2012/09/29

Amikor összejönnek a dolgok...

Ma ötye volt a csajokkal, sajnálhatja, aki nem jött el, mert remekül éreztük magunkat, mi hárman, hónapok óta újra először.
Hazafelé a kocsiban szóbakerült a blogom, a blogolás. Mondtam, hogy sokan kérdezik tőlem, hogy ezt a sokmindent, ami velünk történik, történt, hogyan lehet bírni. Nekem erre mindig ugyanaz a valaszom: kellő humorérzékkel. Vannak napok, amikor minden összejön, és ez a sok apróság sokszor egyetlen pontba sűrűsödve kirobban, azaz mindig van egy utolsó csepp. És ez az a pillanat, amikor az embernek kicsit meg kell állnia, és elgondolkodnia, hogy ott helyben agyvérzést kapjon-e a dühtől, vagy csak egyszerűen lássa meg a dolgok fonákját, és írjon egy vicces posztot a blogjába.
Megsúgom, az esetek kilencven százalékában ez történik az én esetemben.
Itt és most le is szűrhetünk valamit speciel az én blogom mostani aktivitásából, jól mennek a dolgaim. Vagy az ingerküszöböm nő, nem tudom.
Vegyük példának a mai napot. Két napja egyre kialvatlan vagyok, mert egy rusnya megfázás döntött le a lábamról, természetesen velem erről előre nem egyeztetve. Viszonylag nehéz úgy aludni, hogy az embernek úgy folyik az orra, mint a Niagara vízesés, ráadásul Milos is ágyra jár.
Ennek örömére ma reggelre a két iskolás is lerobbant, fájó torokkal, taknyosan ébredtek. Sebaj, mivel valami csoda folytán hét elején turbó üzemmódban voltam, a házimunka nagy része el volt végezve, mára csak állatorvos volt beütemezve a három kutyával. Még jó is lesz, segítenek a gyerekek. Na igen, csakhogy a kocsi szerint sokkal viccesebb ezt a lécet kicsit magasabban megugrani, mondjuk pont annyival, amennyivel a csomagtartó teleszkópok beszarása esetén ugrani kell. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy csomagtartófedél kipattintása, meglepődés, szemgúvadás, gyors fejszámolás, hogy mégis miért ilyen mocsok nehéz egy csomagtartó ajtó. Kutyák csomagtartóba való beugrasztása a gyerekek segítségével. (Na srácok befelé! Nem Csili, nem te, összetaposnak a nagyok te ostoba! Suzy befelé, Silky ugorj már be! Csili menj onnan, Emma segíts már neki, nem, Silky nem ki, hanem be, na hopika, ügyes kutya, Emma segíts már, mert beszarok, ha még két percig tartanom kell ezt a -hosszú sípszó- ajtót, stb).
Kutyák bent, gyerekek kint, ajtó lecsuk, illetve zuhan, halk fohász, hogy ne farok amputáció, vagy EU szabvány tagló legyen a vége, csendes elhatározás, hogy ezzel részével nem dicsekedem a gerinc klinikán legközelebb, vagy ha igen, akkor sem a kímélő életmódot fogom címszó alatt.
Megérkezünk az állatorvosi rendelőhöz, helyes, helyes, senki sincs, pont terveim szerint.
Kiszállásnál ugyanaz a móka, kutyák kiözönlenek, ötfelé rohannak, én tartom a csomagtartó ajtót, majd leejtem, csattanás.
Kutyák közepes jóneveltséggel, és beszarási faktorral benyomulnak (avagy vonszoltatnak - kinek, kinek vérmérséklete szerint) a váróba. Nagy zajjal lehetünk, két gyerek, három durván rettegő kutya, kijön az asszisztens nő, és igen elmésen megkérdezi,  hogy mind ide jöttünk-e. Nem bazmeg kávezni jöttünk.
Hamar sorra is kerülünk, a doki el van bűvölve, alaposan megvizsgálja, meglappogatja őket, apróbb trükköket is megpróbál betanítani nekik (sikerül, ennyire okosak, na).
Visszafelé vad özönléssel nyomulnak a kocsihoz, boldogok és felszabadultak, hiszen senki sem szurkákta őket, és dugdosott a fenekükbe semmit, sőt, jutifalatot is kaptak. Egy kutyának ennyi bőven elég az örömmámorhoz. Túlbuzgó eminens diákként, egymást fellökve ugranak a csomagtartóba, szinte tartják helyettem az ajtót, nehogy egy rossz pillanatomban eszembe jusson mégiscsak a hőmérőzés.
Hazafelé felszabadult jókedv uralkodik a kocsiban, Iván megkérdezi, hogy nem visszük-e el őket állatorvoshoz, ahogy megbeszéltük? WTF kicsifiam, te hol voltál az elmúlt félórában? Kiderül, hogy ő kint felejtődött a váróban a padon, de nem is baj, úgysem akart bejönni a vizsgálóba.
Mindenki elégedett, itthon boldog hintalóként vágtatnak végig a kerten, písz és láv van, én közben már a szervízzel vagyok telefonban, sürgetem a teleszkóp beszerzését.
Eszembe jut, hogy akár mérgelődhetnék is, de mi a fenének, minden megoldódott, inkább legurítok egy stampedli neocitránt, elvégre egyszer élünk.

2012/09/25

Ivánduma

Ivánt faggatják a szuperhősökről, kérdezik, melyik tetszik neki a legjobban. Iván szégyenlősen bevallja:
- Én csak egy szuperhőst ismerek...
- És kis az?
- Hát apa...

2012/09/22

Emma az ultrakonzervatív

Tegnap legorombìtott, hogy én már ne hordjak fekete csipkemelltartót, mert nekem már gyerekeim vannak.
Ma pedig pikírt hangsúllyal kérdezte, hogy én miért akarok elenni (az apjával) randizni, hiszen én már házas vagyok... Aki házas, az ne randizzon, főleg ne fekete csipkemelltartóban. Végülis értem én, nem hiányzik neki, hogy még egy kistesót szabadítsunk a nyakára...

2012/09/21

Eltűnés

Több oka is van ennek. Először is az infúzió-kúra, 5 alkalommal reggel 9-kor a Kútvölgyiben (laza 2x2 órás út). Íme az utolsó alkalomról a fényképes bizonyíték, ez szombaton készült, ezt a kórház intenzív osztályán kaptam, ami végtelenül nyomasztó hely, de a személyzet magyartalanul kedves.

Aztán elkezdődött az iskola, és az oviban, meg a különböző különfoglalkozásokon is beindult az élet, a három gyereknek közel heti 20 foglalkozás, amiből kb 5 pl ovin belül megoldott, de akkor is fejben kell tartani, hogy melyik nap kell úszócucc, tornacucc, mittoménmilyencucc.
A délelőttök nagy részét a nyárról elmaradt tüzek oltásával töltöm, és a két új kutyával foglalkozom, a délutánjaimat pedig olyan szintű logisztikai mátrix tölti ki, amin még a jó öreg Neo is csak a fejét vakarná (ha lenne időm, fotosoppolnék ide egy jó kis képet Neoról, amint felálló hajjal, sikításra tátott szájjal, képregény-gúvadt szemekkel nézi a hűtőmre kitett menetrendet - de mivel nincs időm, ezért csak képzeljétek ide lécci).

Rakok ide kutyás képet is, mert jófejek (aki követi a facebook-oldalamat, annak sajnos nem tudok újat mutatni):



A fogyókúrát nincs időm csinálni, de mivel tulajdonképpen életmódot váltottam,  azért lassacskán csepegnek le rólam a kilók, 57.9-58,5 kg között vagyok.
Megpróbálom visszatérni a bloggolás kebelére, mert szeretem, és jó nekem (de most megyek baglyot varrni az ovis Mihály-napi vásárra, meg sapkát kötni Emmának, meg felmosni a fürdőszobát, mert a kismacskák romba-döntötték. Megjegyzem a mai nappal megváltották a kinti életmódhoz a jegyet, még egyszer nem vagyok hajlandó görényesíteni a házat).
Na jó, azért még a macskákról is rakok képet, mert bármennyire is miniterroristák, azért nagyon cukik (az egyik cirmos még gazdira vár):


2012/09/07

Kutyákrúl

Hogy róluk is essék pár szó, hiszen velünk élnek egy kis ideje.A megérkezésük sima volt, Suzy egyből birtokba vette a kertet, mintha mindig is itt lakott volna. Silky sokkal nehezebben oldódik, ő az emberektől vár nyugtatást.
Aztán néhány nap múlva jött Bori a Kutyaduma suliból, hogy gatyába rázza a bandát, segítse felépíteni a falkarendet, és hozzásegítsen minket három jólnevelt kutyához, akikkel öröm az élet. Akik nem szaladnak világgá, ha nyílik a kapu, akik nem veszik ki a gyerekek kezéből a kiflit, akik nem döntenek fel az ajtóban, akik szót fogadnak, és teljes biztonsággal behívhatók bármilyen terepen.
Az első alkalom után teljesen kinyúltak, úgy elfáradtak:
Itt látszik, hogy Suzy mennyire otthon érzi magát első perctől fogva:
Aztán kiderült, hogy túlságosan is jól érzi magát, míg mi Szegeden voltunk hétvégén, anyu hívott, hogy Suzy megharapta Milost. Kis seb lett az arcán.
Hétfőn jött Bori, és kicsit újraterveztük Suzy nevelését. A kis hölgy fajtájához méltatlanul domináns, alaposan meg kell erősíteni a gazda pozíciót. Bori igazi profi, nagyon hálás vagyok neki, hogy jön, és segít, jó tanácsokat ad, nevel.
Mostanra lenyugodtak a kedélyek, Silky oldódik, sikerült már a kavicson is átcsalogatnom (retteg a szűk átjáróktól, a kavics érintésétől, és az ijesztő hangokkal teli tyúkudvartól), és Suzy sem gondolja azt, hogy ő a főnök. A kapu tárva-nyitva lehet, ők megállnak a fák vonalában, és a kajához is csak akkor nyúlnak, ha megengedem nekik.
Chilike is kezdi elfogadni, hogy ez már bizony így marad, ezek a két behemót nálunk fog lakni :)
Alakulunk, de még nincs vége, jó pár hét után fogom tudni azt mondani, hogy köszi Bori, most már boldogulunk egyedül is :)

2012/09/06

Évnyitó és autizmus

Ha csak egy képet tehetnék fel arról, mi az autizmus, ezt a képet választanám. Cseppben a tenger, annyira visszaadja az egész lényegét. Így élnek ők közöttünk.