Tegnap akartam írni jól, aztán hirtelen megjött mindenki, és jól nem írtam semmit. Pedig nagy élményem volt. Van egy gimis osztálytársnőm L., aki régebben sem merítette ki a kellemes társaság fogalmát jellemileg (jujjj, na ezért a mondatért sem kapok irodalmi Nobel díjat), de amióta gyereke van még rosszabb a helyzet. Ráadásul akkora pechem van, hogy egy orvosnál szültünk szinte napra pontosan.
Közös barátnőnktől tudok róla, hogy mostanában rettenetes irígység és féltékenység vett rajta erőt. Ez többek közt abban is megnyilvánul, hogy a hátam mögött kígyót-békát kiabál rám. Kifejtette többeknek hogy nekem mekkora gáz az életem, majd meglátom hogy Jura engem is elhagy 2-3 gyerekkel a nyakamon maradok, mert aki egyszer elvált az újra megteszi, ráadásul nekem még egy normális esküvőm sem lehetett, albérletből albérletbe költözünk és mégis bevállaltuk a második gyereket is, stb stb...
Azonfelül hogy mérhetetlenül sajnálatra méltónak találom az ilyesmit (szép kis szegénységi bizonyítványt állított ki magáról), kicsit meg is könnyebbültem, hogy akkor legalább megúsztam a telefonjait, amikben órákig ecseteli, hogy milyen nagyszerű anya is ő, és az ő fia a legtökéletesebb az egész világon. Mintha legalábbis verseny lenne.
Hát tévedtem. Tegnap felhívott, és akkorát kurjantott a telefonba, mintha az előbb közöltem volna vele, hogy megnyerte a lottó ötöst.
Végig örömködött, örvendezett ott nekem (megfeddett, hogy miért nincs matávos telefonom, mert az neki olcsóbb lenne), alig bírtam lerázni.
Wazz undorodom az ilyen emberektől. A kétszínűség az egyik legocsmányabb tulajdonság a világon.