Jura holnap elutazik síelni a gyerekekkel. Már most hiányzik... Ha csak rágondolok összeszorul a gyomrom. Lehet hogy illene ennyi idő után már örülnöm neki, hogy lesz egy facér hétvégém, de semmi jót nem találok a dologban. Már most megbántam hogy nem megyünk velük, és már most utálom az egész nyavajás 4 napot, ami olyan hosszú lesz, hogy sosem fog véget érni. Tudom, érzem. Ilyen hosszú időre talán még sosem váltunk el.
Próbálom teleszervezni a hétvégét, hogy ne érezzem annyira kínzónak majd a hiányát, de egyenlőre nem állok túl fényesen. Megbeszéltem már egy bulit Melindával, de rögtön el is ment a kedvem tőle, ahogy letettem a telefont.
Ha a hétvége (és ebből a szempontból négy napos hétvégém lesz) hosszú üres perceire gondolok, csak a takarítás jut eszembe. Talán lesz erőm nekiállni, és végre rendesen összepakolni.
Megvan a napok szabályos ritmusa. Reggel Jura pelenkázza és eteti Emmát (aki mellesleg rám már egyáltalán nem kíváncsi reggel), aztán még heverhszünk picit hárman, majd Emma visszakerül a kiságyba, ahol molyol, szundikál picit. Jura elkezd készülődni, én előkészítem a napi ruháját, főzök egy kávét.
Aztán mikor elmegy mosogatok, pakolok, Emmával foglalkozom. Délután 4 körül Emma lefekszik aludni, van hogy hatig is szundít, és amikor felébred már izgatott várakozásban vagyunk, mikor jön haza Jura. De most az este értelmét veszíti így, hogy nincs kit várnunk haza.
Biztos jól elleszünk, hiszen Emma szuper kiskölyök, és tényleg öröm vele minden perc. Csakhát...
Na jó, nem nyavajgok...