melegében aludhattunk el. Ha csak minden második ember érezné ezt a megnyugvást esténként a párja mellett, nem lennének háborúk, és sok más igen kellemetlen dolog a világon...

Az eső pedig vígasztalhatatlanul esik és esik...

Na csak eszembe jutott mi az, amit mar napok óta le akarok írni.
Minap (van már vagy 3 hete is) nagy hó esett egy délután alatt. A kocsit teljesen belepte a hó, amikor beszálltunk meghitt kis kuckóvá változott csak attól, hogy nem lehetett kilátni. Hirtelen eszembe jutott, hogy milyen izgalmas lenne egy teljesen behavazott kocsiban szerelmeskedni vele egy forgalmas helyen.

Jura ma jön haza... Olyan türelmetlen vagyok, siettetném az időt...

Ez a kis piskóta itt ücsörög mögöttem a járókában, és szövegel. El kellene menni valahova, olyan szép idő van, csak egyedül nincs túl sok értelme. Vagyishát van, persze, de nem olyan szórakoztató. Jura most talán a sífelvonón ül, és nézi a hótól csillogó hegyeket.
Meg is szerveztem a mai programot anyuékkal... Ha minden igaz állatkert lesz belőle...

Nem állatkert lett, hanem egy kellemes séta a VIII. kerületben. A régi szomszédunkhoz sétáltunk át, és dumáltunk egy nagyot.
ÉÉÉÉÉÉÉÉÉSSSSSS (dobpergés) Emma délután belekapaszkodott a mama kezébe és felállt!
Olyan őrületesen büszke vagyok rá, annyira ügyes gyerek. Meg vagyok róla győződve, hogy ő a legügyesebb gyerek a világon!

Elmentek hát...
Tegnap rettenetesen zűrös napom volt. Reggel pakolászás, gyerekeknek reggeli (természetesen a Dani végigöntötte magát kakaóval), Jurának úticsomagja, aztán miután elindultak egy kis szusszanás. Jött anyu, amíg Emmával játszott én eltakarítottam a romokat. Aztán nyakunkba vettük a várost. Ruhanagyker, piac, bababizó, volt minden. Éppenhogy odaértünk hozzájuk, mikor jött Jura, átvette a csomagokat (amiket itthon hagytak, amiket vettem, és az úti elemózsiát).
Ezután loholtam a Mammutba, ahol Keith Floyd dedikált. Rettenetes sor kígyózott, de másfél óra alatt bejutottunk. Először úgy gondoltam hogy szülinapjára adom Jurának a könyvet, de nem bírom ki, és "Isten hozott itthon" ajándék lesz belőle. Belenézegettem, és nagyon tuti kis receptek vannak benne.
Estére hulla fáradt voltam már, a lábam rettenetesen fájt az egész napos mászkálástól, és a csípőmön hatalmas lila folt éktelenkedik, köszönet a babakocsi cipelésnek.
Jura hiánya eleven sebként lüktet bennem, mindent elkövetek hogy gyorsabban teljen az idő. Tegnap ájulásig tévéztem (természetesen nem volt egy normális műsor sem), ma pedig ájulásig tervezek pakolni... Lám, már fél egy van, ez a nap legnehezebb időszaka, ha este hazajön, akkor is... Nem hogy így.
Piszok dolog na, hiányzik...
Emma alig akart szóbaállni velem reggel, végig azt leste, mikor jelenik meg az apja. Csak a reggeli szundikálás után vigyorgott rám.
Ehhh... Nehéz ügy ez...

Jura holnap elutazik síelni a gyerekekkel. Már most hiányzik... Ha csak rágondolok összeszorul a gyomrom. Lehet hogy illene ennyi idő után már örülnöm neki, hogy lesz egy facér hétvégém, de semmi jót nem találok a dologban. Már most megbántam hogy nem megyünk velük, és már most utálom az egész nyavajás 4 napot, ami olyan hosszú lesz, hogy sosem fog véget érni. Tudom, érzem. Ilyen hosszú időre talán még sosem váltunk el.
Próbálom teleszervezni a hétvégét, hogy ne érezzem annyira kínzónak majd a hiányát, de egyenlőre nem állok túl fényesen. Megbeszéltem már egy bulit Melindával, de rögtön el is ment a kedvem tőle, ahogy letettem a telefont.
Ha a hétvége (és ebből a szempontból négy napos hétvégém lesz) hosszú üres perceire gondolok, csak a takarítás jut eszembe. Talán lesz erőm nekiállni, és végre rendesen összepakolni.
Megvan a napok szabályos ritmusa. Reggel Jura pelenkázza és eteti Emmát (aki mellesleg rám már egyáltalán nem kíváncsi reggel), aztán még heverhszünk picit hárman, majd Emma visszakerül a kiságyba, ahol molyol, szundikál picit. Jura elkezd készülődni, én előkészítem a napi ruháját, főzök egy kávét.
Aztán mikor elmegy mosogatok, pakolok, Emmával foglalkozom. Délután 4 körül Emma lefekszik aludni, van hogy hatig is szundít, és amikor felébred már izgatott várakozásban vagyunk, mikor jön haza Jura. De most az este értelmét veszíti így, hogy nincs kit várnunk haza.
Biztos jól elleszünk, hiszen Emma szuper kiskölyök, és tényleg öröm vele minden perc. Csakhát...
Na jó, nem nyavajgok...

Tegnap levágattam a hajamat. Jó rövidre. Csak az a baj, hogy nem a megfelelő fodrászt választottam. Nem szerelem első látásra az új hajam, és ez nagyon bosszant. Jurának nagyon tetszik, odavan érte, de szerintem nem az igazi...
Nem a hosszú hajamat sajnálom, mert bánja a fene azt a három szál vackot, hanem egy igazán jó frizura lehetőségének elszalasztását bánom.

Viszont jó hír, hogy Emma már a második alkalommal nem sírt a tornán. Láthatólag szórakoztatja a sok ember, a sok érdekesség. Néha látványosan unja az egészet, akkor szabotál. Ha elvesszük tőle a játékot, hogy most már aztán tessék mászni, akkor flegma képpel elkezdi a kezét nézegetni. Honnan a fenéből van alig 9 hónaposan ekkora rafkó benne?! Te jó ég, mi lesz itt később?!

IIIIIsssteniiiii hétvége volt. Kezdődött azzal, hogy péntek este Tescoztunk. Na ebben semmi különös nem lenne, ha nem szakad hóesésben mentünk volna. Gyönyörű volt. Aztán következett a vásárlás, és mi oly mértékben tanusítottunk önmérsékletet, hogy annak is a felét fizettük, ami az utóbbi hónapok legkisebb számlája volt. Méltán lehetünk büszkék magunkra.
Szombat délelőtt isteni jót molyoltunk, a családi képeket rendezgettük a gépen. Ez igen hálás elfoglaltság... Aztán megjött anyu (akinek az érdemeit csak méltatni tudom, hiszen péntek este elmosogatott amíg mi Tescoztunk). Nyomtattunk neki is képeket, megcsináltuk az albumot, amit már régóta igérünk. András is itt volt, jót beszélgettünk. Közben egyre csak szépítkeztem (nincs mit szépítsem: gyantáztam), közben kedélyes családi traccsparti volt. Csak az lepődik meg ezen, aki nem ismeri a mi családunkat...
Végül szép lassan elkészültünk, 6-kor irány a Rosinante, ahol úgy fogadtak minket, ahogy mindenhol kéne fogadni a vendéget. Csodálatos vacsorát költöttünk el, az ízek fenséges kavalkádját. Végül felvonszoltuk magunkat a szobánkba, és...
Reggel az anyu közölte hogy Emma felült az ágyban. Kicsi alak! Mindig anyunak tartogatja a kunsztokat...
Reggeli után irány vissza a városba, ahol megnéztünk benéztünk a Mai Manó házba (vagy: Házba?), és vettünk pár ezt és azt. Itthon Emma a nyakunkba ugrott, úgy örült nekünk hogy végre hazatértünk.
Délután kimentünk a temetőbe, és sétáltunk egy nagyot. (Átsétáltunk Jura anyukájának a sírjától a szóróparcelláig, ahova apáim vannak temetve.)
Az hétvégét egy remek színházi előadás zárta.
Reggel vidáman, frissen, kipihenten ébredtünk.
Ha más mesélné ezt mind el, akkor nem hinném el. De mivel velem (velünk) történt meg kénytelen vagyok hinni a történtekben...

Napok óta le akarok ide írni valamit, de mindig elfelejtem, és csak akkor jut eszembe, ha nem jutok gephez...
Na de majd ma!
Reggel kisuvickoltam az összes elfekvő előkét, és beáztattam őket. Sejtettem hogy egynek még lennie kell valahol, de mivel nem találtam elpakoltam a suvickoló szettet. Ahogy kiléptem a fürdőből megpillantottam az elveszett darabot. A piszok elbújt amikor kerestem. Mérgesen vittem a fürdőbe, és levágtam a mosógépre. Elmeséltem Jurának, aki éppen zuhanyzott, hogy hogy jártam. Nem volt kedvem újra vacakolni vele, inkább kimentem előkészíteni Jura ruháját, és kávét főzni. Nem sokkal később valamiért visszamentem a fürdőbe, és azon kaptam az én egyetlen szerelmemet, hogy a tékozló előkét sikálja.
Könnyek szöktek a szemembe. IGEN! IGEN! IGEN! Ilyen férjet akartam mindig is! Többet jelent ez nekem száz szerelmes szónál.

Azt álmodtam hogy Jura elvitt minket Emmával egy kis sportrepülőn a város fölé. Én végig morogtam vele, hogy Emma meg fog fázni, éhes lesz nemsokára, meg ilyenek. Ő pedig mutogatta a város látványosságait, nagyon lelkes volt. A végén kicsit féltem is hogy lezuhanunk, hogy Emma nem jut időben vacsorához, meg stb. Végül Jura úgy tette le a gépet hogy meg sem lehetett érezni a földetérést. Én pedig mélyen elszégyeltem magam, hogy végig veszekedtem ezzel a drága emberrel, aki pedig megszervezte és véghezvitte ezt az egészet a mi örömünkre.
Tanulságos álom, el kell hogy gondolkozzam rajta...

Emma vihartempóban halad a mozgásfejlődés rögös útján.
De most már napok óta úgy járok, hogy mire előkapom a kamerát, addigra befejezi az összes kis mutatványát, és bambán, vigyorogva mered a gépre, mintha megbűvölték volna. Semmi ügyes kis kutyázás, négykézlábazás, fekvőtámaszozás.
Így sajnos nem fogom megörökíteni a gyermekem első remekbeszabott mozdulatait, mindig csak egy kis vigyorgó fókabébit.
Hurrá, most sikerült. Már csak azt nem tudom, hogy hogyan applikálom ide be. Nade mire való a férfi a háznál?!

De ha már itt tartunk (ti. férfiak és az otthoni tevékenykedésük) igazságtalan lennék ha nem említeném meg, hogy nekem hatalmas mázlim van Jurával. Mindennemű házimunka rábízható, istenien főz, virtuóz módon pakol (sajnos aztán nem nagyon emlékszik, hogy mit hova rakott), és bármiféle itthoni barkácsmunkát rövidebb idő alatt elvégez, mint az általam ismert férfiak bármelyike. Mert ugyebár egy átlagos férfit hónapokig kell cseszegetni, hogy cseréljen ki egy villanykörtét, szereljen fel egy polcot, javítson meg egy akármit. Mázlista vagyok, piszok mázlista...

Haj-haj, mosogatás helyett szégyenteljesen megfutamodva ülök a gép előtt, és nagyjából semmit sem csinálok. Ami azt illeti a napi jócselekedetem megvolt, tettünk egy nagy kört a környéken, volt benne védőnő (beugrottunk pár receptért), bio bolt (nem batáta nincs, és ha így folytatódik nem is lesz, ellenben vettem rizslisztet), patika (otthagytam majd' 7000 ft-ot, pedig csupa olyat vettem, ami támogatott, bele sem merek gondolni mit fizettem volna recept nélkül), és fodrász (bejelentkeztem hétfőre hajvágásra). Persze Emma az utolsó 10 percben aludt el, de nekem már nem volt kedvem a szemetelő esőben fagyoskodni, így feljöttünk. Mire levakartam róla a nyolc réteg ruhát persze felébredt. Azóta itt nyüglődik, visszaaludni nem tud, de játszani meg álmos...
Próbálok az élet nagy dolgain elmélkedni, hogy nehogy erőt vegyen rajtam a szellemi eltunyulás, de a világmegváltó gondolatok közé minduntalan becsúszik a babapempő és a kakis pelus makacs képe. Hiába merengek el az éhezők megmentésének nagy gondolatain, újra és újra azon kapom magam, hogy azt számolgatom, a saját sarjamnak mikor és mit adok enni legközelebb, mikor esedékes a következő pelenkaváltás, alvás, stb...
Nem, azt hiszem nem váltom meg a világot. Jézusnak sem sikerüt, pedig ő Isten fia volt...

Na csak idevergődtem mán...
Jó régóta nem írtam, nem is bonyolódnék bele, hogy mi minden történt közben. Kronológice meg főleg nem...
Emma mindenesetre kutyázik, stabilan négykézlábazik, lassan mászni kezd. De azon a napon én pezsgőt bontok. Ugyanis a gyógytornász ígérete szerint akkor abbahagyjuk a kínzatásokat (ti. heti egyszeri tornát), és csak akkor szagolunk vissza, ha feláll... Ma is volunk, és bár számomra teljességgel hihetetlen, de egyáltalán nem volt sírás. Szeptember óta most először. Pedig istenesen meg lett dögönyözve. Úgy elfáradt, hogy a végén már felülni sem tudott, lógatta fülét-farkát.

Más. Bevezettem a spórolás-szabályzatot, mert nagyon be kéne kúzni azt a nadrágszijjat. Még vagy két lyukkal. Szívás. És bizony a cigiről sokkal de sokkal könnyebben mondtam le, mint a teljességgel értelmetlen, soha használatba nem kerülő, viszont méregdrága holmik vásárlásáról. Nem is sikerült egyik napról a másikra. Hiába no, a szihológusok is megaszondták, egy igazi szenvedélyről fokozatosan kell leszokni, mert ha nem, igen kellemetlen elvonási tünetek léphetnek fel. Szinte látom is magamat, amint sápadtan, reszketve állok egy bababolt kirakata előtt, izzad a tenyerem, és kitágult pupillákkal bámulok befelé (na jó ez enyhe képzavar). Nagyon-nagyon milliomos lennék, ha nikotin tapasz mintájára feltalálnám a vásárlás tapaszt. Ehhh megyek is, levédetem...

A járókában lévő sok játéknak az az előnye, hogy több ideig tart kidobálni, mint a keveset. Így elég negyedóránként felszedegetni a földről a különféle csörgőket, és visszadobálni.

Itt vannak hát a dolgos hétköznapok. Mosás, mosogatás, takonyszipkázás, és más egyéb remek feladatok. A rám zúdult házimunka mennyisége miatt nincs is időm sajnálni magamat, hogy megint egyedül vagyok itthon a beteg gyerekkel. A nagyobb szerencse az, hogy nem csak a házmunka borít el, hanem számos remek hobbifeladat is vár rám. Tegnap egy fiókos szekrényt szereltem össze, olvastam és hímeztem is. Ráadásul rengezeg dekupácsolásra váró felület kínálkozik, az üvegfestés rejtelmeiről nem is beszélve. Nem is jut időm a gép előtt ücsörögni, és ennek szívből örülök. A januári Praktika Magazinban van egy nagyon édes cicás kép, amit szeretnék Emmának a születésnapjára hímezni. Vasárnap Jura már meg is vette hozzá a fonalak nagytöbbségét és az anyagot is. Előbb befejezem Jurának a vitorláshajót (ez egy sorozat a világítótoronnyal együtt, amit Karácsonyra kapott), és aztán nekiállok a cicáknak. Nagy szerencse, hogy semmi helyem szabni és varrni, mert különben nekiállnék a foltvarrásnak is, elkellne három ágytakaró a nagyágyra és az emeleteságyra.
Jaj rengeteg tennivaéó van, bárcsak lenne egy kicsivel nagyobb a lakás, sokkal jobban érezném magam.
Amúgyis hetek óta az egyik legkedvesebb elfoglaltságom fejben berendezni az Őrbottyáni házat. A házimunka csupa üresjárat az ember agyának, így aztán bőven van időm ezen agyalni. Szeretném az otthonosság jegyében minél több saját készítésű tárggyal berendezni, erre remek mód a hímzés, dekupács, üvegfestés. Na és a foltvarrás is, de ettől őrizkedem amíg ebben a pici lakásban lakunk, így is mindent elborítanak már a hímzőfonalak, ecsetek, festékek, ragasztók, lakkok, szalvétadarabkák és más egyéb hobbiholmik.
Reggel azon kaptam Jurát, hogy a félkész hímzést nézegeti, tapogatja, összeveti a mintával ami alapján csinálom. Teljesen meghatódtam, olyan kis figyelmesen nézegette, simogatta...

Ehh, nem is írtam még, mit mondott a doki néni Emmára. Antibiotikumot nem írt fel, mert szerinte is vírus, az csak akkor kell majd, ha újra felszökne a láza, mert akkor valószínüleg felülfertőződött. Teljesen jónak tartotta az én gyógymódomat, mást nem is mondott, csak azt, hogy folytassan ugyanezt még pár napig. A gyarapodására azt mondta, hogy nem lesz semmi baja attól, hogy egy hónapig nem hízik, a súlyát megduplázta, és nem néz ki alultápláltnak sem. Írt fel egy másik tápit, hátha a mostani már nem elég neki. Azonkívül zöldutat kapott a tejpép is, úgyhogy a napi két kanalas étkezés rögtön 3-4-re ugrott. Hogy fogom én ezt előkével bírni?!

Húha, én ilyen régen nem írtam?! Ajjjj... Hol is kezdjem...
A Karácsony nagyon jól sikerült, délelőtt anyu és Jura töltött káposztát főztek. Azt kell hogy mondjam, isteni lett. Aztán anyu hazament, mi meg feldíszítettük a fát, amíg Emma aludt. Nagyon jól szórakoztunk. Idén jóval kisebb fánk van, így csak a személyes kis díszek kerültek fel, mindegyiknek saját története van. Javarészt Jura adventi naptárából származnak. Tavaly találtam ki, varrtam huszonnégy kis zsákot, megszámoztam ugyanennyi faszivet, vettem bele apróságokat. Illatos gyertyákat, karácsonyfadíszeket, mécsestartókat, hűtőmágnest, ilyesmiket. December elsején pedig már várta Jurát az ágyra kötözve. Minden nap kibonthatott egyet. Idén mondtam neki, hogy ne haragudjon, de nincs időm huszonnégy ajándékot keresni, sajnos nem lesz adventi naptárja. Annál nagyobb volt a meglepetés december elsején. De eltértem a tárgytól...
Szóval feldíszítettük a fát, de végül úgy alakult, hogy megvártuk anyuékat az ajándékbontással. Emma rengeteg játékot kapott, de a legszemélyesebb mégiscsak az a két dekupácsolt kép lett, amit én csináltam neki. Sirályokat ábrázol, azt hiszem meglehetősem jól sikerültek. Jurának keresztszemes hímzéssel csináltam egy világítótornyot. Kapott még két faházat, amit neki kell összebarácsolnia darabokból, és kapott egy ugyanolyan faliórát,amilyet tavaly is (csak a tavalyit összetörte nemrég), és természetesen kapott néhány könyvet.
Nekem a Jézuska túrabakancsot (zoknival), walkman-t (hogy séta közben hallgathassak könyveket), néhány könyvet tojt.
De a legnagyobb ajándék a család számára egy digitális videókamera volt. Fantasztikus, Erdélyben kameráztunk egy csomót (többek közt Jura aljas módon lefilmezett, ahogy a Gyilkos tónál a térdig érő hóban egy bodega mögé bújva pisilek).

A Szilveszter nagyon jól sikerült, Erdélybe utaztunk egy hétre, Szovátafürdőn volt a szállásunk, egy nagyon jó kis hotelben. Nagy ajándék volt, hogy anyu napközben vigyázott Emmára, így mi Jurával bejárhattuk a környéket. Csíksomlyóra már négyesben mentünk. Örülök hogy eljutottunk oda, nekem ez nagyon fontos volt, hiszen a tavalyelőtti búcsu óta történt velem minden jó. Elvittem kis családomat megmutatni Máriának, hiszen neki köszönhetem őket (Emmát hozzá is érintettük). Talán középkorinak hathat az én hitem ezzel kapcsolatban, mert bármennyire is nem vagyok templombajáró vallásos ember, ebben nagyon hiszek.
A kirándulást egyedül az árnyékolta be, hogy Emma nagyon csúnyán visszabetegedett, felszökött a láza, köhögött. Délután jön hozzá a doktor néni, bár már jobban van.
Nagyon jó volt Jurával ennyi időt együtt tölteni, és ilyen tartalmasan. Rossz érzés, hogy ma dolgoznia kellett menni. Főleg nekem, mert ő olyan emberek közé megy, akiket kedvel, és biztos nagy mesedélutánt tartanak, hogy kivel mi történt az ünnepek alatt.