2013/08/22

Emma az érzékeny

Emlékeztek még a Mi szemüvegesek c. könyvre? Nekem ez volt az első könyv, amit olvastam. Az egészből csak ennyire emlékszem (van aki szerint jobb is ez így :-) )
Én is szemüveges kislány voltam, és bár sosem csúfoltak a szemüvegem miatt, azért elég önbizalomhiányos voltam.
Emma is szemüveges, az én hülye gyorsan romló szememet örökölte.
Ő nem annyira önbizalomhiányos, viszont nagyon érzékeny.
Ma én mindenféle itatot válogattam a nappaliban, ő pedig a tv-t nézte (valami béna tiniműsort). Szomorúan felém fordult, és azt kérdezte:
" Anya! A tv-ben mindig az okoskodókat, és a bénákat ábrázolják szemüvegesnek. Ez igazságtalan. Miért van ez így?"
Nem tudtam neki válaszolni. Annyit viszont elmondtam megnyugtatásul, hogy a felnőtt filmekben viszont a nagyon okos embereket, tudósokat, professzorokat szokták szemüvegesnek ábrázolni.
De ő csak egy kamasz kislány, aki menő akar lenni, nem professzor...

A közösség ereje

Egyedül nem megy... ezt már régebben tudjuk. A legtöbb ember csoportban jobban tud a céljaira koncentrálni, ha hasonló célokkal rendelkező emberek között van. Ezeknek a csoportoknak a megalakulásához remek színtér a facebook. Vannak fogyókúrás, tornázós, takarítós, kötős, varrós csoportok (és biztosan vannak olyan csoportok is, amit el sem tudok képzelni, és nem is akarok :)
Nagy meglepetésemre nem találtam pénzügyi csoportot. Biztos van, csak az a csapat, akiket én ismerek ott, nem tudott egyet sem. Hát csináltam egyet.
Most azt gyógyítgatom, tanulgatom, hiszen senki sem pénzügyi szakember, én legkevésbé, amolyan vak vezet világtalant alapon vezetgetjük egymást.
Én leginkább a közösség húzóerejében bízom, talán kevesebben adjuk fel menet közben, ha ott vannak a többiek.

2013/08/18

Fókuszban a pénzügyek

Nehéz kérdés, igazán. Legkésőbb tényleg most igazán foglalkoznunk kell vele (és már így is késésben vagyunk). Most fejeztem be az Ősember a pénztárcámban c. könyvet. Egészen lebilincselő, és nagyon egyszerű, sajnos igaznak tűnő választ ad arra, miért fogy el mindig minden pénz hónap végére. Bármenyit is keres az ember.
Nem spoilerezek, olvassátok el ti is!
A könyv kapcsán nagy felismerésem, hogy tényleg el kell kezdenem dolgozni hamarosan, méghozzá egy jó szakmában (tudom kadarm, te megmondtad, és én utálom ezt beismerni, de igazad volt). A gyógypedagógia pedig nagyon annak tűnik, persze csak akkor, ha magánzóként csinálja az ember, és nem a helyi NevTan kulimunkásaként.
Nem titok, 14 év van közöttünk, és mire Jura eléri a nyugdíjas kort (tegyük fel 65 éves korában), az 16 év múlva lesz, éppencsak leketyeg a házhitel, és még mindig lesz egy egyetemista gyerekünk, tehát addigra nekem bőven aktív keresőnek kell lennem (én akkor még mindig "csak" 51 éves leszek).
Nem titok az sem a józanul gondolkodó emberek számára, hogy a mi korosztályunk már nem fog nyugdíjat kapni. Senki. Tényleg! El kell kezdeni az öngondoskodás alapjait lerakni, mert én nagyon nem szeretném Állam Bácsira bízni magam főleg nem egy olyan kiszolgáltatott korban, mint az időskor, mert Állam Bácsi leginkább egy hazug tolvaj, bárki arcát is öltse magára. És természetesen a gyerekeim nyakán sem akarok élősködni.
Próbáltam csinálni ezt a pénzügyi háztartási izét, hát próbáltam én. De ki hitte volna, hogy ez ilyen mocsok nehéz?! Hogy minden megmagyarázható, az utolsó gombóc fagyi is. Hogy nehéz ezt ketten csinálnunk, mert egymást mentegetjük, magyarázzuk. Hogy ránézünk a havi kiadásokra, és sehol sem találunk egy kiugróan  magas összeget, amire azt mondhatnánk: AHA! Megvagy, most nyakon csíptelek! Ki hitte volna, hogy ennyi megy el mittomén babkonzervre, vagy cipőre, vagy rendelt pizzára, kurvákra, könyvekre, cigire.
Persze közben azért szépen javulunk, folyamatosan csökkentjük az adósságainkat, elkezdtünk megtakarítani. De még mindig nem eleget...
Ha feltételezem, hogy mindhárom gyerek érettségi után egyetemre megy (és ott 5 évet tölt el), 2032-ben végez a legkisebb is. Én 54 éves leszek, Laci 68.
De mondok jobbat, 2023-ban (3 évvel a házhitel lejárta előtt!) ideális esetben lesz egy egyetemet kezdő, egy érettségiző, és egy nyolcadikos gyerekünk. Az elsőosztályos iskolakezdésen kívül ez a három év viszi a legtöbbet, és nekünk abban az évben meg lesz mind a három.
Érdemes leülni egy darab papírral (excel táblábval), az éveket szépen sorban leírni, és hozzárendelni a családtagok aktuális élethelyzetét. Döbbenetes, és egyben rémisztő is. Próbáljátok ki.
Apró körkérdés, nem számosítva, nem nevesítve, ti rendelkeztek megtakarítással?

2013/08/17

Morfondír újra és újra...

Úgy látszik tényeleg sok Csakazaolvassát, és Vaslédit olvasok, mert egészen más szemmel kezdem nézni az életemet, és körülöttem élők életét.
Ezért kaptok most egy csomó merengést itt a blogomon, csak annyi különbséggel, hogy én nem tudom olyan jól megfogalmazni, mint a fent említett bloggerek.

Meséltem az uszitáborról, ahova nem voltam képes szocializálódni. Azon túl, hogy más élethelyzetben vagyunk, mint ők, ez nekem nem feltétlenül szokott gondot okozni abban, hogy legalább egy kicsit szóbaelegyedjek valakivel. De azon az utolsó napi bográcsozáson valami derengeni kezdett, hogy talán  mégsem feltétlenül csak bennem van a hiba (már amennyiben hibának tekinthető, hogy egy az enyémmel tökéletesen más értékrendet, és életstílust képviselő csoporttal nem tudok szót érteni úgy igazán).

Vannak barátaink, össze is szoktunk járni, ilyenkor mind együtt ülünk egy kupacban, és dumálunk. Mindenféléről. De az is előfordult már, hogy én merültem beszélgetésbe a barátnőm férjével, míg az én férjem szaladt a gyerekek után. Vagy fordítva. A pasik is simán csatlakoznak a csajos dumához, és én sem jövök zavarba, ha egy kocsinak nem csak a színe, hanem esetleg a forgatónyomatéka is szóba kerül, és ráadásul ez nem okoz meglepetést a baráti társaságunk férfi tagjainak. A vendégek kifejezetten Jurától érdeklődnek a menü iránt, nálunk ő süt-főz egy ilyen alkalomra különleges dolgokat, bográcsozni viszont én szeretek jobban. Előtte és utána mindketten pakolunk és takarítunk.
Lehet, hogy az egész abból indult ki, hogy tényleg muszáj mindkettőnken szinte mindenben részt venni, különben beledöglenénk. Jura egyébként is nagyfokú tisztelettel viseltetik a nők iránt. Erre az anyukája alaposan megtanította. Ahogy minden házimunkára is, mert (idézem) őt aztán nem fogja szidni a leendő menye, hogy milyen egy lutsta, életrevalótlan fiút nevelt.
És talán a hasonló hasonlót vonz elv mentén a baráti körünk is nagyjából hasonló felfogású emberekből áll.

Ezért aztán nagyon furcsa volt szemlélni egy "hagyományosan működő" baráti társaságot.
Ismeritek? Mint abban a röhejes netes viccben, hogy hogyan főz a férfi (nő bevásárol, előkészít, pácol, terít, mittomén ilyenek. Pasi odaáll a grill elé, megsüti az első pár húst, anyu megsüti a többit, tálal, elpakol, mosogat, stb - linket szívesen fogadok, én nem találtam-).
Na én ezt a viccet láttam élőben!
Nők előkélszítették a kaját, a zerős férfiemberek tüzet raktak, majd beledobálták a bográcsba a cuccot, és kevergették (egy ideig).
Már annál a pontnál furcsán néztek rám, amikor odamentem a Szent Tűzcsináláshoz. Egy nő? De egyébként is mit szólna bele egy nő a Férfiak Fontos Beszélgetésébe (hímsoviniszta heccelődés, izléstelen, gyerekes beszólogatások)?
Férfiak és nők sosem elegyedtek. A férfiak nagyon fontosan mászkáltak, a nők kis csoportokba verődve beszélgettek a gyerekekről.
Az egész akkor vált kifejezetten karikatúra-szerűvé, amikor a Nagy Erős Férfiak focizni kezdtek. Szerencsére Jurát nem hívták, mi maradtunk a bográcsnál kevergetni. Egy nő sem merte a bográcsot meg sem közelíteni. A férfiak mindeközben félmeztelenül ordítva rohangáltak a labda után, röhejes poénokat kurjongattak egymásnak, és pikáns, egyértelműen kétértelmű megjegyzéseket kiabáltak asszonyaiknak. Eközben a nők úgy tettek, mint akik szurkolnak, meg alélnak az izzadt férfitestek látványától, közben a férjeiket beszélték ki, és terelgették a gyerekeket továbbra is.
Végül végetért a nagy meccs, előkerült a Főbográcsmester, visszaadtam neki a fakanat. A srác kevert még rajta kettőt,  homlokráncolva, a nagy munkától megfáradva bejelentette, kész a vacsi.
Nagyon tanulságos pillanat volt, amikor véletlenül meghallottam néhányuk beszélgetését. Az egyikük azt mondta, hogy ő nem is akart focizni, a másikuk erre bólogatott, mire a bográcsos srác közölte, hogy ő egyenesen utál focizni... Ott azért egy picit megsajnáltam őket, Férfinak lenni sem lehet egyszerű...

Nem tudok egy ilyen társaságba bekapcsolódni, egyszerűen képtelen vagyok. A felfogásom, az értékrendem fényévekre áll ettől. Csak most, hogy olvasom a poszt elején említett blogokat, most látok igazán a mélyére ennek az egész jelenségnek, kaptam szavakat arra, hogy megfogalmazzam, mi ijeszt meg ebben az egészben, és mi az, amitől a lányomat féltem a jövőre nézvést.

Kezdek kicsit feminista lenni mostanában...

Persze megtehetem egy olyan férjjel, aki az esetek túlnyomó többségében komolyan vesz, partnerként kezel. Nem minden esetben, mert én sem veszem őt minden esetben komolyan. Mert van, hogy az ember úgy viselkedik, hogy azt nem lehet komolyan venni, oda kell koppintani. Akkor van ez jól, ha arányos a felek közti odakoppintás.
A házasságunk első napjától kezdve harcolok az őszinteségért, nyíltságért, megfelelő kommunikációért. Jura egy erősen elkerülő magatartást hozott, ha csak felvetődött (felvetettem) egy problémát, azonnal elaludt. Nem viccelek, konkrétan elaludt. Hozzáteszem az első éveink elég vérzivatarosak voltak, még ha szerelemmel teliek is, már terhes voltam, amikor hozzám költözött, "elhagyta a családját értem", folyt a válóper, folyamatos volt az érzelmi zsarolás az ex részéről.
Én pedig tudtam, hogy a szerelmen és a szexen kívül egy jó alternatívát kell összehoznunk, hogy évek múltán (most 11 évvel később) is mondhassuk, megérte.
Ezért aztán hangosan, és erőszakosan követeltem a folyamatos kommunikációt, hogy mondja ki, ő mit akar, mert képes vagyok ugyan gondolatolvasásra, csak nem akarok így élni.
Nagyon nehezen ment, iszonyat sokat veszekedtünk, ő menekült, én meg csak győzködtem, győzködtem. De egyben kitartottam, ha valami bajom volt, azonnal megmondtam, és kiköveteltem az értő figyelmet, cserében ugyanezt el is vártam. Ez a második nehezebben ment, tíz évig élt úgy, hogy minden őszintesége meg lett büntetve, a problémák a szőnyeg alá lettek söpörve, no jó, ketten hozták össze.
Teltek az évek, és egyre kevésbé kellett ezért harcolni. Már elhitte, hogy KELL beszélgetni, és főleg a nyomasztó dolgokról KELL beszélni. Az első pillanattól tisztáztam, nem vagyok hajlandó az energiáimat "női harcmodorra" pazarolni. Nem fogok durcáskodni, nem zsarolom szexszel, ha megkérdezi mi bajom, nem mondom hogy semmi. Mindig tudhatja, hányadán áll velem. Ha azt mondom rossz kedvem van, de nem ő tehet róla, akkor egészen biztos lehet benne, hogy ez így van. Vagy ha azt mondom, hogy jókedvem van, akkor tényelg jó kedvem van. De ha bajom van, akkor elvárom a maximális segítséget, és azt meg is mondom, milyen formában akarom.
Cserében elvárom, hogy mindig tudjam, hányadán áll ő velem. Ha segítségre szorul, én ott leszek, és segítek, de szóljon, mert nem biztos, hogy három gyerek, és egyebek mellett feltétlenül észreveszem (észre szoktam venni, de nem mindig).
Így is voltak mélypontok, és meglepő módon a nyugisabb időszakokban. Mikor ment a szekér, pörögtek a napok. Ezek a napok sokkal veszélyesebbek, mint a nehéz időszakok, mert ilyenkor az ember ellustul, elnémul.
Mostanában kicsit feminista vagyok, mert egy jó házasságban kinyílt a szemem. Jó házasság, megengedve, hogy feminista szemmel lássam, én lényegesen többet melózom ezért, mint ő. Hangosabb vagyok, és sokkal erőszakosabb mind a mai napig, az én feladatom az "érzelmi kormányzás". Ezért ő kényeztet, és a tenyerén hordoz, ha arra van szükségem.
Sosem leszünk egyelőek a szó klasszikus értelmében. Nem lehetünk, mert másra van igényünk, másban vagyunk erősek. Én királynő vagyok, ő pedig király.

2013/08/16

Az utolsó nap

Ez volt Jura utolsó napja a munkahelyén. Azon a munkahelyen, ahol lehúzott tíz évet. Heten indultak, mostanra száznál is többen vannak. Egész nap sokat gondoltam rá, hogy milyen nehéz lehet neki. Mennyivel nehezebb úgy, hogy nincs új munkahelye.
És nem tagadom, nekem is nehéz a szívem, mert bármennyire is utáltam már az utóbbi időkben, ahogy kis darabkákban vette el a férjemet, azért mégis az életünk része volt. Csütörtökönként, amikor bent voltam a gyerekekkel Csereperedőben, ott táboroztunk "apa irodájában". Ismerem a kollegái egy részét, családi barátokká váltak az elmúlt években.
Kicsit olyan, mint goromba, utálatos, gazdag nagybácsi halálos ágyánál, aki nélkül azért mégsem olyan lenne az élet, amilyen volt. Végülis Sanyi bácsinak köszönhetem, hogy annyiszor eljutottam Londonba, és egyszer Amerikába is. Sanyi bácsi bőkezűen fizette meg az árát a végeláthatatlan rabszolgamunkának (tudom, ez képzavar), amit Jura végzett nála.
Most Sanyi bácsi meghalt, és mi itt vagyunk, szabadon, árván. Egészen új utak nyílnak, olyan helyekre vezetnek, ahol tudom, jó lesz nekünk. Minden változás jó. Van, amin azonnal látszik, de a trükk mégiscsak az, hogy akkor se veszítsük el a hitünket, ha ez adott pillanatban cseppet sem tűnik úgy, hogy a dolgok jó irányba tartanak.
Rengeteg tanulnivaló, tapasztalnivaló vár ránk, ideje belevágnunk...

Vámpír diaré negyedik évad

Aki még nem látta, az óvatosan (vagy ne) olvassa, durván spoileres írás következik.


Nem titkolom, az egyik kedvenc sorozatom. És el is hiszem, hogy komoly kihívás a negyedik évadra is kicsavarni valamit a sztoriból. De azért ez mindennek a teteje.
Ez az évad egy tömény szenvedés volt, azt hiszem mondhatom, hogy minden résztvevő számára. Úgy a szereplők, mint a nézők tekintetében.
Lássuk csak. A legfőbb szívás. Abszolute Team Delena vagyok, véééééégre, három évad alatt eljutottunk idáig, erre mit kapok?! Sire bound?! Most komolyan! Nóóóóórmááális Maaargit? De ha még ezt be is nyelem, az évad közepén azt is kikapcsolja... Csak a leges-leges-legvégén van egy icipici jelenet. Na köszi... Közben mindenki maga alatt van a dologtól, mintha nem az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy tinilány átszerethet egyik fiúból a másikba...
Aztán ott van Elena... Eddig is egy idegesítő kis hisztis p. volt, reméltem, hogy talán a vámpíság javít a dolgon, de nem! Még idegesítőbb lett. Fél évadon keresztül az ő takonyfolyatós zokogását kellett nézni.  Miközben úgy hullanak az emberek (és egyebek), mint a legyek, mindenki megöl mindenkit, azon parázik az összes szereplő, hogy jaj csak Elenácska meg ne öljön valakit, mert akkor aztán összedől a világ. Haggyámá! Legszívesebben én karóztam volna már meg, és az utolsó részben komolyan Katherine-nek drukkoltam, hogy legalább neki sikerüljön. Az némileg javított a helyzeten, hogy volt pár rész, amikor legalább szórakoztató volt, de akkor meg mindenki ott lihegett körülötte, hogy kapcsoljon már vissza. Áhhh....
Na és akkor Damon. Komolyan, a kedvencem volt eddig, de ez a Delenás-dolog nem tett túl jót neki, ugyanolyan pincsikutya lett, mint Stefan.
A nyomozós szál kissé nyögvenyelős volt, a második évadban Katherine ijesztőbb volt, mint ez az operaház fantomja Silas.
Bonnie? Eddig sem volt a kedvencem, hát most sem lopta be magát a szívembe...
Na és akkor az abszolute főkedvencem, Klaus (bocs, Damon, de lejárt az időd, ezentúl Klaus lesz a telefonom háttérképe - mármint ha megjavították (a telefonomat,  nem Klaust).
A tavalyi évad igazi főgonosza, aki átvette a vezetést Damontól a sármos (de titokban érző szívű) főgenyó leosztásban. Az évad egyértelműen egyetlen érdekes figurája Kalus volt, és persze Caroline, akinek ugyan kisség megkopott a tökössége, de még mindig messze a legjobbfej csaj egész Mystic Falls-ban. Nagyon drukkoltam, hogy összejöjjenek, erre mi történik? Klaus elhúz New Orleans-be, hogy teljes mellbedobással alakíthassa az Originals főszerepét (ráadásul felcsinálja azt az ellenszenves vérfarkas ribancot???! Maaaaargit!) Ezzel nagyjából ki is húnyt az összes érdekesség a sorozatból. Láttátok az Originals stáblistáját? Caroline egyáltalán nem szerepel. Na ennyit a reményeimről.
És ha már itt tartunk... Most vagy én vagyok szexmániás, vagy a vérontáshoz képest valóban döbbenetesen kevés az ágyjelenet a sorozatban? A kis álszent prűd amerikaiak. Több szívet téptek ki, mint ahány csillag van az égen, de ha valaki lekapja a fölsőjét, mindenki elpirul...
Az utolsó részen látszik, hogy rezgett a léc, kap-e zöld utat az ötödik évad, mert szinte mindent szépen elrendeztek, aztán olyan érzésem volt, mintha a forgatás felénél jött volna a telefon, hogy lesz ötödik  évad, erre kapkodva összetákoltak valami kuszaságot. De legalább kicsit megint szerepelt Alaric és Lexi, akiket imádok.
Na megyek, nekilátok a True Bloodnak, hátha az jobban sikerült...

2013/08/15

Napi jókedv

A filmvilág egyik legbájosabb szerelmi duettje. Legyen nektek is jó kedvetek :-)

2013/08/13

Rontó Pál

Miloska a drága... Szó szerint...
Valami egészen döbbenetes, ahogy minden tönkremegy a kezében. Kő kövön nem marad, ahova lép, fű nem terem. A poharakat ipari mennyiségben vesszük, az étkészlet szedett-vedett, a játékok töröttek, csálék, hiányosak, a falak lyukasak, koszosak, firkásak. A ruhái szakadtak, foltosak, szétrágottak. A bőrömön állandósultak a lila foltok, az arcomat vámpír-reflexekkel rántom el, ha csak felém indul. Mert ha nem, akkor lefejel, megrúg, belém botlik. Olyan, mintha egy hódba oltott kölyökkutyát kereszteztek volna Godzillával. Bájos, de leginkább kátrékony.
Már megtanultam végtelen nyugalommal szemlélni a tárgyak igen rövid pályafutását a családban, és az IKEA mellett az Apple cuccok bizonyultak milos-állónak.
Egészen szombatig. Várjunk csak, nem, egészen két héttel ezelőttig, amikor is az egyik IPad-et ejtette úgy le, hogy eltolódott színe a kijelzőnek. A szervízben azt mondták, hogy 90 rugóért kapunk egy újat, szipogva otthagytuk a gépet, mire felhívtak egy óra múlva, hogy csoda történt, baromi nagy csoda (4:00-tól 4:50-nél), hozzányúltak, és megjavult. Nulla forintért haza is vihetjük.
De vissza a szombatra.
Miloska az IPhone-omat az emeletről lefelé jövet a lépcsőn elejtette, ami lepattogott (kőlépcső) a pincébe... Tudtam, hogy ezt még egy IPhone sem élhet túl. Nem is, illetve csak félig, a telefon működik, de a kijelző megmakkant. Ha emlékezetből nyomkodom, akkor mindent csinál, csak nem látszik szinte semmi.
Olyan irgalmatlanul pipa lettem rá, hogy szóba sem álltam vele egy kerek napig, és ezzel a poszttal is vártam három napot, hogy kifújjam a mérgem  nagy részét, mert ha akkor és ott megírom, amit gondoltam, hát azt nagyon megbántam volna.
Így esett, hogy most nincs telefonom egy darabig...

Vannak napok...

... amikért cseppet sem lenne kár, ha meg sem történnének. Ezeket a napokat könnyen fel lehet ismerni. Vegyük csak a mait.
Van-e annál szebb, mint arra ébredni, hogy a szánk egy része ötszörösére duzzadt? Ilyenkor szembesülök azzal a ténnyel, hogy legalább annyira hipochonder vagyok, mint Jura... A tükörből sajnos nem Angelina Jolie nézett vissza, hanem Frankeinstein közeli rokona. Bedagadt szemek, bucira duzzadt, és ettől csálé száj. Csodás.
Amikor levonszoltam magam a földszinte, kiderült, hogy a kutyák összehányták és hugyozták az előszobát, és a fekhelyüket. Nézzük a dolog jó oldalát, legalább nem léptem bele...
Megfelelő mennyiségű kalcium és allergia-gyógyszer elfogyasztása után már tudtam szívószál nélkül enni-inni, azaz tudtam volna, de addigra brutális hányinger tört rám. Ekkor még mindig csak reggel nyolc volt, így tehát biztos lehettem abban, hogy ez a nap pontosan olyan nap.
Megyek, keresek egy nyugodt kis zugot, ahol csendesen elvinnyoghatok a nap további részében...

2013/08/10

Vadaskert

Nem vadaspark, de nem ám. A Vadaskert egy meglepően jól működő dolog, fel sem foghatom, hogy lehet, hogy még nem verték szét...
Bár mi auti-vonalon csak felületesen ismerjük, állítólag ADHD-ban is erősek. Nagy előnye, hogy OEP által finanszírozott, ami jelen helyzetünkben nem utolsó szempont.
A kivizsgálás alapos, én ezt hallottam, és szeptemberben ez ki is fog derülni. Nagy a túljelentkezés, nehéz bekerülni, nekem mégis szerencsém volt, mert alig másfél hónapra kaptam időpontot Milossal kivizsgálásra. Jó érzékkel most augusztusban kértem időpontot, a legnagyobb uborkaszezon közepén.
Így tehát szeptember 26-án megyünk Miloskával.

Hőség

Régen kifejezetten szerettem a meleget. A hőséget is. Negyven fokban virultam.
Aztán ahogy telnek az évek, és születtek a gyerekek, egyre kevésbé bírtam. Most az első pár nap, amikor éjjel azért visszahült valamennyire még élveztem is. Végtére is nyár van, vagy mi?!
De aztán amikor már az embernek olyan testtájairól is folyik a víz, amiről nem is tudta, hogy folyhat, és a melltartó gondolatára is rosszullét fogott el, amikor az egész napi tevékenységem abból állt, hogy feküdtem a kanapén a ventillátor előtt, estére mégis olyan fáradt voltam, mint egy dokkmunkás egy különösen hosszú nap után, na akkor azért már én is vártam a felüdülést.
Két nyuszink hullott el a nagy melegben, hiába locsoltam alattuk a földet, és kaptak óránként friss vizet. A csirkék megúszták.
A hidegfront tegnap ideért, este kezdődött egy kis széllel. Aztán nagy szél lett, be kellett csukni minden ablakot. Újra szauna.
Hajnalra elcsendesedett a szél, kinyitogattam mindent, visszaszunnyadtam, majd öt perc múlva eszeveszett visítás kezdődött. Igen, a szomszédban disznót öltek. A hangok alapján kettőt is. A vidéki élet örömei.
Most csendeskén esik, a gyerekek pedig meg vannak veszve. Nyár van...

2013/08/08

Sziget, Sziget, Sziget

Biztos írtam már, hogy gimis koromban kezdtem el kijárni a Szigetre a barátnőmmel. Akkoriban egész hétre mentünk, kölcsön sátorral, nyitás előtt órákig sorban állva a hídnál.
Egész évben gyűjtöttük a hetijegyre való pénzt, éppencsak összeszedtük, kajára és egyéb úri huncutságokra már nem jutott pénz, a krisnásoknál ettünk ingyen (azóta is, ha csak összefutok velük, mindig adok nekik pénzt), és feljártunk T. apukájához zuhanyozni (meg kajálni), aki ott lakott az óbudai lakótelepen.
Sokszor gondolok rá, mert maradéktalanul jól éreztük magunkat. Csórók voltunk, nagyon fiatalok, gondtalanok és szabadok. Miénk volt a világ, de a Sziget mindenféleképpen. Egynapos szerelmekbe estünk, melegünk volt, fáztunk és megáztunk, ha úgy hozta az időjárás.
Aztán amikor elkezdtek születni a gyerekek, évekig nem nagyon jártam ki, azóta is csak egy-egy napra.
Tegnap megint kint voltunk egy kisebb csapattal, a hőség pokoli volt, de a Sziget ugyanúgy elbűvölt, mint bármikor. Nagykorú lett a Sziget-látogatásom, 18 éve voltam kint először.
Mi értünk ki leghamarabb Jurával, órákig kettesben csatangoltunk, kézenfogva, és persze (újra) összeházasodtunk:

A Nick Cave koncert alatt elcsatangoltam a többiektől, betévedtem egy party sátorba, és tizenéves gyerekek között táncikáltam egy órán keresztül. Aztán újra összeállt a nagy csapat, és átmentünk valami másik koncetre, ahol még hajnalig táncoltunk, és ordibáltunk.

Berekedve, ultra mocskosan, és csúnyán berúgva kerültem ágyba háromkor.
Na ma nagyon csúnyán másnapos voltam, de azért nagyon elégedett, mert issssteni napom volt tegnap. Szeretem a Szigetet, simán nyomom majd fogatlan mámiként is, pörgök a kis járókeretemmel.

Kecskeméti Repülőnap

Azt gondoltam, hogy ez egy hülyeség. Már megint itt van Jurának valami hóbortja, amire el kell rángatni a gyerekeket. És mivel nem mertem 40 fokban elengedni egyedül a három gyerekkel Kecskemétre, hát elmentem velük. Szereztem egy 3x3m-es kis szaletlit, behűtöttünk egy csomó vizet, vittünk pokrócot, meg nagy frottír takarót, naptejet, sapkát, napszemüveget, és a fülest Ivánnak.
Egész úton puffogtam, meg morogtam. Jura békésen tűrte, ahogy az nála lenni szokott, rutinosan nem sétál bele a verbális csapdákba.
Aztán mi lett? Jura zsenialitása persze egyből megcsillant, amikor leparkolt a bejárattól kb. 30 m-re (másokat busszal szállítottak kilométerekről!). Simán bejutottunk, mert előre megvette a családi jegyet, majd levertük a kis sátrunkat a kifutópályától nem messze.
Ahogy beléptünk a repülőtérre, azonnal megvett kilóra az egész szarság. A látvány elsőosztályú volt, és nem csak repülők tekintetében (van valami egészen elbűvölő az egyenruhás pasikban). Éppen vadászgépek repkedtek a fejünk felett olyan hanggal, hogy lehetetlen volt nem rajongani értük. Láttuk mindannyian a Top Gunt, ugyebár?!
Hevertünk az árnyékban, ittuk a vizet, hűztünk, meg háztunk, és kivétel nélkül mindannyian remekül szórakoztunk órákon keresztül. Azt hiszem ilyen még sosem volt.
Nem nagyon merészkedtünk ki a kis sátrunk alól, mert embertelen hőség, és perzselő napsütés volt, de azért beszereztünk még víz utánpótlást, és vettünk további fülvédőket a gyerekeknek, mert irgalmatlan hangja volt ezeknek a gépeknek.
Majdnem a végéig maradtunk, és szinte fájó szívvel csomagoltunk össze. Szépen kislattyogtunk a kocsihoz, és rutinosan a másik irányba indultunk el, mint amerre a többi többezer ember, egy kis körrel jutottunk el a Geréby Kúriához, ahol egy remek vacsorát költöttünk el, és megfigyelhettem az ukrán földi személyzet tapintatot teljes mértékben nélkülöző figyelmét. Volt olyan fickó, aki konkrétan kifordította a székét, hogy jobban bámulhasson. Nem mondom, hogy nem hízelgett, de sokkal inkább volt nagyon vicces.
További fecsegés helyett pedig jöjjenek a magukért beszélő képek:












2013/08/03

Munkamegosztás

Egy (több) SNI-s gyereket nevelő családban jóformán mindig szolgálatban van minden felnőtt. Szükségszerűen, mert egy ember nem hiszem, hogy ép ésszel bírná a strapát. Nálunk fel is van nagyjából osztva a terep. Enyém a szervezés, napi rutin nagy részének lebonyolítása, Jura feladata a szórakoztatás.
Ez leginkább tegnap este kristályosodott ki bennem igazán, mennyire így van. Jura bármeddig hasal a szőnyegen, és legózik, vagy vonatozik, vagy birkózik, vagy kisautózik, vagy csinál bármit, amitől én egész egyszerűen irtózom. Ő az, aki kapható mindenféle programra mászkálásban, simán elviszi mindhármat bárhová, én inkább elmegyek egy érzéstelenítés nélküli gyökérkezelésre.
Én jóformán bármennyi esti rutint lepörgetek szálegymagam teljes lelki nyugalommal, Jura viszont az első zökkenőnél a plafonon van.
Én egészségtelen mértékben féltem őket, mindent kontrollálni akarok, szabályosan rosszul vagyok, ha biciklizni látom őket, és soha, semilyen körülmények között nem ülnék fel egy bobra, a Vidámparkban is maximum a mesehajóra. Ő elviszi őket kalandparkba, gokartozni, bringázni, míg az én retikülömben állandó felszerelés a balesetes kiscsomag. Jura azon röhög, hogy egy kis térdhorzsolás esetén is előhúzom a steril műtőt a farzsebemből, de kizártnak tartom, hogy meg tudná különbőztetni a gyerekek ruháit egymástól (vagy a gyerekeket egy nagyobb koszréteg alatt).
Egyelő mértékben mentesítjük a másikat a taposómalomban, ha azt látjuk, ki van purcanva. És bár a bennem csírázó mártír szeretné azt harsogni, hogy mindent egyedül csinálok, ez valójában nagyon nincs így. Örülök, hogy átveszi a nemszeretem dolgokat, mert így tudnak bringázni is a gyerekek, cserében életbentartom a társaságot (nagyjából). Sivár lenne az életük, ha csak azt tehetnék, amire én képes vagyok, és sokkal kényelmetlenebb, ha csak azt, amit az apjuk tud nyújtani.
Nagyon kis ütős csapat vagyunk mi ketten, és jól is van ez így.

Emma a gyógypedagógus

Sokszor téma, hogy SNI gyerekek normál fejlődésű testvérei ösztönösen fejlesztik a tesóikat. Emma ebben a tekintetben is messze felülmúlja az "átlagot". Tegnap arra lettem figyelmes, hogy a trambulinon együtt játszanak Ivánnal, nem is akármit.
Emma kitalálta, hogy ő csukott szemmel ugrál (azon a trambulinon nincs védőháló, 3m átmérőjű), és  próbálja Ivánt megfogni. Ivánnak viszont menekülés közben figyelnie kell rá, és ha a közel kerülne a széléhez, szólnia kell.
Tökéletes autizmus-specifikus fejlesztőgyakorlat :)

Másik nagy kedvenc a Minecraft. Amióta Emma is játszik, azóta az ész nélküli építés és robbantás ideje leáldozott (vagy legalábbis nem olyan gyakori). Ugyanis rávette a tesóit, hogy szerepjátékozzanak. Boltot építenek, vásárolnak egymástól, történeteket találnak ki, Emma pedig mint egy játékvezető, folyamatosan tereli őket. Nem mondom, hogy nincs balhé, mert persze van egy csomó. Legtöbbször azon pattan ki a botrány, hogy tönkreteszik egymás dolgait, jellemzően persze Milos az, aki egyszercsak (akarva, akaratlanul) elkezd rombolni.