2008/05/28

Szobatisztaság 2.0

Bizton állíthatom, hogy Iván már kocsitiszta. Ugyanis kocsiban soha, semilyen körülmények között nem pisil be. Másutt viszont nagy előszeretettel locsolja a bugyiját belülről.
Ezek a megfigyelések alátámasztják Marika véleményét, miszerint a fiatalember valójában szobatiszta, csak most buli a dacoskodás. Nem kell vele foglalkozni, majd megunja.
Nagy valószínűséggel igaza van. Most úgysem megyünk sehová hetekig, szóval ráérünk vacakolni vele. Mosógép bírja, tegnap pedig beszereztem a kínainál egy komolyabb mennyiségű kisgatyát.
Reggel pedig kiírtam Iván öltözőszekrényére, hogy a kakás kisbugyit dobják ki (tegnap megkaptam kis csomagban, talán kakival együtt). Röhej, de a bugyipelus darabja 70-80 ft, a kínais kisgatyáé meg 100.
Igaza van Lappának, pont olyan meleg van, mint öt éve.
Az, aki öt éve a pocakomban volt még (pár napig), az ma buszos kirándulásra ment az ovival. Hazudnék, ha azt állítanám, felhőtlenül boldog vagyok ettől, de majd ha épségben hazaérnek, akkor nagyon büszke leszek magamra. Van olyan gyerek, akit nem engednek el a szülei, mert annyira féltik. Valahol megértem, hiszen én is jobban szeretem, ha inkább az óvoda biztos falain belül van, de nem tarthatom vissza önző érdekből az élményektől.
Mert élmény lesz, az biztos, a tavalyi is nagy élmény volt neki.
Most is őrületes izgalom van az oviban, a busz már ott áll, a gyerekek nyüzsögnek, az óvónénik idegei csúcsrajáratva.
Persze kullancsriasztót elfelejtettünk venni (azaz Jura tegnap elfelejtett bemenni érte), de szerencsére vannak gondosabb szülők, akik többet is vittek azzal a meghagyással, hogy jusson azokra a gyerekekre is, akiknél nincs. Emmának napteje van, szintén közös kinccsé tehető mennyiség.
Két zsák van bepakolva, hiszen egész napi élelem, innivaló, váltóruha, kenceficék, nasi, stb. nem fért el egy kis hátizsákban.

Azért teljesen csak akkor fogok megnyugodni, amikor végre hazaérnek, és leszedem a buszról az én kis mormotámat, aki tuti átdurmolja a hazautat. Alvástól bedagadt szemével rámpislog, kábán ténfereg le a lépcsőn, de lesz egy nagy élmény a kis fejében, amire akár felnőtt korában is emlékezhet.

2008/05/26

El kéne meditálnom azon, hogy miért is nem akarok én sehova sem elmenni...
Múlt héten Jura kocsijában hagytam a kocsikulcsomat, (így kénytelen úrinő módjára taxival menni a gyerekekért), most meg az aksim merült le. Igaz, ez utóbbi a gyerekek hathatós segítségével, akik felkapcsolva hagyták a belső világítást. No persze meg kellett volna néznem a lámpákat, mikor kitessékeltem őket onnan.
Szóval jön Jani, aztán bebikázza a jobb sorsra érdemes járgányt.

Azonkívül úgy tűnik kiújulóban van a múltkori arcüreggyulladásom. Az arckoponyám minden ízesülését kiválóan érzem, mikor lehajolok, valamint három napja hasogató fejfájásom van (az a klassz, szemüregből induló hasogatás). Hogy a takonykórról szó se essék.
Igaz, hogy pihenésre vágyom, de ezt nem infúzióval a vénáimban kívánom elkövetni.
Szóval ráveszem magam, és elcsattogok a dokihoz valamelyik nap...
Ivánnal elkezdtük a szobatisztasági macerát.
Hétvégén is próbálkoztunk, de az eredmény teljes káosz, ötven pisis cucc a szárítón.
Ma reggel megerősödött szívvel csomagoltam egy zsák kisbugyit és rövidnacit a gyerek mellé a bölcsibe - ahogy azt pénteken megbeszéltük.
Nyoma sincs bennem annak a görcsnek, izgulásnak, ami annó Emmával volt. Igaz, Ivánnak nem kell időre teljesíteni (illetve persze, őszre, de az még messze van), és ott a bölcsi, ami nekem nagy segítség.
Nekem ez a második szobatisztasági pojektem, nekik a kétszázadik. És hát hiába, a rutin az rutin...

2008/05/23

Ovipletyi

Dávid anyukája ma megsúgta, hogy a fia szerint Emma a legszebb kislány az oviban.
Érdeklődve olvasom Lappa blogjában, ahogy az emberek körüljárják a Budapesten lakás kontra agglomeráció problémakört.
Bennünk már sokkal inkább a Magyarországon lakni kontra külföldön élni gondolatsor motoszkál.
Vagyishát nem motoszkál, hanem nagyjából ott tartunk, ahol Lappa a kiköltözéssel. Tuti biztos, de csak pár év múlva, és a hely is még csak körvonalazódik.
Hát így vagyunk ezzel mi is.
Az okok elég nehezen megfogalmazhatók, és még csak súlyosabb politizálásba sem kell merülni hozzá.
Világos, hogy a jelen politikai helyzet csak egy tünet, és nem ok. Nem oka annak, hogy számomra (számunkra) egyre kevésbé komfortos ebben az országban élni. Sosem voltam nagy hazafi (honleány), az egyetlen, amit a magyarságban szeretek, az a nyelv. A gyönyörű magyar nyelv.
Ennyiért nem érdemes egy országban élni, hacsak nem nagyon lusta az ember jobb hely után nézni.

Szeretném, ha a gyerekeim multikulti világban nőnének fel, és második anyanyelvükként tudnák használni az angolt. (Avagy másképp fogalmazva: felfedezhessék az angol nyelv gyönyörűségeit.)
Úgy sejtem 5-6 évünk van még ebben az országban. Maximum.
Szeretnék Londonban élni 1-2 évet, csupán az élvezet kedvéért, de azért nem hiszem, hogy hosszú távon bírnánk.
A végső cél úgy tűnik Kanada, vagy legalábbis Kanada tűnik a legjobb döntésnek. Persze sok víz lefolyik még addig a jó öreg Dunán, mire ténylegesen kialakul a végső terv.
Két napja tervezem, hogy megírom, milyen szuper kis napom volt szerdán.
Reggel már tiszta izgalomban ébredtem, hajnali ötkor. A két kis antenna persze levette, hatkor már szinte teljes menetfelszerelésben álltunk, hogy indulhassunk.
Nyolcra már mindketten a megfelelő intézményben ették a reggelit.
Én még átfutottam a térképet, és reszkető lábbal indultam.
Nem tévedtem el!

Kilenckor már a reptéren voltam. A gép 10.25 helyett 10.50-re lett kiírva. Lenyomtam a torkomon nagy erővel egy (méregdrága) szendvicset, és vettem egy csomó újságot, amit aztán nem is olvastam.
Végre leszállt a gép, és úgy újabb fél óra után végre Jura bukkant fel a szétnyíló tükrös ajtó mögött. Barnán, fáradtan, fekete alapon színes mintás pólóban.
Mikor a nyakába ugrottam, rájöttem, mi hiányzott a legjobban. A szaga!
Kicsit idegenszaga volt, hosszasan szimatoltam, mire megéreztem az imádott Jura szagot.

Elindultunk végre együtt. Beszereztük az Emmának ígért könyvet, és rendesen össze is vesztünk pár percre. Hát igen, a jó öreg hétköznapok :-)
Gyorsan hazaszaladtunk, és hosszasan örülünk a viszontlátásnak. Persze maradt egy kis idő az egy nagy bőröndnyi új ruha megtekintésére is.
Kaptam kismamanadrágot, egy csomó nyári trikót, nadrágot, és egy olyan szandit is, amilyet már hetek óta kutatok. Na persze, Jura többezer kilométer távolságból is kinézte a fejemből, hogy mire vágyom, és megszerezte (mert mondani nem mondtam neki, meglepinek szántam - még szerencse, hogy itthon nem kaptam :-)

Aztán az ovibölcsi előtt elmentünk még Szadán egy késői ebédre, és ott, akkor, egy nagy tányér halászlé, és egy pohár bor után éreztem, hogy én vagyok a világ legboldogabb harmincévese.
Hogy a világ nagyon rendben van, jó irányban forog, és én a legjobb helyen vagyok benne.

2008/05/21

Távirat 30 évvel ezelőttről:

Felvevőhivatal: Budapest 72
Pénztári szám: 24878
Szószám: 17
Nap: 21
Óra, perc: 1820

Címzett: L. Rezsőné, V., R. u. 54.

Márti jól van, Judit 2,30 kg, 51 cm hosszu, kék szemü, egészséges.
Béla

2008/05/20

Jura holnap délelőtt érkezik. Teljes izgalomban vagyok. Tisztára olyan érzés, mint egy második randi azzal a pasival, akivel a legszuperebb első randit töltötte az ember.
Este tanulmányozom majd megint a térképet, mert mindig eltévedek Ferihegyre menet.
Azt hittem, hogy az utolsó napokat a huszas éveimben fenékig kiélvezem, sort kerítek rá többször is, hogy elmondhassam, 29 éves vagyok. Még. Egykét napig.
Erre az egészet teljesen elfelejtettem, és már alig várom, hogy holnap legyen, és végre hazajöjjön az emberem.
Ez kiszúrás.
Nő még így nem várta a harmincadik szülinapját...

2008/05/16

Anyáknapja sokadszor

Komolyan mondom, nem értem, hogy mi ez az istenátka nyálverés a hülye anyák napi műsor körül. Miért hiszi azt egy csomó anya, hogy a gyereke szeretete abban mérhető le, hogy hány versszaknyi nyálas verset böfög vissza hiba nélkül feszes vigyázzban?
A tegnapi szülői azért lett összehívva, mert páran morogtak az anyáknapja miatt, hogy szarul sikerült, mi az, hogy a három éves gyerek elkezdett zokogni, mikor meglátta a harmincvalahány kamerázó, fényképező anyuka és nagymama között az anyukáját, és nem a verset szavalta szépen artikulálva.
Hát ez tuti, hogy a vegyes csoport miatt van, abban van a hiba, vagy az óvónőkben, vagy bármiben, csak ne kellejen beismerni, hogy a gyerekünk emberből van, és kitört rajta a sikítófrász a helyzet láttán (belőlem is kitörne egyébként).
Bezzeg az ikszipszilon milyen szépen szavalt (öt és fél évesen, túl kb. 4-5 ilyen műsoron), és egyébként is, nem tudott kellően meghatva zokogni a kamera mögött, mert a büdöskölke nem átallt azonnal az ölébe bújni.

Ha rajtam állna, nem tenném ki ilyen traumának a gyerekeket 4 éves koruk előtt, és főleg fokozatosan vezetném be, hogy megszokják ezt a valóban ijesztő helyzetet.
Természetesen vannak eleve szereplésre született gyerekek (pl Emma is), aki lubickol egy szerepben, aki nem retten meg a szülőkkel telezsúfolt csoportszobától, és akinek már van kellő rutinja is. De azért nem ez a jellemző. A többség nem ilyen. A többség olyan, mint Iván (vagy én voltam gyerekkoromban), aki köszöni, nem kér az ilyen szereplésből, aki megijed, aki ha végre meglátja a tömegben az anyukáját, egyből az ölébe fúrja a fejét, csak hogy ne is lásson-halljon semmit.

Tényleg úgy kell megünnepelni az anyukákat, hogy a gyereket arra kényszerítjük, hogy minden ijedelme, és ellenérzése ellenére állnia kell, és szavalnia?
Vagy talán hagynunk kéne egyből az ölünkbe ülni, és összebújva nézni a bátrabbakat, hiszen jövőre már ő is bátor lesz, vagy csak simán hagyni, hogy otthon, egy elmélyült tevékenység közepette előbukjon belőle az egész műsor?
Lehet, hogy nem lesz kéznél kamera, meg fényképező, lehet, hogy a gyerek feje össze lesz kenve paradicsomszósszal, és az egészből nem marad dokumentáció, csak a mi emlékezetünk.

(A képen egy nagyon sértődött Iván látható, akiről kizárólag ez az egy kép volt készíthető az anyáknapján, mielőtt fénysebességgel az ölembe robbant volna, hogy aztán a műsor további részében vígan kalimpálva rúgjon lila foltot a sípcsontomra a szandija élével, miközben a bátrak körjátékot jártak.)

2008/05/14

A tegnapi nap igazán jól sikerült. Kaptam két nyugodt, jófej gyereket. Én is nyugodt és jófej voltam, szóval minden remekül sikerült. A terveimből, ami csak reálisan megvalósulhatott, az meg is valósult.
Na nem volt három fogásos vacsi, csak párizsis kifli, és nem is fogócskáztunk, de legóztunk, szóval jó volt.
És a ház is szép tiszta most, az ablakok egy része is le van mosva.

Örömhír is ért ma, Zitáék babát várnak, és ezzel a remek jó hírrel indult ez a szép verőfényes nap, szóval ezután csak jó dolgok jöhetnek még...

2008/05/13

Ennyire még sosem vártam, hogy egy három napos ünnep végetérjen. A gyerekek is halálra unták már magukat, nem találták a helyüket, ezt pedig bosszantásban vezették le. Bosszantották egymást, engem.
A hormonjaim pedig kicsavarták a kezemból az irányítást, és igazi Magyar Mennydörgőst faragtak belőlem. Reggel pedig az oviba és bölcsibe menni nem akaró hadakat azzal győzködtem, hogy higyjék el, sokkal jobb lesz nekik ott, mint még egy nap itthon velem.
Én kifejezetten megkönnyebbültem, mikor becsukódott mögöttük az ovibölcsi ajtaja. Végre rendezem a soraimat, felszámolom az országos kupit, mosok, megcsinálok végre pár dolgot a kertben, szóval pihenek.
Szent elhatározásom, hogy délutánra ismét madonnamosolyú, angyali türelmű anya leszek, aki csak kacag a huncut dedek bohóságain.
Mezítelen talpunk alatt lágyan hajlik a frissen lenyírt fű, ahogy lobogó hajjal, csillogó szemmel fogócskázunk. Aztán kimerülten bejövünk, a gyerekek szaladnak kezet mosni, asztalhoz ülünk, tálalom a saját magam által kreált extravacsit három fogásban. A gyerekek kifogástalanul esznek (zöldséget is), közben megbeszéljük, hogy kivel mi történt napközben.
Fürdés, olvasgatás, fekvés.
És akkor felébredek, mert bilibe lóg a kezem.

Hát ilyen terveim vannak a mai napra :-)))

2008/05/12

2008/05/11

Az ember azt hinné, hogy idestova hat év után az ember megkönnyebbül, ha másfél hétre elhúz a pasija.
Én meg, mint egy friss szerelmes, szorít a gyomrom, a gondolataim csak azon járnak, hol van most, mit csinál.
Gondolhatnám azt is, hogy hát milyen nehéz a két gyerekekkel egyedül, de ez egyáltalán nem igaz, teljesen jól megvagyunk. Csendeskén telik a nap, élvezik ők is, hogy nincs rohanás (mostanában még hétvégén is mindig mentünk valahova), csak punnyadás, kis kerti szöttyögés, homokvár építés, hintázás, labdázás.
Igaza van Orsinak nagyon, amikor azt mondja, egy ilyen kicsi gyereknek szüksége van arra, hogy heti egy napot háborítatlan békében, otthon tudjon tölteni, feltöltődni a következő hétre. Lefáraszatja őket az ovibölcsi, és ha hétvégén is csak a pörgés van, az nem tesz jót nekik.
Mindenesetre a punnyadást is szokni kell, ma már sokkal jobban elvannak, mint tegnap (pedig Iván nem is aludt délben, Emma is alig fél órát).

De hogy visszatérjek a főmondanivalóhoz, azért ennek a jó kis napnak mégis egy sajgó pontja, hogy Jura mennyire hiányzik. Jó lenne, ha itt lenne velünk, és ő is bele tudna bújni ebbe a jó kis fészekmelegbe.
A gyerekek is hiányolják, Emma néha felsóhajt: úgy hiányzik apa!
Hát igen, nekem is...
Mari mindig azt mondja, hogy ha valami irritál egy másik emberben, akkor egy olyan területet érint meg bennünk, ami megvan bennünk nagyon is, csak nem vagyunk hajlandók szembesülni vele.
Sajnos nagyon is igaza van, még akkor is, ha ennek az igazságnak a belátása nagy erőt igényel, és nem egyszer fájdalmas felismerésekhez vezet. Az őszinteség (önmagunkkal szemben!) sokkal, de sokkal nehezebb dolog, mint azt az ember gondolná... Mással őszintének lenni már sokkal egyszerűbb.

Amióta őszinte vagyok a környezetemmel (kb. 6-7 éve), nekem sokkal jobb. A környezetmnek már valószínűleg nehezebb :-)
Jurával erre épül az egész kapcsolatunk, így a gyerekeink ebben nőnek fel. Ez felszabadító érzés, remélem ezt ők is így fogják gondolni felnőttkorukban, amikor igazán megmérettetik a nevelésünk, vagy a példamutatásunk hatása.

Mari szerint Emma azért született ebbe a családba, hogy rendet vágjon. Hát igaza lehet. Van tőle mit tanulnom, az biztos. Ő például láthatólag sokkal könnyebben viseli, ha a mama megígér neki valamit, aztán szemrebbenés nélkül nem tartja be, pl. megígéri, hogy eljön az anyáknapi ünnepségre, majd elfelejt eljönni. Én halálra válok, hogy szegény gyerek, hogy fogom én most ezt megmondani neki, ő pedig a világ legtermészetesebb módján átlép ezen a kérdésen. A műsor alatt a szemembe néz, rámmosolyog, és nekem mondja el a nagymamás verset.
A helyén kezeli a dolgokat, csak ki kell nyitnom a makacsul összezárt szemem, és ránéznem.

Igaza van a Marinak, nyilván azért irritál anyám, ha azt mondogatja, nem vagyok jó anya (nem adok enni nekik, mindig elmászkálok, ahelyett, hogy velük lennék, stb...), mert félek, hogy nem vagyok jó anya.
Most ez a szokottnál is jobban foglalkoztat, hiszen az új bébiprojekt előhozta a régi félelmeket, hogy egy kistestvérrel elárulom a meglévő kettőt.
Hogy milyen anya vagyok, azt majd az idő dönti el, és a gyerekeim, senki más nem ítélheti ezt meg, csakis ők, és talán ők is csak akkor, ha szülővé válnak.
Dilemmáim pedig mindig lesznek, lesznek érzékenyebb időszakaim, amibe könnyű lesz belepiszkálni. Rajtam múlik csak, hogy a helyére tudom-e rakni a dolgokat a fejemben.
Játék a kertben

Emma: Öcsike! Apa jött meg?
Iván: Neeem...
Emma: De játékból megjött apa, jó?
Iván: Jóóóó!
Emma: Öcsike! Megjött apa?
Iván: Igeeeen!
Jura megérkezett az Óperencián túlra. Húsz órát utazott, ráadásul vissza az időben. Reggel beszéltünk, az angyalok városában tegnap este volt éppen.
Remek ütemérzékkel húzott el, mivel az ehavi bébiprojekt sikertelen volt, pont megússza "azokat a nehéz napokat". Talán a kétszer húsz órás utazás, az időeltolódás túlélése még mindig vonzóbb megoldás, mint engem elviselni ilyenkor...

2008/05/08

Anyám kineszelte, hogy mostanában kicsit jobban betalálnak a tüskéi, amiket igyekszik a körmöm alá nyomni.
Büszke voltam magamra, hogy már legalább egy éve fel sem veszem a megjegyzéseit, próbálkozásait. De talán ezzel a harmadik gyerek dologgal, ezzel az újra-anyává válással most megint érzékenyebbé váltam, és egy ilyen gyakorlott energiavámpír azonnal megérzi a védelem gyengülését, és fokozott támadásba lendül. (Mielőtt többen felkapnák a fejüket, nem, nem várok még babát.)
Hétvégére eljutottam arra a szintre, hogy már a látványától is rosszul voltam, legszívesebben elkerültem volna. De nem lehetett, meg volt már beszélve a látogatás dédikénél, ez pedig kétszer három órás autóúttal járt. Az ott töltött időről nem is beszélve.
Immáron teljesen megerősödött az elhatározás, hogy anyuval soha többet sehova, semilyen útra nem megyünk. Elviselhetetlen.

Szeretni régen nem szeretem, elviselni elviselem, mert a gyerekeim miatt muszáj, de most kifejezetten úgy érzem, mintha valami nyálkás gusztustalanság tapadna rám, szabályosan irtózom tőle.
Sajnálom hogy ilyen hülyén maradtam árván, hogy idáig lehet eljutni egy anyával kapcsolatban. Becsületére legyen mondva, megdolgozott érte.
Most, hogy Jura elutazik, minden erőmmel azon leszek, hogy megakadályozzam, hogy jöjjön nekem "segíteni".
Szinte megkönnyebültem, mikor kedden azzal hívott fel, elnézte az időt, és lekéste a vonatot, amivel jött volna Emma anyák napi ünnepségére. Szerencsére Emma fel sem vette, egy ideje megtanulták már, hogy nem érdemes elhinni, hogy jön a mama, csak amikor már tényleg itt van...

2008/05/05

Anyák Napjára

Teljesen érthető, hogy a szülés ekkora kín és fájdalom, hiszen a szívünk egy darabja készül kiszakadni a testünkből...