2006/06/28

Amikor az ember ül egy belvárosi kicsi lakásban, az utcára néző ablakon dől be a fojtogató nyári kánikula, és a hetek óta eszeveszetten zúgó légkalapács zaja, akkor egészen eszményinek találja a falusi élet gondolatát.
Madárcsicsergés, hűs szellő, távolban kutyaugatás.
Ehhez képest a mellettünk lévő házat felújítják, a kerítést, és a házat idétlen kővel burkolják (de alaptól tetőig). Most már hónapok óta kora hajnaltól késő estig, de leginkább alvásidőben visít a flex, és zuhog a légkalapács.
Egyszer biztosan befejezik, a teljes kertet csak nem burkolják le kővel?!

2006/06/27

Már megint értékbecslok jártak nálunk. Lassan lesz már egy betanult szövegem, mint a múzeumi tárlatvezetoknek.
Na persze így jár az, aki egyik hitelbol a másikba ugrál, meg ingatlanokat ad-vesz.
Kora hajnalban már talpon voltam, fél hétkor felzúgott a funyíró, és délre ripszropsz le is nyírtam azt a csekélyke majd' ezer négyzetmétert.
Rövid jeges zuhany után kis megpihenés következett, majd nekivágtam Aigiász istállójának. Több tonna ruhát hordtam el és pakoltam a helyére, hogy az egyebeket ne is említsem.
Ötkor hívott az értékbecslo, hogy nem is hétre, hanem hatra jönne.
Jöjjön. Turbó fokozat.
Fél hatkor leájultam egy székre, isteni csoda, késze lettem. Pont annyi idom volt, hogy a rólam patakzó verejték rámhüljön.
Mire megjöttek kipihent voltam és mosolygós. Két tündéri kedves embe jött Jóindulatukhoz, és segítokészségükhöz kétség sem férhetett, ezúton is csókoltatom oket, és kívánom a legjobbakat.
Mindezek után bátram állíthatom, hogy a nap kimenetele szerencsésnek mondható. Persze valamivel jobban jártam volna, ha nem ez a nyár legmelegebb napja, dehát mindent nem lehet ugyebár...

2006/06/26

T. barátnőm a fejébe vette, hogy minden áron belémlátja az anorexiát.
Ravaszul válogatott időközönként nekemszegezi a kérdést, folytott, bocsánatkérő hangszínnel: nem akarlak megbántani, de... nem vagy te... anorexiás?
Szinte szégyenkezve kell minduntalan válaszolnom, hogy nem. Pedig tudom, ő úgy megmentene, hogy csak na...
Hát ilyen barát vagyok én, még csak egy nyavajás kis anorexiával sem szolgálhatok a szeretteimnek...

Mindazonáltal megkövetem mindazokat, akiknek az utóbbi hetekben azt hazudtam, hogy nem fogytam. Bevallom, blöfföltem, kimerült az elem hónapok óta a mérlegemben.
Ma tettem bele, és láss csodát, fogytam fél kilót.
Te jó ég! Lehet, hogy anorexiás vagyok?! :-DDD
Helyzetblog

1, Jurát, hozzánk képest rövid fejvesztett pakolás után útjára engedtem.
2, Nincs meg a jogsim, ami, tekintettel a négy nap múlva esedékes utazásra, nem annyira jópofa.
3, A gyerekeim agyilag tökéletesen elborultak, Iván belevágott egy tollat Emma hátába, mire Emma kilökte őt a dobozból.
Mertugyanis nincs az a csicsamicsa hiperszuper alagutas IKEÁs sátor, ami felülmúlhatná a porszívó szétszakadt, összepisilt, puhává tiport dobozát. Gyermeklélek...

2006/06/25

Nem is tudom hol is kezdhetném, a bennem kavargó gondolatok leírását.
Minden gyerek eltűnik legalább egyszer, de azt gondoltam, hogy én ezt meg fogom úszni. Hiszen mindig annyira figyelek rájuk, és bár az Öcsiről el tudom képzelni, hogy meglép, de Emmáról álmomban sem gondoltam volna.
Aztán tessék.
Egyszercsak nincs sehol.
Az ember először csak bosszankodva, majd egyre idegesebben keresgél. De akkor már keresgélnek a barátok is, végül belátjuk, hívni kell a rendőrséget, nincs mese. Ez az utolsó pont, be kell ismernünk, a gyerek elveszett.
Tellnek a percek, amik éveknek tűnnek, a barátok reménytelen arccal jönnek vissza, az egyre nagyobb körök után. Megjelennek a hiénák, az ismeretlenek, akik élvezettel tapicskolnak a hirtelenlett drámában.
Azt hittem, hogy ilyenkor az ember rögtön a legrosszabbra gondol, elrabolták a gyereket, vagy beleesett a Dunába... De nekem a legszörnyűbb elképzelésem az volt, hogy biztos nagyon meg van ijedve, hogy hol lehetünk. Valahol a lelkem mélyén biztos voltam benne, hogy nincs semmi baja, elő fog kerülni.
Vagy talán ez csak az agy önkéntelen önvédelmi mechanizmusa? Remélem most már sosem tudom meg. Azt hiszem ha baj lett volna, megéreztem volna...

Végül telefonált a rendőrség, hogy megvan a gyerek, hozzák.
Elindultak a találgatások, hol kerülhetett elő. Végül előgördült a járőrautó. Egy szőke rendőrnő szállt ki hátulról, kisegítve az álmosan pislogó Emmát. Nem is értette, miért kapom fel hisztérikusan zokogva.
A másik rendőr rámszólt, most már nem kell sírni, megvan a gyerek.
A könnyeimet nyeldekelve kérdeztem, hol találtak rá. Kiderült, hogy a Palatinus strand előtti büfénél talált rá a járőr, ott csevegett az emberekkel. Izgatott morajlás futott végig a barátok csoportján. Az legalább 2-3 kilométer - susogják egymásnak hitetlenkedve...
Az én agyam elzsibbadt, nem tudtam két értelmes szót sem szólni.

Este elmentünk Jurával a Múzeumok Éjszakájára, és ahogy a Petőfi Múzeum udvarán néztem a hatalmas gesztenyefák alatt zsibongó embereket néhány szörnyűséges percig úgy gondoltam, nem is akarok családot, nem akarok férjet, gyerekeket. Túl nagy teher ez. Négy év óta először éreztem, hogy megroggyan a vállam a rárakott súly alatt.

Kicsivel éjfél után értünk haza, ájult fáradtan, egyből elaludtam. Álmomban változatos módokon rabolták el Emmát, és én lélekszakadva rohantam mindig utána. Amint meglett, megint elrabolták, különféle szörnyűséges emberek...

Nem tudom mi a tanulság, félek nincs is...

2006/06/24

Aztán persze eltörött a mécses, vígasztalhatatlanul üvöltött végig, de azért hagyta magát megvizsgálni, szurit beadni...
Kiderült, hogy nem képzelődtem úgy egy hónapja, mikor láttam egy puklit a lágyékán. Sérve van, a doki néni szerint műteni kell.
Tudom mivel jár ez, nagyon jól emlékszem Iván műtétje körüli hercehurca minden percére.
azt gondolom örökre beleégett az agyamba.
De Iván akkor 13 hetes pici bébi volt, szopizott, aludt, egyáltalán nem viselte meg a dolog, nekem rosszabb volt.
De Emma már nagy, nagyon jól tudja mi történik vele, ráadásul totális fóbiája van.
Olyannyira, hogy másnap már nem emlékezett rá, hogy előző nap nálunk járt a doki néni. Teljesen elfelejtette.

Este nagyon rossz volt, nagyon egyedül voltam. Jura egy üzleti vacsorán volt, én meg csak feküdtem a sötétben, néztem Emmát ahogy alszik, és egyre-másra Iván műtétjének a képei tolakodtak a fejemben. Emmát láttam azokban a helyzetekben, ahogy vért vesznek, kanült szúrnak, vizsgálgatják, ahogy beviszik a műtőbe, ahogy kihozzák. Sápadtan alszik, a kis teste hófehér és hideg, a nagy zöld műtőslepedőben.
Nem tudok sírni, pedig nagyon jólesne...

Talán túlparázom ezt az egészet, kis rutinműtét, nem lesz semmi. Bemegyünk, megműtik, hazajövünk gyógyultan. Hiszen az agyam tudja ezt. A szívem pedig vergődik, mert tudom hogy mekkora trauma lesz ez Emmának. Nem maga a műtét, hanem az egész hercehurca...
Szerdán itt volt a doktor néni, oltást adni Emmának és Ivánnak. Emmanak őrületes orvos-fóbiája van, teljesen kikeszül, az orvosoknak csak az említésétől is.
Éppen a kerti pancsolóban játszottak, mikor megjött a doki. (Aki egyébként egy kifejezetten kedves jelenség, egyáltalán nem ijesztő, mint ember.)
Emma totálisan kikészült. Először Iván volt soron, megvizsgálták, pocaknyomogatás, toroknézés, a szokásos...
Emma végig nézte, az arcára egyre inkább kiült a rettegés (pedig Iván jókedvűen tűrte a macerát). Pucéran, dideregve állt a törölközőjén, és félelemtől nagyra nyílt szemmel rámnézett, és ezt cincogta:
- Anya! Én nagyon bátor leszek!

2006/06/10

A Nagy Farmervadászat
Vannak nadrágok és vannak A Farmerok. Kislánykoromban volt egy osztálytársnőm, aki kövér volt, és jómódú. Következésképpen az ismeretségi körömben közel s távol ő volt az egyetlen, akinek farmerja volt. Ocsmány, minden szabást nélkülöző, sötét indigókék farmer feszült a kövér fenekén. Mindenki el volt ájulva, hogy milyen menő is ő, én csendben csóváltam a fejem. Hát az nem igaz, hogy nem látja magát a tükörben, hogy az hogy "előnytelen" a legenyhébb szó arra, mennyire nem áll jól neki ez a farmer.
El is határoztam, nekem sosem lesz farmerem, mert ilyen ocsmányul nem nézhetek ki.
Jó pár évig tartottam is magam ehhez a fogadalomhoz, míg végül beadtam a derekam egy Casuccinak. Fekete volt és szűk. Sokba került, és nagyon menő voltam benne.
Aztán sokévi szünet következett, mert újra feltört bennem a farmerundor.

De mint tudjuk, a farmer olyan, mint a lélegzetvétel, mindenkinek kell.
A farmervásárlások nálam mindig egy módosult tudatállapotban következnek be. Több hónapi vajúdás után lázas boltjárás, és nehéz eredmény. Mert a farmerben tökéletesnek kell lennem. Úgy kell érezzem, ezt a darabot nekem alkotta a világmindenség. Máskülönben előjön a régi parám.
A farmerjeim mérföldkövek, hűséges társak, életem bizonyos korszakainak néma tanúi.
A második farmeremet úgy hét-nyolc éve vettem, már nem tudom hol. Ezt hívom én a "lánykori farmeremnek". Sokmindent megéltünk mi ketten, de most elhagyott. Bevégeztetett, elszakadt. Itt is, ott is.
Harmadik farmerem mostohagyerek, a kényszerűség szülöttje, egy elkeseredett éjjel vettem a TESCO-ban, Emma születése után nemsokkal.

Pár hete (föleg mióta ketteske nyugdíjazta magát) tudom, közeleg a nap, mikor új farmert kell vennem. A feszültség nőttön nőtt.
Tudtam milyen kell. Háromnegyedes, nem csípő fazonú.
A múlt héten tettem egy elkeseredett kísérletet egy ilyen beszerzésére az outletben.
Nevetséges, gyenge kis kísérlet volt ez. Több szót nem is érdemel.
Hanem ma este elmentünk az Árkádba. Legyen már meg az a farmer, nem bírom tovább a feszkót.
Keresztülrángattuk a gyerekeket tizensok üzleten, üres tekintetű, buta arcú kislányok hadaival birkóztunk meg. Eleinte még nézelődtünk, később már csak berohantunk és kérdeztünk.
"Jónapot, olyan háromnegyedes farmert keresek, ami nem csípőfazonú."
Úgy néztek rám, mintha két fejem nőtt volna.
Olyan nincs, ne is keressek. Épp csak hogy hozzá nem tették, épeszű ember nem hord rendes derekú farmert. Ha kell, hát göndörödjék ki a hájhurka, de mostan csípőfazont KELL hordani.
Londonba ahhakaaahaaaroohoook menníííí... - szűköltem csendben a százezredik bolt után. Ködös vágyemlékeimben felrémlett a Regent Street, ahol háztömbnyi Next és Esprit boltok kellették magukat.

Végső elkeseredettségemben beszédültünk a Zarába. Csak ebben bízhattam.
Sehol semmi.
Kész, én befejeztem - nyögtem elkeseredetten fáradt családom arcába. - Igazán megérdemlem, hogy legalább megnézzem a gyerekruhákat. Én megtettem mindent, nincs ilyen farmer.
Azzal becsörtettem a gyerekosztályra.
Aholis jobbnál jobb farmerek kellették magukat, a kamasz részlegen.
Odasompolyogtam, hogy alaposabban szemügyre vegyem a felhozatalt. Ó, milyen klasszak.
Hiszen én régen is a gyerekosztályról öltözködtem, miért is ne próbálkoznék be most is.
Más azonban tizenhét évesen, és más így harminc felé.
Szégyenkezve, mint egy pedofil a tornaöltöző ablakában kutakodtam a farmerek között.
Ki is választottam négy-öt 12-13 évesre való farmert, majd besunnyogtam a próbafülkékbe.
Bakker. Nagyon voltak rám. És csípőfazonúak.
Kivéve egyet. Tudtam én, hogy ő lesz az, a többi pusztán előjátek volt, izgalom-fokozó.
Felvettem, és igeeeen!
Ő volt az. Kamaszos, suta, de úgy állt rajtam, mint Katiban a gyerek. Mindösszesen hétezer jó magyar forintért.
Köszönöm Istenem!

Megdicsőülve hurcoltam haza a zsákmányt.
Végre! Farmerhiszti megint évekre letudva...
Változnak az idők, változnak.
Tegnap este csajos bulira voltam hivatalos T. barátnőmhöz. Úgy, mint régen. Gimis korunkban nagyon össze voltunk nőve, mindig ott punnyadtunk a lakásán, a Szigetre is együtt mentünk.
Hosszú idő óta először sikerült ezt a nosztalgiabulit összehozni. A férje, külföldön, gyerekek a nagymamánál, és én is itthon hagytam a csatolt részeimet. (Bár alattomos lelkifurkától átitatva, hiszen súlyos kórság rabigájába hajották ártatlan fejüket.)
Hónom alá csaptam a megrendelt guriga wc papírt, és bevágódtam a kocsiba. Nem mentem túl gyorsan, mivel minap beszereztem a Bridget Jones naplóját hangoskönyvben, és azt hallgattam menet közben. Hangosan vinnyogtam a röhögéstől, úgy érkeztem meg T. háza elé. Röpke szemle a kocsi fölött, vajon érdemesnek tartja-e bárki is feltörni, hogy kilopjon belőle valamit.
A kocsi teljes belterét egyenletesen borították a gyerekruhák, pelenkák (csak remélhettem, hogy használt nincs közöttük), játékok, kekszmorzsa és egy bili. Reményeim szerint gyerek nem volt a halom szajré közé rejtve, bár csak szólt volna, ha véletlenül ott marad valamelyik. Szóval teljesen átlagos családos autó kinézete volt a verdának.

Fent szomorú sóhajjal legyintettem a felkínált alkoholnak, elvégre kocsival vagyok, és van aki hazavárjon.
T. barátnőm nagyon pörgött, előszedett egy halom régi cuccot, leveleket, novellákat, mindenféle hülyeséget, amivel csak két 17 éves lány foglalkozni szokott. Remekül szórakoztunk. Nagyon sajnáltam, hogy a pelenkázótáskában hagytam azokat a régi képeket, amiket minap túrtam elő. Mi vagyunk rajta az egyik első Szigeten (akkor még Diáksziget), én dauerolt hajjal (ehhe), mindkettőnknek feketével rúzsozva a szája, vastag feketén kihúzva a szeme, és próbálunk nagyon ádázul nézni a világba.
Szalonnás kenyeret ettünk hagymával, ő tequilázott, én meggyléztem, röhögtünk a régi hülyeségeinken, és remekül szórakoztunk.
De már alig vártam, hogy beülhessek a kocsiba, és felhívjam Jurát. Hiányzott, na. Tudom, hülye vagyok. Hiányzott a nyavajgós, hisztis, beteg feje, és már nagyon vágytam hozzábújni. Pedig ennyi erővel már rég únhatnám is, de mégsem. A fene sem érti ezt...

2006/06/09

Emmaduma
"A király fiának pirájá-ja van"...(vagy valami ilyesmi...)
ööööö...

2006/06/02

"...és reggel az utca, a puszta, a néger
a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter
és ráadásul a rádió
mind azt kiabálja: esik a hó!"

Ez a kis versrészlet jut minduntalan az eszembe, mert bármerre járok, mindenki arról beszél, milyen pocsék nyarunk lesz. Legalábbis ami az időjárást illeti. Ha nem félnék attól, hogy ez igaz, még viccesnek is találnám...