Nem tudom miként vélekedjek a tegnapi napról...
Amikor betoppant az ajtón elöntött a vágy, hogy végre magamhoz öleljem. Minden úgy volt ahogy reméltem. Emma aludt, a gyerekek lent maradtak a kocsiban, és Jura belépett barna arccal, mosolygó szemekkel, és nem tudtam ellenálni neki.
Tisztelt Bíróság! Bevallom, ott helyben letepertem az előszobában...
Régen azt gondoltam, hogy rettenetes erőfeszítést követel majd tőlem, hogy hűséges maradjak a férjemhez. De a napnál is világosabb, hogy el sem tudnám képzelni, hogy rajta kívül más hozzám érjen. Rá viszont úgy vágyom, mint a napsütésre.
Soha az életben nem tudtam hűséges maradni 3 hónapnál tovább (egyszer sikerült egy évig, de közben állandóan más pasik jártak a fejemben), most meg mindennél jobban vágyom az ő ölelésére.
Úgy tűnik megtaláltam az Igazit... Őrületes szerencse, hogy ő a férjem...

Aztán elmentünk ebédelni a három gyerekkel, és talán ezt nem kellett volna. Ittuk volna egymás szavait, de két szót nem tudtunk váltani az állandó közbekotyogástól. Csalódott voltam és dühös... Végül el sem mentem velük Pécelre, Emmával hazajöttünk, és inkább megvártuk itthon Jurát.
Este még elmentünk moziba, hogy végre megnézzük a Magyar Vándort, de nem feltétlenül kellett volna. Nem volt túl jó, és akkor még finoman fogalmaztam. De kettesben lehettünk, és ez ért a legtöbbet az egészben.
Este pedig végre összebújhattunk, és egymás testének melegében aludhattunk el. Ha csak minden második ember érezné ezt a megnyugvást esténként a párja mellett, nem lennének háborúk, és sok más igen kellemetlen dolog a világon...

Az eső pedig vígasztalhatatlanul esik és esik...