2012/01/31

Eltelt egy újabb év...

Időpontot a nefrológiára megkaptam, zabszem a megfelelő helyre beillesztve...

2012/01/21

Filmklub

Régen írtam, pedig sok filmet láttam, de most mégis muszáj írnom.
A tetovált lányról.
Übergigamegabrutál jó film.
Hozzáteszem, nem olvastam a könyvet, és nem láttam a svéd filmet sem. Ennek fényében írom, hogy évek óta ez az első film, amibe egyszerűen nem tudok belekötni. Semelyik részébe. Minden tökéletes volt, a szereplők, a sztori, a hossza (fel sem tűnt, hogy majdnem három óra volt).
A legeslegjobb a főcím volt. Kerestem linket a youtube-on, de nem találtam, majd biztos lesz később. Én ennyire jó főcímet még az életben nem láttam.
Nézzétek meg. Tényleg.

2012/01/19

A szokásos kis eltűnés

Mert hogy igazából semmi sem történik... Leesett a hó, aminek én nem örülök, de a gyerekek nagyon. Így történhetett, hogy a reggel 8 óra a kertben talált, Miloskát vontattam szánkón körbe-körbe. Úgy emlékeztem, hogy ezek a dolgok külön-külön (hó, hideg, reggel, szánkó) nagyon utálatos dolgok. Aztán kiderült, hogy együtt viszont lehetnek akár mókásak is.
Aztán még a nyulat is kipucoltam, és mondhatni azt is élveztem. Ezen a ponton pedig megállapítottam, hogy nincs mese, öregszem, ami végülis ebből a szempontból nem is olyan rossz, sokkal nyomasztóbb, ha csak tologatom a tennivalókat, nyavajgok, semmi sem lesz meg, és még bűntudatom is van a végén.
Tisztára új élet, meg minden.
Kéretik nem röhögni, elkezdtem újra a flylady-t, és most megy is. Nevetséges, mondom én, öregszem...
Azontúl tegnap szappant főztem egy barátnőmnél, ami egy előtörőben lévő új hobbi, nagyon, nagyon élveztem, megtanultam egy csomó fortélyt, közben mindenféléről locsogtunk.
Na tehát ezek mind rettenetesen unalmas dolgok, ezért is nem írom tele a naplómat.

2012/01/03

Sikerélmény

Nem tudja az ember, hogy milyen lehet normálisnak lenni, ha egyszer nem normális helyzetben van. Vannak elképzeléseim arról, milyen lehet egy átlagos háromgyerekes program.Ezek az elképzelések azért nem a valóságtól elrugaszkodottak, nem keményített hófehér inges kisgyermekek ülnek csendesen az asztalnál, miközben eltartott kisujjal kanalazzák a brokkolilevest.
Ezekben az álmokban valami érdekes helyen vagyunk, mindannyian élvezzük a magunk módján, van benne kis civakodás, hiszti, de mondjuk nem égő arccal távozunk sietve, miközben a teljes széthullás közeleg. Mi felnőttek is tudunk váltani pár szót egymással, nem csak oltjuk (vagy megelőzzük) a tüzet.
A tegnapi nap pontosan ilyen volt.
Olyanok voltunk, mint egy teljesen átlagos család, akik ellátogatnak a Tropicáriumba. Maga a hely vagy eleve zseniális választás volt, vagy jó pillanatban voltunk jó, helyen, vagy nem tudom mi, de imádták. Mind a hárman. Mi is kisimultan csodáltuk a halakat, cápákat. Senki sem unatkozott, őrjöngött, veszett el.
Annyira, de annyira jó volt, hogy el sem tudom mondani.
Ivánnál bevezettük a mobil napirendet, minden hajszál pontos sorrendben volt a kezében a kis kártyákon, még a wc-re menés, meg a ruhatár is. Döbbenetes eredményt hozott a dolog, egy teljesen nyugodt kisfiú állta végig a hosszú sort a pénztárnál, jött wc-re, amikor kellett.Végig rajta volt a fülese, ami gondolom még javított a hangulatán.
Nem tudom, voltunk-e már valaha olyan programon, ami ennyire lekötötte volna, és ekkora élvezettel vett volna benne részt. Ő szerintem kétszer ennyi ideig is ellett volna ott, csak ülve az akvárium előtt, bámulva a halakat. Ettől persze mindenkinek jókedve lett, tudtunk figyelni a másik kettőre is, akik ezt meg is hálálták.
Nagy merészen még étterembe is elmentünk utána, és állíthatom, kiálltuk a próbát.
Vérmes remények keltek bennünk, kimondhatatlan öröm, hogy végre élvezni tudtunk egy közös családi programot.

2012/01/01

Egy kis statisztika

2011-ben 71 db könyvet olvastam el.
Ebből
17 gyerekkönyv, amit a gyerekeknek olvastam fel esténként
54 felnőtt könyv, amiből
     5 régen olvasott, újra elolvasott könyv
Azokat a könyveket, amiket párhavonta elolvasok, és már tudom kívülről, nincs benne.
Mondom, hogy jó év volt :-)

Az Új Évben

Jura szerint furcsa, hogy végeláthatatlan posztok óta csak sírok, hogy autizmus így, autizmus úgy, aztán azt állítom az év utolsó posztjában, hogy minden milyen jó volt.
Szerintem a kettő nem mond ellent egymásnak. Valóban idén lett meg a diagnózisunk, de én ezt nem tartom negatív dolognak. Sőt. Bármilyen furcsa, minden nyavajgásom ellenére ezt inkább egy pozitív dolognak tartom. Hiszen Iván előtte sem volt kezelhetőbb, csak akkor még ott lebegett a fejem felett a szülői inkompetencia réme is. A diagnózis maga megnyugvás volt számomra, hogy nem én csesztem el valamit véglegesen.
Igen, nehéz, de ki van jelölve az út, amerre menni kell, még ha ez nem is pont az a madárfüttyös erdei séta, mint az ember remélné.
Ezért nem tartom rossz dolognak ezt az egészet, függetlenül attól, hogy nagyon nehéz...