Jártomban-keltemben mindig rápillantok a tegnapelőtti tesztre, ami az íróasztalon hever. Néha felveszem, a fény felé fordítom, és úgy tanulmányozom. Vajon halvány ez a csík, vagy mintha erősebb lenne tegnap óta...
Szinte számolom az órákat, amikoris megcsinálhatom (holnap reggel) a másodikat, aminek reményeim szerint már nagyon határozott, arős vonalnak kell lennie.
Elhatároztam, hogy ez alkalommal nem hagyom magam beparáztatni, és nem hagyom kétségek közé vergődni magam. Mégis érzem napról napra, hogy veszteség lenne, ha Derengő meggondolná magát. Hiszen már beceneve is van, egy valós, létező személy, szinte családtak, bár alig több szikhólyagba burkolózó petezsáknál...
A tegnapi szerelmeskedésnek a mai következménye egy kis vérezgetés. Felsejlik a közelmúlt, amikor Emmával lettem terhes. Ugyanez volt. Nem lett baj végül, a doki füle botját sem mozgatta, végül a 12. héten abbamaradtak ezek a kis nyomok. Úgy látszik én, aki sosem menstruálok azért a terhességeimet végigvérezgetem...
Ma reggel előkutattam a dossziét amiben az előző terhességem alatt készült vizsgálatok leletei vannak. Az első UH négy hetesen és két naposan készült. Három nap múlva lesz pont ennyi idős a mostani terhességem.
Akkor már petezsák volt látható szikhólyaggal. Ez a kis megfoghatatlan orvosi megnevezésű kis sejtszaporulat most egy kicsi élőlény, aki itt ül az ölemben, és az asztalt kapirgálja.
Ez a másik kis apróságnak is ilyen jövője van, és remélem beteljesíti, velünk marad, és megszületik, felnő, és boldog lesz...