2012/10/31

Vallásról és egyházakról

Régóta morfondírozom ezen a poszton, sokáig meg sem akartam írni, de végül mégis megteszem. Én ateistának vallom magamat, utána is néztem a neten, miféle formában is, kiderült, hogy agnosztikus ateista vagyok. Dióhéjban: nem hiszek isten (semmilyen istenben), nem is érdekel ez a téma, de senkit sem akarok erről meggyőzni, részemről mindenki abban hisz, amiben csak akar. Cserében egyetlen dolgot várok el, más se akarjon megtéríteni. Mostanában viszont egyre erősödő tendencia ez, hogy mindenáron le akarják dugni a torkomon a hitet, egész pontosan a keresztény hitet (az a helyzet, hogy sem muszlimok, sem zsidók, sem pedig buddhisták nem zaklatnak, de tegyük fel a PC hozzáállás kedvéért, hogy ez azért van, mert statisztikailag kevesebben vannak a környezetemben). Ez az egész pedig kezd olyan hátviszketősen idegesítő lenni, olyan finoman sötét középkori felhangokkal, ami tekintettel az ország jelenlegi (vissza)haladási irányára, nem is meglepő. Bibliából bebiflázott mondatokat vagdosnak hozzám, hiába kopogtatok az értelmük falán, "a villany ég, de nincs otthon senki". Ha pedig próbálom elhatárolni magam, mondván felnőtt emberek vagyunk, hagyjuk már egymás meggyőződését békén, akkor jönnek azzal, hogy de hát Jézus meghagyta nekik, hogy térítsenek meg mindenkit a jó útra. Nem ismerem személyesen a fent említett urat, de ha igazak a hírek róla, akkor kétlem, hogy ilyen mértékű erőszakosságra kérte volna a követőit... Sietve hozzáteszem, ismerek olyan családot, akinél látom, hogyan is működik az igazi szívből fakadó hit, hogyan élik meg a mindennapjaikat, hogyan fér meg harmonikusan a hit és a józan ész egymás mellett. Nehéz lehet ezeknek az embereknek manapság, mert valószínűleg ők is kapnak hideget-meleget a sok habzó szájú hittérítő és ocsmány egyházi ügyek miatt. Ők még soha nem kapacitáltak semmire, a példaértékű életük pedig többet ér minden szónál. Mindazonáltal utánaolvastam (na jó, a wikipédián :-) a lent említett scientológiának is, mert eddig csak annyit tudtam róla, amennyi a nem-hermetikus bulvársajtó mentes életembe beszivárgott Tom Cruise-ról. Amennyi (nagyon csekély) tudásom tehát lett a scientológiáról, abból azt a következtetést tudom levonni, hogy Hubbard nyilván ugyanakkora zseni lehetett, mint Bill Gates, meg a többiek, felismerte a lehetőséget az egyház(ak)tól megcsömörlött, mégis vezetőt kereső nyájban, és gyorsan alapított egy egyházat ezen emberek szája íze szerinti tanokkal (bár a Xenu résznél azért kicsit rezeg a léc). Minden bizonnyal mocskosul megszedte magát belőle. Szóval a scientológiával kapcsolatban is pontosan ugyanaz a véleményem, mint bármely más vallással kapcsolatban, köszönöm, én nem kérek belőle, aki igen, annak szíve joga ezt tenni, egészen addig, amíg nem akar az életembe belemászni a hite (vagy egyháza) zászlója alatt.

2012/10/30

Hol is kezdjem

Vannak időszakok, amikor az ember azért nem ír, mert semmi sem történik, és vannak időszakok, amikor azért nem ír az ember, mert olyan sokminden történik. Azt hiszem ez most az utóbbi. Először is egyre erősödő gyanúm, hogy Emma is figyelemzavaros, és mivel Virág is hasonló véleményen van, valószínűleg nem csak az én képzelődésem ez az egész. Ő a lassú típusú figyelemzavaros, nem a pörgős. Ahogy nő a teljesítménykényszer a suliban, úgy nyílik az olló, és tulajdonképpen hozza a klasszikus ADHD attitűdöt, ha képtelen vagyok megfelelni, akkor nem is akarok megfelelni, az legalább az én döntésem. Elkezdtünk járni vele pszichológushoz a Cseperedőbe, ezzel párhuzamosan elindítottam a nevtanban is a dolgot, a legbiztosabb, ha csinálnak neki egy képességprofilt. Annyira akarom, hogy ne legyen igazam. Ezzel párhuzamosan folyamatosan a vitaminok fontosságába botlom, valahogy úgy érzem, ebben az irányban érdemes elindulnunk. Voltam egy Lenkei előadáson is, ennek megkoronázásaképpen, és bár nem lettem a Lenkei Fan Club tagja, el kell ismernem, van igazság abban, amit mond. No az összeesküvés-elméletei cseppet sem érdekelnek, ha úgy is van, egymagam tenni ellene nem tudok, nem is akarok. De ha a vitaminokról egy csepp kis igaza is van, akkor érdemes kipróbálni. A november ennek a kipróbálására lett kinevezve, bevásároltam mindenkinek mindenféle vitamint (nem csak lenkei-félét, de azt is), és most tömöm a családba pár napja. Egyelőre pozitív irányba billen a mérleg, Ivánnak nagymértékben lecsökkentek a mostanában gyakori rohamai, de végülis szünet van, lehet, hogy csak kipihentebb. Én sokkal energikusabb vagyok, de ez lehet placebo is, majd egy hónap után referálok, mire jutottam. Tudom, hogy sem autizmus, sem ADHD nem gyógyítható vitaminokkal, azon a részen már túlvagyok. De ha egy kis esélyem is van rá, hogy enyhítsem a vele járó nehézségeket, rajtam ne múljék...

2012/10/10

Milos az oviban

Kicsi Milosom szárnyakat kapott az oviban. Zenei csoportba jár, összesen nyolcan vannak, az óvónénik szuperlelkesek, mi más is kéne még egy ADHD-s gyereknek.
Ráadásul az a két áldott asszony rájött, hogy rengeteg dícserettel a csillagokat is leteríti a lábuk elé a címben említett ded. Rögtön a második hét péntekjén Miloska vihette haza hétvégére a sünit, ami a legjobb gyereknek jár. Ez rögtön azután történt, hogy a teljes gyereklétszámból ő volt az egyetlen, aki kabátostul ugrott fejest az ovi egyetlen pocsolyájába. Zágsón -vontam vállat, van otthon mosógép, és egyébként sem Armani öltönyben járatom a gyereket oviba. De persze nagyon röhögtem ezen a süni dolgon, és lélekben kalapot emeltem ez előtt a zseniális pedagógiai húzás előtt, hiszen Milos ettől kezdve minden energiáját ( ami elhihetitek nekem, nem kevés) a jógyerekségre fordítja.
Részeg matrózokat megszégyenítő harsány énekszóval vonul végig minden reggel a folyosón, hgy az ajtóban elbúcsúzva megejtse az általa kifejlesztett csókcsata elköszönést (nyálas cuppanósokat nyal az arcom minden pontjára, az államtól a szememen át a homlokomig), majd az ajtón belépve fogadja a hódolóit ( úgyismint óvónénik és csoporttársnők).
Ha megyek érte, túláradó szerelemmel vetődik rám, miközben üvegrepesztő hangon ordítja, hogy jóvótazovííí, majd tettetett nemtörődömséggel issza az óvonénik dícsérő szavait az aznapi hőstetteiről.
Így tehát túlzás nélkül állíthatom, ez egy igazán boldog kisgyerek, aki a legjobb helyen van napközben...

2012/10/09

Krupp és malachalál

Vannak tejesen átlagos esték. Apa elutazik külföldre, és lerakom a gyerekeket, majd magam is villanyt oltok.
Aztán úgy az éjszaka közepén, a legédesebb álom legpihentetőbb percében minden felfordul. Kruppolva fuldokló gyerek kúszik be a takaróm alá, azt szipogja, rosszat álmodott, de igazán rémeset, és tapad, mint egy forró borogatás, próbál a bőröm alá bújni, és közben ugat, ugat.
Mire megnyugszik, én teljesen felébredek, majd mire én is kidőlök újra, szinte vezényszóra újabb két pár jeges tappancs nyomul a takaróm alá.
Persze az alvásnak lőttek, kelés, öltőztetés, három gyerek szanaszét cipelése, utána bevásárlás (egy hétre főtt ételnek), gyerekorvos, főzés.
Este még beutaztam Pestre, beszélni a pszicho nénivel, akihez Emma fog járni, de hétkor esek haza, kutyák, gyerekek éhesek, pörög minden és mindenki, vacsi, kutyavacsi, pakolás, jajmégvanlecke, és a legzizzentebb pillanatban Iván beállít a konyhába. "Emma, vagy meghalt a malacod, vagy alszik." Jaj ne - gondolom, aludni már látta sokszor, ez a másik verzió lesz.
Kisereglünk az előszobába, igen, állapítom meg egy halottkém szenvtelenséggel, Kakaó immár a mennyei mezőkön rágja az almacsutkákat. Mindenki ott nyomul a ketrecnél, kutyák, gyerekek, Suzyban valami ősi vadászösztön kél, orra rátapad a halott malacra, amit éreklődő gyerekfejek között emelek ki a ketrecből. Tényleg halott? Mi baja lett? Nagyon öreg volt? Hol a szeme? Miért van csukva? Miért lapos? Stb... Záporoznak a kérdések, miközben próbálok jópofát vágni a hideg és merev állat érintéséhez. Komolyan, ezt nagyon utálom. Aki fogott már döglött állatot, tudja, miről beszélek...
Berakom egy zacskóba, de ekkor már ketten zokognak, Emma szeméből csendben ömlik a könny, basszus, gondolom, erre a gyerekre nagyon rájár a rúd... Milos ordít, (némi franciás akcentussal) hogy szegény malacka meghalt, egy szappanopera főhősét megszégyenlítő szinpadiassággal omlik össze. Iván a rá jellemző szenvtlenséggel elemzi, hogy mi lesz a malackával, ha berakjuk a kukába (a szeméttelepen szétvágják, meg összenyomják, stb.), igazán szívmelengető téma, legszívesebben én is ordítanék, hogy basszus, Jura is de jókor utazik el...
Berakom malackát a garázsba (de előbb kihajtom onnan a macskákat, de a gyerekek is nyomuknak, végül csak sikerül lecsuknom a garázsajtót), holnap majd elásom.
Milos közben a halállal ismerkedik, hiába mondom, hogy a kis malaclélek már az angyaloknál van, igazi fatalistaként közli, hogy dehogyííís, a malac a garázsban van.
A megzizzent gyereksereget felterelem, zuhany, leckeírás, szundi...
Mostanra alszanak, remélem semelyik nem álmodik halott malacokról, és ezúton is küldöm forró csókjaimat abba a varsó-béli csendes kis szállodai szobába, ahol a jobbik felem éppen a másik oldalára gördül az ő nagy magányában.

2012/10/08

Agyöblítés a tizedik év jegyében

Péntek estére meglehetősen rossz hangulatban voltam, a hetek óta érlelődő feszkó kicsúcsosodott, van ilyen. Komoly jelzés volt számomra, ami már idejét sem tudom, mióta nem esett meg velem, bekapcsolt a stresszorexiám, teljesen leálltam az evéssel. Hála az évekig tartó tréningnek, egy nap után észrevettem,
Kapóra jött a régóta tervezett miniszünidő, amit féligmeddig a tizedik együtt töltött évünk tiszteletére szerveztünk meg.
Bár kedvem nem sok volt most itthon hagyni a gyerekeket, józan ésszel beláttam, hogy ebben a lelkiállapotban, cseppet sem tennék nekik jót. Így aztán azzal az elhatározással vágtunk neki a tokaji kirándulásnak, hogy resetelem az agyam, újratöltöm az oprendszert.
Ezt komolyabb mennyiségű akarat, jó minőségű bor, és finom étel segítségével meg is tettem. Nagyon jól éreztük magunkat, nem beszéltünk a suliról, és a gyerekekről is keveset, inkább egész más dolgokról. A megismerkedésünkről, hogy mit szeretünk egymásban, mik a terveink. Persze szóba kerültek a borok, a művészet (mostanában ezen sem veszekszünk már, hiába, öregszünk), és egyéb nem fontos, bohó dolgok.
Kirándultunk, sokat nevettünk, élveztük az életet.
A hétvége csúcspontja a szombat esti vacsora volt a Gusteau-ban, mondhatni varázslatos volt. Az étel mennyei, a kiszolgálás pazar. Egy kis különteremben ültünk csak ketten, az ételt mi választottuk, a bort ők ajánlották hozzá. Az egész olyan volt, mint a filmeken.
Vasárnap reggel már tudtam, hogy megvan az újabb töltet a következő időszakhoz, és a kapcsolatunk is kapott egy nagy adag energiát.

2012/10/05

Egy kevésbé vidám poszt

Újabb kicsiny adalék a nagy magyar valóságból. Napirendre került megint a waldorf kérdése, egy Virággal való beszélgetés kapcsán. Nem volt elég annyiszor lepattannunk róla, gondoltam nekivágok újra. Hátha...
Nagy reményeim voltak, mert tetszik a waldorf pedagógia, az, ahogy a gyerekeket szemléli, nagyon közel áll az én belülről fakadó ösztöneimhez.
Több levél, és telefonváltás után elmentünk egy ismerkedésre. Nem árultam zsákbamacskát, nem is akarok, leírtam, hogy Ivánnal mi a helyzet.
Húsz percig voltak bent, ahol az egyik (másodikos) tanítónéni, és egy (talán pszichológus) nézte meg őket. Elmondásuk szeint babzsákot dobáltak, rajzoltak.
Ebből a kis időből kiválóan meg tudták állapítani, hogy Iván szerintük nagyon súlyos eset, és nem vállalják. Megkaptam egy iszonyatosan megalázó handabandát arról, hogy miért is nem veszik fel őket oda. Nem is lényeges, hogy mit mondtak, mert hazugság és körítés volt csupán, egyszerűen beparáztak attól, hogy egy kicsit más gyerekkel kell foglalkozni. Egy hatalmas neonfelirat villog a gyerekem homlokán, ami mindenkit elriaszt. Most már teljesen világosan értem, miről beszéltek az érintett szülők, amikor stigmatizálást emlegettek.
Nézem este, ahogy alszik mellettem, a kis arca békés, gondtalan, kezd eltűnni a babás bája, formálódnak a vonásain a kamaszos, fiús jegyek. Egy hatalmas érték, csiszolatlan gyémánt, bájos, kedves, imádnivaló, okos ember. Akkora akarással, amekkorát felnőtt emberben is ritkán látni, hogy megfeleljen ebben a furcsa, idegen világban, ahova született, és ez a világ újra és újra ellöki magától, nem is sejtve, hogy mekkora kincset herdál el.
Vannak olyan helyzetek, amiknek nem látom a vicces oldalát, nagyon ritkán, de előfordul. Ez egy ilyen.
Az vígasztal csak, hogy kicsi Ivánom még olyan öntudatlan, hogy ezt az egészet észre sem vette. Ha létezik az autizmusban áldás, akkor ez az. Nem tudom, mikor ébred rá, hogy meddig tudom őt védeni a testemmel, lelkemmel, hiszen az utolsó leheletemig küzdök értük, és küzdök a méltó bánásmódért, amit megérdemel.
Sajnos Emmácskám nagyon is tudatában van ezeknek a dolgoknak, őt már sokkal nehezebb védeni, őt erősítenem kell, hogy saját maga tudja megvédeni a lelkét a romboló felnőttek önző világában.
Abban a világban, ahol egy csodás, kicsi álmodozó kislányt kudarcok, és kritikák érnek.
Ő tegnap átérezte az eltaszítottság, a nem vagy elég jó érzését, újra. Azt, amit nap mint nap megél a suliban. Ami miatt állandosult a hasfájása, és felerősödtek a szorongásai.
Az édes, csivitelő, dévajul kacagó kicsi lányom szorongó, hasfájós, levert, szomorú, elbizonytalanodott, önbizalomhiányos. Az iskola réme, mint valami nyomasztó szellem ül a vállán, követel, számonkér, kritizál, elvár.
Azt hittem, a waldorf arról szól, hogy a gyerekek ettől megmenekülve méltósággal nőhessenek emberré. Ehelyett még onnan is kapott egy pofont, egy nem vagy elég jót, és a zokogás közepette azt csuklotta, hogy biztos azért van, mert kétszer is elejtette a babzsákot, és lehet, hogy nem ment az összeadás. Tegye fel a kezét az, aki erre ne fogna egy kalasnyikovot, és sorozná le a szeme elé kerülő összes tanárt!
Az ember azt hinné bohó ifjúsága virágában, hogy  a szerelmi bánatnál nem létezik szörnyűbb fájdalom. Vicces... Nincs az a szerelmi csalódás, ami csak megközelítené azt a kínt, ami akkor hasítja darabokra egy ember szívét, amikor a gyerekét bántják.
Nem tudok semmi poént írni ennek a posztnak a végére sem, talán egy kis idő múlva, ha már meglesz a kellő történelmi távolságból fakadó rálátásom a történtekre, hiszen abban mélyeb hiszek, hogy a végén minden jóra fordul, minden a jó irányába halad, csak néha a poklon keresztül...

Szolg. Közl.

A béna betűtevesztésekért ezúton is elnézést kérek, mobilon blogot írni több, mint elvetemült dolog, tudom én...

Fàcsebúk

Nem bírok aludni ma éjjel, az új Ötven könyv uncsi, hát gondoltam rákukkantok a fácsebúkra, csak van zmég ilyen insomniás szerencsétlen fent rajtam kívül. Mivel nem kamasz vagyok, kamasz ismikkel (szuper egy szó, nemrég újítottam), egy délután belinkelt cikk volt legfölül, hogyaszongya "patológiás állapotok a laktáló emlőben".
Magyarul csöcsvész...
Gondolom ez lehet az àtmeneti állapot a "Skrobacsek tancsibá csicska"és az Arany Alkonyat ( esetleg Szürke Platán - bár ez inkább kocsmanév) öregek otthona hirdetések között.
Ertől persze eszembe jutott, hogy volt egy időszak, amikor esküvőkre járogattam, mostanság azok a párok már válnak, nyilván eljön az is, amikor több temetésre fogok járni, mint szülinapra.
Az élet nagy ciklikus rendje ez...