2004/12/31

BUEK
Hát itt az év vége.
Talán illenék valami fennkölt post-ot kreálnom, de jelenleg semmi nem jut eszembe. Küzdök az álmossággal, pedig még csak fél tíz múlt. A konyhában rotyog a lencsefőzelék és a párolt káposzta holnapra.
Egy biztos, ezerszer szivesebben lennék most egy eldugott szállodában Jurával, egy kád forró vízben, ücsörögnénk, lágy zene szólna, mi pezsgőt kortyolgatnánk. A pohár párás külsején néha lefutna egy kecses vízcsepp.
Beszélgetnénk, nagyokat nevetnénk, néha elfúlna a szavunk, és csak néznénk egymást.
Nem néznénk mikor van éjfél, valamikor ágyba kerülnénk, szerelemtől illatos testünket a hold fénye takarná be mikor elszunnyadunk...

Boldog Új Évet Mindenkinek!

2004/12/30

szerelem
Az életem nyitott könyv.
Régen rengeteget hazudoztam, titkolóztam, össze-vissza kavartam. Hatalmas energiákat fektettem abba hogy megjegyezzem, kinek mit lódítottam. Néha hazudtam a hazugság kedvéért. Vannak kevésbé szép emlékeim, és vannak egészen csúnyák is.
Aztán az élet törvénye az, hogy az emberre egyszerre rádől az egész szarkupac, perszehogy a legrosszabb pillanatban.
Jurát is majdnem elveszítettem egyszer, még az elején. Rosszul értelmezett kíméletből, ami valójában gyávaság volt.
Erős volt a szerelmünk, kibírta. És ahogy ott álltam pőrén, a védelmező hazugságokat leszaggatták rólam, egyszerre nagyon megkönnyebbültem. Ott állt az az ember, aki megharcolt értem, aki fáradtságot és lelkierőt nem kímélve hódított meg, az első ember, aki valójában kíváncsi volt rám, az első ember aki szeretett, szívből, igazán. Az az ember, akibe a húsig martam a rémülettől, hogy az életemben először elborít valamiféle érzelem. Rettegtem hogy éreznem kell. Ugyanakkor vágytam is rá.
Szerencsés vagyok, jó emberre bíztam rá magam. Soha nem fog becsapni, bántani, soha nem fog megcsalni. De ami mégis a legjobb, soha nem kell neki hazudni.
Úgy megszoktam hogy minden gondolatomat megosztom vele, hogy az ajándékait alig tudom titokban tartani. Micsoda felszabadulás ez, micsoda isteni kegyelem.
Igaz hogy semmi késztetést nem érzek olyat tenni, amit titkolnom kéne előtte. Ő pedig cserébe szeret. Még mindig, szívből, igazán.
És hagyja hogy szeressem, szívből, igazán.

2004/12/29

karacsonyfa
Élet és halál.
Az ember az év végén számot vet arról hogy hányadán is áll a dolgaival.
Én napok óta azon kapom magam, hogy gyakran elönt a boldogság. Minden előzmény nélkül egyszercsak végigborzong rajtam a boldogság és a szerelem. Nagyon jó érzés, mert igazán érzem hogy élek, és hogy nem csak vegetálok, de boldog és tartalmas életet élek.
Talán a Karácsony? Számít az is. Enyhén fogalmazok ha azt mondom eddig gyűlöltem a karácsonyt. Már december elején nyomasztó, egyre fokozódó dpresszió ült rajtam. Van oka persze, de feleslege szaporítanom a szót, mindenkinek megvan a maga története a nehéz gyerekkorról.
De most már látom hogy a Karácsony egészen csodálatos is lehet. Látni Emma földöntúli fénnyel ragyogó arcát, ahogy meglátta a fát, ahogy tobzódott az ajándékokban. És mert nem fért abba a pici testbe ekkora öröm, hát sikoltozott és rohangált. Ezek azok a pillanatok, amik bármit megérnek...

Halál.
Voltunk lent a nagyszüleimnél is vidéken. 74 évesek már, mama tavasszal kapott egy csúnya agyinfarktust. Aztán szépen felépült, jár, beszél, tervezget.
De az a szag. Azt hiszem mindenki járt már olyan lakásban, ahol nagyon idős emberek éltek, és haltak meg. Az a szag. Az öregemberhalálszag. A vén kaszás ott ólálkodik az ablak alatt, tudom. És a mama is tudja. Látom a szemén, talán várja is már. Amikor indultunk haza meg akarta ölelgetni Emmát, de ő a kis radajával fogta a kétségbeesést, és elszaladt. Olyan nagyon elszorult a szívem.
Végül Emma is megbékélt és még puszit is adott, a mama is megnyugodott, de az én szívem felhős maradt. Közel a vég, hiszem is, meg nem is.
Hiszen egy nagymama örök, nem?

2004/12/19

vihar
Aztán ugye ember tervez, Isten végez...
Már sötét volt mikor szépen felöltözve (azért a gyanta megvolt) kimentem a kocsihoz. Nagyjából fél óra alatt ki is olvasztottam a félcentis jégréteg alól. Késve indultam. Szólt a zene, de csak halkan, nagyon kellett figyelni az útra, mert egyrészt nem nagyon tudtam merre kell menni, másrészt valóban egyenletes jégréteg borította az utak felszínét.
Fél helyett háromnegyedre értem a repülőtérre, Jura akkor még a gépen ült. Nem tudtak hova beállni, csak dekkoltak a kifutópálya végén. Hoszzú várakozás után átgurultak Ferihegy 1-re, ahonnan busz hozta őket vissza a kettes terminálhoz. Akkor már 2 órája vártunk. További röpke másfél óra alatt elő is kerültek a csomagjaik. Én teljesen átfagytam a 3 órás várakozás alatt, azóta is fáj a mellkasom.
Amikor végre megpillantottam Jura borzas üstökét a nagy tömegben, hát majdnem elsírtam magam a megkönnyebbüléstől.
Hazafelé fáradtan, de jókedvűen beszélgettünk a kocsiban, és egy deres bekötőút helyett egy Burger Kingbe tértünk be, hiszen mindketten majd éhenhaltunk.
Este 10 volt mire hazaértünk, hullafáradtan vánszorogtunk csak.
Azért az éjszaka mégis csodás volt, végre összebújva, egymás melegében alhattunk.

2004/12/17

valahogy igy
Me semmi tanulságos vagy érdekes nem jut az eszembe. A tegnapi katarzis után elégé le vagyok eresztve. Arról nem is beszélve hogy valami iszonyatosan hiányzik Jura.
Azért lehet hogy két és fél év után már inkább örülnöm kéne ha végre megszabadulok tőle, de egyenlőre úgy néz ki hogy egyre jobban hiányzik ha nincs velem.
Este érkezik, az imádnivaló Londonból (amiből nem sok jutott neki, lévén munkaugyben ment), és én már most nagyon izgulok.
Én megyek ki elé a repülőtérre. Még az sem tántorít el hogy minden út egy merő jégpálya a hajnal óta zuhogó ónosesőtől, hogy több baleset történt csak ma, mint az elmúlt 2 hónapban, és ráadásul sötét is lesz.
Menni akarok, mert már elképzeltem már ahogy lágy zenét hallgatva közeledem Ferihegy felé álmos kis falvakon keresztül, az ablakokban karácsonyi fények égnek már, és én ünneplőbe öltözött szívvel (és legyantázott fazonnal és lábbal) ülök a kocsiban.
Aztán a számat rágcsálva várom hogy nyíljanak a kapuk az érkezési oldalon, és felbukkanjon ő, kis bőrönddel, nagy ajándékcsomagokkal.
Én a karjaiba röppenek, szerelmes csókunktól megáll az idő egy pillanatra. (Melyik is az a film, ami azzal kezdődik hogy egy repülőteret mutatnak, ahol az érkező emberek szeretteikkel találkoznak, és mindenki olyan boldog? Sokszor eszembejut ez a jelenet)
Aztán a kocsi felé menet egymás szavába vágva mesélünk hogy kivel mi történt, bepakolunk, és az úton Jura lekanyarodik egy elhagyott bekötőútra. Csak kopog, kopog a jeges ónos eső a kocsira, és a bepárásodott ablakra meztelen ujjakkal szerelmes üzenetünket rajzolunk egymásnak.
Este a gyermekeink két mosolygó, boldog szülőt kapnak, és mindenki megnyugszik, mert újra együtt lehetünk mindannyian...

2004/12/16

egyutt
Ma olyan meglepetés ért saját magammal kapcoslatban, hogy azóta kicsit jobban kihúzom magam.
Két éve nem vezettem már (vagy csak alig), és ma rákényszerültem hogy a két gyerekkel Fótról átautózzam az egész városon a fogaskerekű végállomásához. Tegnap fél éjszaka nem aludtam, annyira rettegtem. Ma pedig beültem az autóba (valójában előtte úgy háromnegyed óráig készítettem mindkét gyereket az útra), és elindultam. Döbbenten tapasztaltam, hogy csoda történt, úgy vezetek mintha tegnap szálltam volna csak ki a volán mögül. Élveztem. Pedig csúszott az út, valami taknyos dara hullot az égből, és a városban dühöngött a karácsony előtti bevásárlópánikos dugó.
Én mégis élveztem!
Jó volt vezetni, bekerülni a forgalom véráramába, araszolgatni, az én angyal gyermekeim vígan elvoltak hátul (Iván aludt is), halkan szólt a rádió, és nagyon jó volt.
Hosszú ideje minden sikerélményem a gyerekeimmel vagy az itthonléttel kapcsolatos. Nagyon régóta nem ért másfajta siker. És ez most nagyon jólesett.

2004/12/14

emma
Kiborító egy nap volt, délelőtt nem volt áram, lehült a ház 16 fokra. A gyerekek most gyógyultak meg, remélem nem esnek vissza.
Aztán Iván egész nap üvöltött mint akit nyúznak. Kivagyok mint a liba.
Nem is vagyok ma nagy formában, nem is írok ma többet.
Jura holnap utazik Londonba.
Szomorkás vagyok miatta, mert London a kedvenc városom, és én nem mehetek. Ellenben itthon maradok, és nagyon üres lesz az ágy két éjszakán át.
ha belegondolok, London decemberben, St. James park a mókusokkal, a kedvenc fekete taxijaim (amibe siman betolom a babakocsit!), a multikulti metro, és az a hatalmas Mothercare áruház, tele szebbnél szebb babaholmikkal. Jajj, inkább bele sem gondolok.

2004/12/13

kolyokkutya
Egyre erősödik a gyanúm,hogy egy kölyökkutyával lakunk együtt... Úgy tűnik egy másfél éves gyerek pontosan annyi kárt tesz, mint egy rakoncátlan kölyökeb. Mindent megrág, szétszed, felaprít, telepisil, hangos, bosszantó, de mégis olyan édes...
Ma a fürdés előtti félpucér rohangálás közepette alaposan bepisilt. Rettenetesen megijedt, alig bírtam lecsillapítani a rémült zokogását. Nem egyszerű kisgyereknek lenni... Dehát azért mégiscsak a mi kutyánk kölyke.

Iván is kezd emberforma lenni. Ma hosszasan interaktáltunk. Én beszéltem hozzá, mosolyogtam rá, ő pedig szélesen vigyorogva fel-felkurjatva válaszolt. Valahányszor rámmosolygott, nekem könnybelábadt a szemem. Tudják mivel lágyítsák meg a kérges szívemet... Ráadásul ha hasra tesszük egyből a hátára fordul. 5 hetesen. A büszke szülői szív hevesebben dodog ilyenkor.
De azért van a szülői létnek árnyoldala is. Hogy mást ne említsek nem egy fáklyásmenet éjnek évadján elkárhozott lélekként a Tescoban bolyongani, csak mert emberi időben lehetetlenség gyerek nélkül eljutni oda. Amikor az ember hajnali egykor a csípős hidegben rámolja be a pelenkák tömkelegét a kocsiba, csak megfordul a fejében, hogy más emberek talán éppen magukra húzzák a takarót, és édesdeden hortyognak meleg ágyukban.
Aztán itthon mégiscsak jó már betakargatni őket, feldiézni a sok kis csodát, ami egész nap történt, és kiderül hogy mégiscsak jó így. Nagyon jó.

2004/12/09

anya
Jó sok saramat tudtam le tegnap és ma is. Kihívtam a mosógépszerelőt, bejelentkeztem homeós dokihoz Emmával, és ma csípőszűrésre Ivánnal.
A végső lökést az adta meg hogy Emma már megint beteg... Brrr...

Valahol a tejpecsétes pólóm, kinőtt szemöldököm, lottyadt bőröm, karikás szemeim mögött ott bújkál a régi Presh. Karcsú testén kihívó ruha feszül, beletúr boszorkányosra tépett hajába, rágyújt egy vogue-ra, belekortyol egy vodkaredbullba, és vár. Várja a sorát, amikor újra előtörhet, és elcsábíthatja újra és újra Jurát.
És akkor mégiscsak eőrébb leszek a sorsomban, mert lesz két gyönyörű okos gyerekem, és egy szerető férjem...

Ha már gyerekek.
Emma újabb és újabb produkciókkal lep meg. Tegnap a fotelban ültem Ivánnal, és leesett mellőlem a telefonom. Emma odalépett, felvette és odanyújtotta nekem. Döbbenetemet újabb döbbenet követte, mikor pár óra múlva szintén a fotelban ücsörögtem Ivánnal, mikor megszólalt a telefonom, ami a vendégágyon volt. Emma kérésemre odahozta nekem a csöngö telefont (pedig nem szereti mikor rezeg a kezében).
Könnyek szöktek a szemembe. Hát hiába, eljutottunk ide is, az én ügyes, segítőkész kicsi lányom...

(Ez a fénykép hétvégén készült rólam egy Mikulás ünnepségen)

2004/12/08

ivan
Iván szombaton volt egy hónapos, aznap meg is örvendeztetett minket egy átfordulással. Döbbenet, olyan erős kiskölyök.
De amilyen erős, olyan kis nyavajgós is. Ha ébren van, akkor csak kézben szeret lenni. Az éjjelt pedig nem feltétlenül alvással szereti tölteni.
Bár mentségére legyen mondva ma éjjel kitett magáért. Fél 9 után csak hajnali 2-kor, majd 7-kor ébredt. Igaz annyira kipihente magát, hogy egész délelőtt raplizott.
(Éjjel félálomban mikor szoptattam Ivánt újra eszembe jutott az a lány a netről, és megborzongtam. De jó hogy én itt etethetem a gyerekem az utcáról beszűrődő fényben, és nem gépekre kötve küzdök az életemért.)

Emma pedig dobbentes fejlődésről tett tanúbizonyságot az előbb, mikor nagy elgondolkodva firkálgatott egy papírra, majd rábökött, és közölte velem hogy "cica". Hoppá, ez igen!

2004/12/07

szomorusag
Ilyenkor jövök rá, hogy milyen egy szerencsés flótás vagyok is én...
Van egy ismerős lány, a netről ismerem, a fia kicsit idősebb Emmánál, és most várta a második babáját. Minden nap mentek sétálni a kisfiával, kicsit irigykedtem is hogy nahát, milyen jól bírja, le a kalappal előtte. Bezzeg én csak nyöszörgök, és szegény Emma akkor szív csak friss levegőt ha anyu kiviszi az udvarra.
Aztán megszültem Ivánt minden komplikációtól mentesen, gyönyörű, gyors, tankönyvi szülés volt, aminek az eredménye egy tökéletes, gyönyörű, erős, egészséges gyerek lett. Én pedig istenien érzem magam azóta is.
Az a lány pár napja írta hogy összeházasodtak a férjével, és kicsit elmerengtem hogy milyen boldogok lehetnek most.
Ma pedig jön a hír róla, hogy vasárnap mentő vitte kórházba, levált a méhlepény, nem alvadt a vére, azonnal cselekedni kellett, három életmentő műtétet hajtottak végre rajta, leállt a veséje, élet-halál között lebeg azóta is, altatják, hiszen nem bírná elviselni a fájdalmakat. A kicsi lánya alig 2,5 kg, antibiotikumot kap infúzióban, mert nyelt a véres magzatvízből.
Iszonyúan letaglózott a hír.
Mást nem tehetek, adok nekik tejet, hisz nekem rengeteg van, ott meg szükség van rá. Bárcsak többet tehetnék...
Közben pedig csendben hálát adok a sorsnak, hogy mindez nem velünk történt meg...

2004/12/03

egyutt
Késő este beosonni a gyerekszobába nagyon jó. Térülök, betakarok egy szuszogó csimotát, fordulok, és betakarom a másikat.
Olyankor egészen elhiszem a hihetetlent, két gyerekem van.
Aztán éjjel közel egy óra alvás után már nem annyira jó kásás fejjel bevánszorogni a gyerekszobába. Nem térülök, nem fordulok, csak vonszolom magam mint egy zombi.
Már egy hónapja csináljuk ezt. Haragszom rá amiért 3 óránként kel, aztán nem alszik vissza, csak nyülődik. Közben mardos a lelkiismeret, amiért ilyenkor nem tudom szeretni a gyönyörű kisfiam. A legnehezebb szülésnél is rettenetesebb kínok ezek...

2004/12/02

egyutt
Megtörni látszik a jég, Emma mintha kezdené megszeretni, elfogadni Ivánt. Vagy csak nem emékszik már arra, hogy valaha egyedül volt a szemünk fénye?
Jura szerint nekünk akar megfelelni, de én azért remélem hogy valamennyire szívből is jön a kedvessége Iván felé. Puszilgatja, hozzábújik (megtanult úgy odabújni a kicsihez hogy ne nyomja össze), simogatja.
Remélem azért ez egy tendencia...
egyutt
Megtörni látszik a jég, Emma mintha kezdené elfogadni a számára egyenlőre szomorú tényt, Iván bizony a család része, velünk marad. Vagy talán már kezdi elfelejteni hogy valaha egyedül volt a szemünk fénye? Jura szerint nekünk akar azzal megfelelni, hogy kedvesen bánik Ivánnal. Én azért remélem hogy valamennyi szívből jön.
Tény és való, azért Iván is sokkal izgalmasabb számára amióta nem csak alaszik, hanem sokat van ébren, kapálózik, fintorog, hangokat ad ki. Emma puszilgatja, hozzábújik (megtanulta finoman ráhajtani a fejét, úgy hogy ne nyomja össze), simogatja.
Remélem hogy ez egy szívből jövő tendencia lesz...