2011/07/28

Tegnap megvolt a második találkozásunk a doki nénivel. Másfél órán keresztül beszélgettünk Ivánról. Végigbeszéltük az egész eddigi életét, a problémákat, a furcsaságokat.
Azt mondta, hogy ez ún. gyermekkori autizmus, csak azért nem asperger, mert azzal normál beszédfejlődés jár, neki meg az egy kicsit megkésett.
De jellemző azért rá az aspik kimagaslóan magas intelligenciája is, és végülis időben felismertük a problémát, szerinte Iván nagyon szépen fog fejlődni, ha megkapja a kellő segítséget. Ő is, és mi is.
Órákat lehet szörfözni a neten, és az autizmusra keresgélni. Az, hogy gyerekkori autizmus, kicsit csalóka, mert feltételezi, hogy kinőhető. Az autizmus nem kinőhető, de egy ilyen magasan funkcionáló autista, mint Iván, tulajdonképpen teljes értékű életet élhet, főleg ha megsegítjük a tehetsége kibontakoztatásában.
Maga a név tulajdonképpen mellékes is, hiszen az autizmus egy nagyon széles tartományt foglal magában, és Iván azért a jobbik végén van.

A legnagyobb problémát számára, és ezáltal számunkra is az okozza, hogy máshogy érzékeli a világot, mint mi. Az érzelmek számára nem értelmezhetők, sem másoké, de sokszor a sajátja sem. Azt mondják, hogy az autistáknak nincsenek érzelmeik, ez Ivánra egyáltalán nem jellemző. Vannak érzelmei, de nem érti őket, nem tudja kezelni őket. Ezért éli meg ilyen szélsőségesen mind a pozitív, mind a negatív érzelmeket (sikítva rohangászással).
Jóformán nincs empatikus képessége, nem tud belehelyezkedni más ember helyzetébe (hiszen sokszor a sajátja is zavaros számára), ezért az emberek cselekedetei számára kiszámíthatatlanok. Azt hinné az ember, hogy emiatt hajlamos lenne erőszakosságra, a furcsa az, hogy inkább áldozat lesz belőle. A felé irányuló rosszindulatot sem érzékeli, és nem is értelmezi.
Végtelenül jóindulatú, őszinte és hiszékeny kisfiú. Agresszióra kizárólag az öccse felé hajlamos, és számára nem magyarázat a "ne bántsd, mert fáj neki", ezt nem tudja értelmezni. Sokkal inkább bevált a "ne bántsd, mert ez a szabály".
Rendkívül magas intelligenciája segítségével palástolja a szociális hiányosságokat, ezért nem feltűnő mások számára, hogy valami probléma van.

Nekem az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Vagy inkább egyik szemem sír, sok meg nevet. Hogy miért sír, az nyilvánvaló. Ahogy egy szintén aspit nevelő anyukatárs fogalmazta a levelében, "a diagnózis, bár számítottam rá, sokkolt".
Örülök viszont, mert most már végre úgy érzem rátaláltunk arra az útra, amin járnunk kell. Éreztem én, hogy Iván különleges gyerek, születése óta. Küzdöttem azzal, hogy kezeljem a viselkedésbeli anomáliáit, rettenetes lelkiismeret-furdalásom volt, mert úgy éreztem, halálosan lefáraszt a nevelése.
Minden külső hatás is ezt erősítette bennem. Hiába vittem el a nevtanba, magán pszihológushoz, mindig elhajtottak, hogy túl magas az intelligenciája, hogy a mi házasságunkkal van a probléma, azt jelzi a gyerek. És noha valóban magas az intelligenciája, és igazából jót tett a házasságterápia - nekünk, a helyzet nem változott, és kezdtem a saját anyaságom kudarcának megélni az ő nevelését.
Jobb napjain borzasztó szégyenérzet járt át, hogy ez az elbűvölő, végtelenül okos kisfiú tökéletesen egészséges, velem van a baj. Amikor meg rátörtek a rohamok, akkor viszont úgy érzetem, nem bírom tovább.
Most pedig végre itt van egy ember, aki elhiszi nekem, hogy igenis ez nem normális, aki összerakja és megfogalmazza a bennem felmerülő érzéseket, aki tudja mit kell kérdezni. Aki végre nem az én hibámul rója fel a fiam viselkedését. Biztos önző dolog ez, de nagy megkönnyebbülés. Csak ettől persze semmi sem lesz jobb, és a munka nagy része még ránk vár. De most már látjuk, hogy milyen úton járunk, és hova tartunk.
Azt hiszem mostanában szinte minden posztomat azzal kezdem, hogy "régen nem írtam, de".
Tehát
régen nem írtam, de nem is nagyon jutottam gép elé, az elmúlt hetekben. Voltunk Berlinben 5 napot kettesben, ami isssssteni volt. Berlin sokkal-sokkal jobb hely, mint amire számítottam, egy nagyon kellemes, nagyon élhető város. Imádom, hogy senkinek nem lóg a fülén mobil, az emberek beszélgetnek egymással, nem az okostelefonjaikon, vagy laptopjaikon lógnak naphosszal. Azt hiszem egy kezemen meg tudom számolni, hány embert láttam telefonálni, és az még mindig több, mint amennyit számítógépezni láttam (az konkrétan nulla). Este megtelnek a sörkertek, és beszélgetnek egymással. Forgalom alig volt (legalább is a belvárosban), viszont a remekül kiépített bicikli utakon tömegek bringáznak, gyerekek, felnőttek, idősek, öltönyösök, nyári ruhások.
Bárcsak jobban érdekelne az építészet, mint amennyire (semennyire), mert akkor Berlin egy igazi csemege lenne.
A legnagyobb élményem Charlottenburg volt, az egész egyszerűen mesés... No és a kaják, jujjj. Két kilót híztam 5 nap alatt, nagyon durván finomakat ettünk.
Szóval csillagos ötös, szuper volt.

Közben a gyerekek élvezték a tábort, igaz 2.5 napig zuhogott az eső, de remek benti programokat is szerveztek nekik.

2011/07/17

Megjöttünk szerda éjjel Londonból, és azt kell mondjam, az egész csillagos ötös volt. Az itthoni kánikula helyett szolíd tavaszi huszon-fokok voltak, Szombat-vasárnap kézenfogva-sétálós-beszélgetősen telt az idő. Vasárnap végül elmentünk Kew Gardenbe, az egész arborétumban csodálatos (talán hársfa?) illat volt, órákig lődörögtünk, vagy heverésztünk padokon, végül felültünk a kisvonatra, és remekül szórakoztunk az idegenvezetésen, megtudtunk csupa olyan fontos dolgot, mint hogy melyik fánál forgatták a Harry Potter egyik jelenetét, meg melyik a legöregebb fa, meg ilyenek. Mindez eredeti angol humorral tálalva, imádtam.
Aztán átbuszoztunk Richmondba, ahol elköltöttünk egy kellemes estebédet egy folyóparti étterem teraszán.
Hétfőn, kedden Jura dolgozott látástól mikulásig, én pedig szénné shoppingoltam magam. Rég voltam már Londonban nyáron, de mindig rájövök, hogy a nyári London nem is az igazi London, szinte elviselhetetlen a zsúfoltság, és mivel készülnek a jövő évi olimpiára, minden szét van túrva, ezért még iszonyat dugó is van.
Szerdán újabb isteni nap következett, az egyetlen kellemetlenség az volt, hogy majd' megfagytam, 16-18 fok volt, és metsző szél. Elzarándoloktunk a Nemzeti Galériába, és láttunk sok csodás festményt, közötte néhány kedvencet is.
Este repülőre csüccs, és éjjel haza. Itthon pokoli kánikula, a kb. 20 fokos különbség mellbevágó volt, csütörtökön jobbára csak szédelegtem.

Volt pár napunk elrendezni a dolgokat, lerendezni a mesterekkel amit még kellett, és kimosni mindent. Valamint pakolni a következő körre. Emma és Iván ovis táborba megy, mi ketten Jurával pedig Berlinbe.
Mivel a gardróbom szét van robbantva (csak kedden jön majd az asztalos megcsinálni a szekrényket), mindenféle kupacokból válogatom négyünknek a ruhákat. Issssteni mulatság...

2011/07/10

Most van időm végre írni. Tegnap megérkeztünk Londonba. Magyarországon megdőlt a melegrekord, itt kellemes tavaszi napsütés, 20-22 fok van. Néha még fázom is, hát mit mondjak, nagyon jól esik.
A szálloda egy nagyon furcsa hely, egy hatalmas gyár, méretre és kinézetre az előcsarnoka olyan, mint egy kortárs múzeum. Kb mint a Tate Modern. A szoba minimál stílus, nem olyan puccos, mint az eddigiek, de lényegesen olcsóbb is, a célnak tökéletesen megfelel, kicsi, tiszta, minden van, ami kellhet. A legtutibb benne az, hogy a Marble Arch-nál van, az Oxford Street eleje.

Miután lecuccoltunk, sétáltunk egy nagyot. Tényleg nagyot, mert végül a Borough Marketen kötöttünk ki, ami egy nagy piac (na jó, oda végül taxival mentünk). A gyümölcsök, zöldségek, sajtok, valamint különleges áruk tárháza, tényleg szuper hely, nyári szombat délutánnak megfelelően szinte mozdulni sem lehetett a tömegtől.
Halálos fáradtan vonszoltuk magunkat vissza a szállodába, az Oxfordon olyan dugó volt, hogy a busz is csak araszolt.

Én este hétkor nemes egyszerűséggel elaludtam, azt se mondtam fapapucs. Most persze nem bírok aludni, várom, hogy Jura felébredjen, és nekivághassunk a napnak. Szolíd kis csavargást terveztünk mára, talán Kew Garden, de ez még nem biztos.
Képek később.

2011/07/08


Eltűnésem oka nagyon prózai, pisilni sem nagyon van időm.
A vendégszobát szétverték hétfőn, hogy pár hét múlva mint főnixmadár a hamvaiból, gardróbszobaként éledjen fel.
Ez iszonyat mennyiségű porral, és egyéb dzsuvával jár. Fullra járatom a mosógépet, mert holnap reggel megyünk Londonba, és tiszta ruha kell oda is, meg itthon is hagyni, hogy anyunak mosnia ne kelljen, hiszen ő marad itthon a gyerekekkel. Amikor nem mosok, akkor felmosok, talán csecsemő koromban kúsztam ennyit négykézláb, mint most. Ugyanis a házat használjuk - nyilván, tehát ha délután hazajönnek a gyerekek, elfogadható állapotoknak kell uralkodnia.
Jura olyan szinten hajt bent, hogy kb két hete nem láttuk, éjjel jár haza (hajnali 1-2 körül).

Annyi könnyebbség van a dologban, hogy anyu elvitte Ivánt hétfőn magával, így csak két gyereket kell terelgetnem reggel és este. Minden szívással együtt azt kell mondjam, Iván nélkül egy pásztoridill az élet. Ilyenkor érzem azt, hogy mennyi energiát vesz el tőlem az ő nevelése. Rettenetes szomorúság ez bennem, hogy ennyire megkönnyebbülök, hogy valaki leveszi a vállamról az ő felügyeletét. Imádom minden kis porcikáját, de beleőszülök, mire felnő. London után megyünk a Bethesdába egy pszihiáter doki nénihez, akit ajánlottak. Ő úgy tudom autizmus és asperger szakértő, remélem fog tudni nekünk segíteni. Nekem az is jó, ha azt mondja, nincs a gyerekkel az ég világon semmi, én csesztem el valamit vastagon. Akkor mondja meg, mit rontottam el, és hogy hozhatom helyre...

Na nem is erre akartam kilyukadni, hanem arra, hogy holnap reggel elrepülünk Londonba, és alaposan kipihenem magam. Addig meg átrágom magam az előttem tornyosuló kásahegyen.

2011/07/04

Milos
Úgy három hónappal a "mi ez" korszak után megérkezett a "miért" korszak...