Vég nélküli monológ megy a fejemben, agyblog. Aztán mire gép elé kerülök mind elillan. Pedig olyan jó lenne leírni mennyire szerelmes vagyok a férjembe, a lányomba, mik azok az apró történések, amiket nem szeretnék elfelejteni, le kéne írni, meg kéne örökíteni. Aztán nem teszem meg, elillan, és csak remélhetem hogy egyszer még eszembe fog jutni.

Néha csak nézem ezt a kicsi alakot, és nem hiszem el hogy létezik még egy ilyen csodálatos gyerek a világon. Olyan jó gyerek, hogy ilyen talán nincs is. Reggel békésen ücsörög a járókában amig magamhoz térek és összeszedem magam, felöltözöm. Addig ő olvasgat, csendben játszik. napközben is igen belátó, ha kimegyek a szobából mindig elmondom hova megyek, mit fogok csinálni, mikor jövök vissza, ő bólint egy nagyot, sarkon fordul, és megy játszani.
Valamelyik nap hisztérikus zokogásban törtem ki (utolsó hetes agyelborulás), ő nézett egy darabig, majd hozzám bújt, a nyakamba fúrta a fejét és megveregette a vállam.
Édes kicsi alak, milyen üres lenne az életem nélküle...