2009/01/29

Most már ritkábban fogok írni, mert csak nyavajogni tudnék amúgy is, ez pedig direkt nem egy rinyablog. Nem emlékszem egyik terhességemnél sem, hogy a vége ennyire tud fájni.
Jura végtelenül jófej, tegnap reggel elvitt laborra, aztán együtt elmentünk szülőszoba látogatásra (na hát az tényleg szuper volt, és nagyon megnyugtató), és utána együtt mentünk haza.
Útközben beugrottunk egy mekibe, és én olyan szinten elrontottam azzal a szar kajával a gyomromat, hogy egész éjjel csak kinlódtam.
Nincs már kedvem beülni a kocsiba, és vezetni, nincs kedvem ügyeket intézni, nem érdekel nagyjából semmi. Legszívesebben egy kád vízben feküdnék egész nap.

Holnap ctg, és vizsgálat. Kíváncsi leszek, hogy mit mondd a doki a méhszájamra, mert az elmúlt két hétben olyan sokat és olyan fájdalmasan görcsöltem, hogy kizárt, hogy még mindig teljesen zárt legyen...
Most már szeretnék végre túllenni az egészen, vissza akarom kapni a fizikai teljesítőképességemet...

2009/01/27

Észrevettétek, hogy mintha tavaszodna?
A levegő illata megváltozott, a kertünk is ébredezik (nem látszik még, csak az illatán érződik). Délután ötkor pedig még épphogy csak szürkül.
Megyek is, elégetek egy szalmabábot, és közben azt fogom kántálni: jöjjön a tavasz, vesszen a tél, jöjjön a tavasz, vesszen a tél...

35. hét

Azt hiszem állíthatjuk, hogy leszállt a hasam... Rendszeres, fájdalmas, komoly jóslóim vannak. Remélem Milos nem tréfál meg minket, és bújik ki hamarabb...
A többi nyűgről szó se essék, csak ismételgetném magam.

2009/01/23


(Ezen a képen én a cicát, a kutyát, a madarat és a középső virágot rajzoltam, a többit Emma.)

Minden nap ovi után megy a postázás, legújabb kedvenc játékunk. Ők rajzolnak valamit, aztán nekem adják a lapot, én is rajzolok valamit, visszaadom nekik, ők is rajzolnak, stb...Emmával inkább állóképeket rajzolunk, míg Ivánnal egész történetet. Teherautó, amiről leborulnak az almák, én seprűt rajzolok, ő bácsit a seprűhöz, majd kosarat, amibe bele lehet szedni az almát, stb...
Tényleg csak a fantázia szab neki határt, hogy mi minden kerül a képekre. Emma szereti az állatokat, a színeket, minden képén mindig minden mosolyog. A növények, az állatok, de még a ház is (az emeletes háznak dupla mosolya van).
Imádom a képeit, csupa derű és játékosság.


Iván macskája

Iván 2-3 hónapja még csak papírátszakító lendületes lengőfirkákkal operált. Nem érdekelte a rajzolás kicsit sem. Aztán egyik napról a másikra megtanult rajzolni. Kimaradtak a fej-láb emberkék, az ügyetlen kis irkafirkák, amik csak nagy jóindulattal hasonlítottak az ábrázolni kívánt figurához.
Egyből kész emberkéket rajzolt, szabályos, felismerhető virágokat, állatokat, egyebeket. Napról napra ügyesebb. Színeket még nem használ.
Nem csodálkozom ezen, beszélni is így tanult meg, meglehetősen későn, egyik napról a másikra tisztán, kerek, nyelvtanilag meglehetősen helyes mondatokban.

2009/01/21


Szombaton mzs-éknél voltunk.
Iván teljesen rá van kattanva Dorkára, ölelte, babusgatta. Édesek voltak, ahogy teli szájjal vigyorogtak egymásra.
Iván sóvárgó szemekkel nézett rám, és kérdezte: Milos mikor fog már végre kibújni?
Emmát továbbra sem különösebben érdekelte a picibaba-jelenség, tisztes távolból megszemlélte, és ment a dolgára, játszani a csajokkal...

- Úgy nézel ki, mint egy karikatúra - mondta nekem kedvesen minap az én hites uram.
Hát bakker, úgy is érzem magam...
Farsang - jelmez ügyek

Van egy ilyen késztetésem a tökéletesanyaságra, amiben az is szerepel, hogy a farsangi jelmezt márpedig saját két kezemmel kell elkészítenem.
Akkor is, ha nem tudok varrni, akkor is, ha így az egész kétszer annyiba kerül, akkor is, ha tök béna lesz (mondjuk ez eddig szerencsére nem fordult elő), akkor is, ha egy teljes hetembe tellik (mint tavaly).
Most lécci ne írjátok, hogy nem ettől függ a jóanyaság, mert ezzek bőven tisztában vagyok én is, nem ezen múlik. Különbejáratú agyhúgykövem ez nekem.

Idén ügyesen kitalálták a srácok, hogy Emma kutyus lesz, Iván cica.
De be kell lássam, képtelen vagyok megvarrni a jelmezeket, egész egyszerűen fizikai korlátai vannak a dolognak, olyanok pl, hogy ha leülök az asztalhoz, a kezem nem ér el a varrógépig.
Nagy sóhajtva megrendeltem a neten a jelmezeket, együtt választottuk ki őket. Persze a gyerekek tök lelkesek és boldogok voltak, nyilván egyáltalán nem érdekli őket, hogy ki varrja meg, a jelmez buli és kész.
Cica nem volt, Ivánt rábeszéltük az elefántjelmezre.
Ma írtak, hogy a kutyajelmez elfogyott, válasszak mást. Hát nem volt más, így elmentünk a játékboltba, és vettünk Emmának egy hófehér pegazus jelmezt.
Nagyon boldog, azóta sem lehet levakarni róla, talán aludni is ebben akar majd.
Remélem nem túl sok gyereknek lesz még pontosan ugyanez a jelmeze az oviban. Vagy majd maximum alakítanak egy ménest...

2009/01/20

Szombat és vasárnap éjjel a helyzet kritikussá fokozódott. Az addig (hetek óta) néha átődöngő gyerekek megszálltak minket, egész éjjel mászkáltak. Szomjasak voltak, rosszat álmodtak, volt minden, ami csak lehetett. Ráadásul én sem voltam formában, szomat éjjel úgy görcsöltem, hogy azt hittem ott szülök meg, Jura is teljesen kikészült a mászkálástól, nemalvástól.
Hétfőn igyekeztem egész nap pihenni, megígértem Jurának, hogy éjjel én tartom a frontot, pihenje ki magát.
Jobbkor nem is lehettem volna ilyen jófej, ugyanis az összes gyerek gond nélkül, mozdulatlanul átaludta az éjszakát.
Én kísértettem csak a szokásos wc járataimmal.
Emmát ma itthon tartottam, mert elég ramatyul van, taknyos, köhög, a szeme is piros.
Reméltem, hogy ha már hónapok óta nem voltak betegek, akkor ezt a pár hetet már megúszom. Na persze...

2009/01/19

Elgondolkodás

Emma ismeri jóformán az összes betűt, egyszerűbb szavakat gond nélkül leír. Olvasni még nem nagyon próbál, csak felismeri a betűket.
Én ezt nem nagyon noszogattam, sőt, kifejezetten nem, tanuljon meg a suliban olvasni, főleg, hogy waldorfba szánjuk, hát úgy méginkább ráér.
De nem, őt ez itt és most nagyon érdekli és élvezi, persze az öccsére is ráragasztotta, a kis kurafit persze nem kellett sokáig ösztökélni, a letöbb betűt ő is simán felismeri, és le is tudja írni, hogy ANYA, igaz tökéletes tükörírással, bal kézzel.
Ismerik a számokat is, a digitális órát olvassák. Iván is... Négy éves.

Az óvónéni szerint Emma olyan vihartempóban halad az iskolaelőkészítőn, hogy simán lepipálja a többieket, akik valóban suliba mennek ősszel.
Iván bekéretzkedik az udvarról a nagyokkal iskolaelőkészítőzni, és amíg a többiek gyakorolnak, addig ő színez, rajzol, de a füle ott van. Pedig ő a legkisebb a csoportban...

Így merült fel bennem, hogy ha egyszer úgyis waldorf, tán lehetne Emmát már ősztől suliba adni. Olyan vehemens benne a tudásvágy, a tanulni akarás, hogy jövőre talán már nem találná a helyét az oviban. Kérdés az, hogy szociálisan érett-e a sulira.
Azt hiszem, hogy egy waldorfra érett már. Ott lágyabb az átmenet, nem égetik ki belőle ezt a mélyről fakadó szomjúságot a tudásra, az ismeret megszerzésére (tudom, tudom, vannak olyan állami sulik, amik nagyon szuperek, és a gyerekeket sem törik keresztbe, de azok a sulik nem a mi környékünkön találhatók...)
De azt hogyan csináljam, hogy ha felveszik a waldorfba, akkor sulis lesz, ha meg nem, akkor marad még oviban?
Most nagyon terhes a terhességem, mert néhány hetes lesz Milos, mikor a waldorfos nyílt napok lesznek (és még jó, ha nem akkor műtik), szóval előre kell szimatolni...
Jaaaaaj nehéz ügy ez kéremszépen, valaki vegye le a mellkasomról ezt a nagy lufit, a lábamról az ólomnehezélet, az agyamról a ködöt, hogy intézhessem a dolgaimat.
Vagy legalább tavaszodjon ki végre!

2009/01/16

Annyira hatékony vagyok ma, hogy már magamtól is elképedek. Csupa nemszeretem dolgot csináltam meg.
Becsináltam a kerítéslukat.
Felhívtam a helyi gyepmestert, hogy a bent rekedt kutyákat szállítsa el (ez több körös volt, mert mint utóbb kiderült az önkormányzatot nem lehet a buliból kihagyni).
Felhívtam a UPC-t, mert nem megy a tv (ezt kb. 2 hete halogatom, és már megint megbizonyosodtam róla, hogy az életünk cseppet sem változott meg attól, hogy nincs adás a tévénkben).
Aztán felhívtam a márkaszervízt, és végtelenül türelmes voltam a vonal túlsó végén található vadparaszttal. Igazi Köcsög József volt, ahogy azt már fisher kollega többször is megénekelte, csak most a vonal másik végéről...
Na megyek, és tovább tevékenykedek, kihasználom a lendületet.
A szomszédban van egy rémesen csúnya kutya, olyan igazi falusi szutykos eb. Jerry-nek hívják, és tavasszal kiderült, lány.

Most megint tüzel, a mi kutyánk második hete ott zokog a kerítés mellett (ezzel egyébként megváltotta az ivartalanításhoz vezető jegyet), az utcai kóbor kutyák széttépték a kerítésünket, és a kertünkben grasszálnak, ettől persze Chili még jobban meg van veszve, egész nap az ajtóban üvölt.
A banya meg fel van háborodva. Nem tudom mi a frászkarikát képzelt, ha egyszer van egy tüzelő szukája...

2009/01/15

Délelőtt zuhogott az ónos eső, most hó esik rá.
Ha tegnap csúszkapálya volt az utcánk, akkor ma egyenesen járhatatlanná vált.
Jura szerint egyáltalán nem csúszik, most mit cirkuszolok én itt, hát ja, az összkerekes terepjáróból én sem érteném, hogy mire fel ez a nagy hiszti...
Mondjuk ő nem is szorul be az XXL-es hasával a kormány mögé nagykabátban, és nincsenek is szemszikrázó jóslófájásai vezetés közben, és a többi és a többi...
Tegnap még halálfélelmem volt vezetés közben, ma már a vesztesek nyugalmával fogok menni a gyerekekért. Öcsém hozott valami hóláncot a múltkor, remélem jó a kocsimra.
Mindazonáltal csókoltassék meg sokszor a youtube kitalálójának a keze, mert igenis létezik olyan videó rajta (több is!), ami a hólánc helyes felszerelésének titkaiba avatja be az ilyen sorstól üldözötteket, mint mondjuk én.
Mondjuk azt még nem tudom, hogy hogyan fogok bekúszni a kezemmel a kerék mögé összecsatolni a cuccot, de nem vagyok hajlandó megrettenni a saját árnyékomtól csak azért, mert egy majd' három kilós gyerek rúgdos a zsigereim között.
Jura meg bekaphattya a bádzsetét, faszkivan bazmeg, mert igenis bármennyire is szeretem, imádom, életem értelme, de azért ő is csak pasiból van, és igenis nagyon fel bír bosszantani, és olyankor meg tudnám fojtani egy kanál vízben, különösen akkor, ha még az utolsó idős terhességi hisztihormonok is túltengenek bennem...
Minap mesélte óvónéni, hogy Iván megszoptatta a Feféjét.
Értik ők a csíziót, az természetes, hogy már hónapok óta póló alá gyömöszkölt plüssállattal flangálnak, de a szoptatás még újdonság. Azóta van csak, hogy látták amikor mzs Dorkát szoptatta.
Bár egyébként szoptatást azelőtt is láttak, hiszen T. barátnőm lánya (lassan 2 éves) még mindig szopizik, és ők sem csinálnak belőle nagy faksznit.
Csak Dorka sokkal inkább hasonlít arra a babaképre, ami Milosról él bennük.

2009/01/14






Milosügyek
A hétfői UH-on igen kellemes meglepetés ért minket. A jobb oldali vesetágulat 3 hét alatt nem nőtt, maradt 29 mm. Igaz, hogy a kéregvastagság megközelíti a kritikus szintet, de azért ez összességében is remek hír.
Bal oldalon is alig valamit nőtt csak a tágulat, az nem vészes, 14,7 mm (sajnos itt is csökkent a kéregvastagság).
Hajdú doktornő szerint a jobb vese valószínűleg nem ússza meg károsodás nélkül, de azért én nagyon bizakodó vagyok.
Minden akkor fog eldőlni, ha kibújik, és elkezdi ténylegesen használni a veséit. Ha akkor a vérében mért értékek nem változnak, nyert úgyünk van.
Persze a műtét elkerülhetetlen, de ezt eddig is tudtuk.
Másik hír, hogy a gyerek egész egyszerűen dagi. Nincs rá jobb szó, husimusi. Konkrétan 3 héttel idősebbnek mérte a gép, mint amekkora, a becsült súlya is 2731 gramm, ami így a 33. héten háát izé...
(A második képen egy talp látható... :-)

2009/01/11

Szombaton vettem még egy nagy levegőt, és elvonszoltuk magunkat az utolsó beszerző túrára. Ez javarészt egy DM totális kifosztásából állt.
A betét szekciónál meglehetősen elbizonytalanodtam, egy negyed órácskát elhezitáltam, majd telefonos segítséget kértem mzs-től.
Annyira nehezen ment már nekem a vánszorgás, hogy elhatároztuk, mindent beszerzünk, nem csinálok több ilyen túrát.
Kicsit nyafogtam, hogy hát ugyan kaptunk egy csomó babaruhát, de a "saját hazamenős ruha" minden babának dukál.
Végül betébláboltam a H&M-be, és a C&A-ba, és rögtön megértettem, milyen óriási leárazásokról beszéltek a csajok a neten.
Szerencsére pici méretekből még volt választék, rendesen kistafírungoltuk a fiatalurat egészen csekély összegért.
Van már új hazamenős cucca, így megnyugodott a lelkem.
Jura végtelenül jófej volt. Tudom, hogy erre a hónapra alig maradt már pénzünk, de nagyvonalúan fizetett minden boltban, semmire sem mondta, hogy nahát ezt már nem.
A kiságy most már csurig van rakva mindenféle cuccokkal, amik a kórházba kellenek majd, úgy tűnik néhány apróságtól eltekintve tényleg minden megvan...

2009/01/09

Azt hiszem mondanom sem kell, hogy az évi rendes nevelés nélküli munkanap az oviban idén aznapra esik, mikor én a végső köreim egyikét futom a dokinál egy fél napos elfoglaltság keretén belül.
Mörfi vazze, mörfi...

2009/01/08

Mához pontosan 5 hét múlva Milos szabadlábra kerül belőlem. Ijesztően kevés időnek tűnik ez.
Rengeteg elintéznivalóm van még, de valahogy csak nem haladok velük.
Olyan, mint amikor egy lidércnyomásos álomban az ember csak fut, fut, fut, de nem halad.
Méteres listák lógnak mindenhonnan, DM, gyógyszertár, ezt venni, azt venni, ide pakolni, oda rakni, felhívni, bejelentkezni, lemondani...
Én meg csak ülök a cserépkályha előtt, és bámulom a tüzet, hogy lobognak a lángok, az egyre fogyó fahasábokat nyaldosva.

Ahogy csökken a fizikai teljesítőképességem, és amilyen tempóban nő bennem a fészekrakó ösztön, olyan mértékben nő bennem a vágy is, hogy a szeretteimet itt tartsam a közelemben. Mindenki mással kapcsolatban rémesen antiszociálissá és türelmetlenné kezdek válni.
Most élem meg igazán tudatosan a várandósság befelé fordulását, a tudat beszűkülését.
Nem szeretem, hogy reggel elmennek itthonról, különösen Jura, aki az én meghosszabbított karom és erőm, aki le tud hajolni, fel tud emelni.
Egészen elégedett csak akkor vagyok, ha este mindenki szépen lefürödve az ágyában szuszog békésen.

2009/01/07

No akkor köszönöm szépen, elég is lesz a télből. Szép volt, jó, volt, meg minden, hó is esett, naccerű, és akkor most jöhet a tavasz.
Ekkora hassal, bazi nagy dzsekiben nem férek a kormány mögé, tolatni már hetek óta nem is tolattam. Az oviban kezdenek rám szánakozással vegyes borzadállyal tekinteni, meg is értem, ha megérkezem, percekig csak én jövök befelé az ajtón, lassan be is szorulok abba a kis lépcsőbe, ami Emma csoportjához vezet.
Hogy aztán szuszogva, mint valami asztmás bányász tuszkoljam a gyerekeket bele a mindenfelé potyogó, elvesző téli asszeszoárjuk összességébe.
Hiába van gyerekenként dupla szettünk az elveszős darabokból, sosem találom annak a kibaszott kesztyűnek a párját.

Emma rajzolós korszakát éli, így lehet, hogy napi ötszáz, különböző módon hajtogatott, összetekercselt, repülővé formázott művet kell hazavinni. Természetesen mindig a legfontosabb hullik bele a sárba.
Mea culpa, szórom a hamut a fejemre, mert Emma visít a szörnyű bűntény láttán, de ekkor Iván ragasztja a dzsekimre az úszáson kapott matricát (baszki, baszki, az úszócucc, persze ott maradt, holnapra tuti berohad), és csak röhög rajtam, mert persze régen nem vagyok már én a régi fürge, hogy a jól megérdemelt nyaklevest kiosszam neki.
De már nem is figyel rám, mert kéjes élvezettel veszekednek (kakiii vaaaaagy! nem vagyok kakiiii! te vagy a kakiiiiii!), természetesen full hangerőn.
A kapunál szembejövők megértően mosolyognak ránk.

A kocsi ajtaja már megint beragad (mint minden alkalommal nulla fok alatt), "picsába" morgom a bajszom alatt, miközben reménytelenül rángatom, de persze a fülük ott van, pedig már a hóban hemperegve tépik egymást.
Egyből rámtámadnak: "anyaaaa! nem szabad azt mondani, hogy picsába, csak azt, hogy a leborult szivarvégit!" süvöltik rám.
De ekkor végre enged az ajtó, majd' hanyatt esem a lendülettől. Beterelem őket az üléseikbe, persze alig férnek be a sok rájuk aggatott kabáttól, pulcsitól.
Mondd anya, mondd, hogy milyen ügyes kisfiú, hipp-hopp, már az ülésében is termett!
Ügyes kisfiú - morgom.
Nem aaaaaazt, hanem az egészet! És tagolja, én meg ismétlem. De közben leglább hagyja magát bekötni.
Közben Emma sírva fakad.
Mi baj? Mi baj gyöngyöm, virágszálam, édes mézem?
Mindig csak Ivánt gondozod, velem nem is törődsz.
De hát csak bekötöttem az ülésébe basszameg - sikítom, és a hajam csomókban hullani kezd.
Akkor nekem is mondd, hogy milyen ügyes kislány, hipp-hopp...
Mormolom a mantrát, csípőig a kocsiban lógva, fújtatva, mert az a nyomorult csat nem akar bekattanni. Fél lábbal tartom csak magam, úgy három lábujjammal, Milos vad bunyóba kezd a neki nyomódó üléssel, hátamon víz csorog.

Végre mindenki bent ül, még visszaszaladok kétszer-háromszor az oviba, úszócuccért, színes kis kavicsért, ami a zsákban maradt, és már indulhatunk is.
Fél lámpám nincs, a szervó kiakad, ha túlságosan eltekerem a kormányt. De sebaj, már megszoktam.
A finom rezgéstől, a kátyúktól, folyamatos jóslófájások közepette haladunk hazafelé.
Próbálok a légzésre koncentrálni, úgy hamarabb ereszt a méhemet maró görcs, csak hogy jöhessen a következő.
Közben csacsogunk, megbeszéljük, kivel mi történt.

Otthon kipattanok a kocsiból (hehe), nyitom a kaput, közben a gyerekek kikapcsolják magukat, és másznak előre. Persze beszorulnak, és ebből megint visítás, verekedés támad.
Már csak percek választanak el a kanapétól.
Beállunk a kertbe, kapu becsuk, hallgatjuk, ahogy ropog a hó a kocsi kereke alatt.
Banda beterel, vetkőzés, rom- és sáreltakarítás.

Teljes végkimerülésben kúszom a kanapé felé, hogy letöltsem a jól megérdemelt tíz perces pihenőmet.
Innentől már sokkal könnyebb, mert az este többi része nagykabát és sapka nélkül zajlik...
Ülünk az asztalnál, ők rajzolnak, én csak könyöklöm és beszélgetünk.
Ehhh, palermo bakker, palermo...

2009/01/06

Milosügyek

Tegnap jártam a dokinál. Kivételesen volt is haszna a dolognak.
Megmutattam neki a legutóbbi UH leletet, amire felvetette, hogy ez bizony már akkora tágulat, hogy ő javasolná a császárt.
Hát így legyen ötösöm a lottón, mondtam neki, hogy ezt én is így gondolom, ha kihúzzuk addig működő vesével, én nem akarom azt egy indított szüléssel kockára tenni.
Megnéztük a naptárat, és megegyeztünk a február 12-ben (37+3 hetes leszek). Ez egy csütörtöki nap.

Csak a furcsa "véletlenek" olyan szembeötlőek.
Betöltött 37. heti szülésről beszélünk már nagyon régóta.
Az február 9. éppenséggel Abigél napja (ez lett volna a neve, ha lány).
Febrár 12-én megszületik
másnap péntek 13 - nekem ez a nap általában szerencsét hoz
harmadnap Valentin nap. Pont egy éve Valentin napkor dőlt el, hogy igen, legyen harmadik gyerek.
Egy évvel a döntésünk után ott lesz a kezünkben a kétnapos kisbabánk.
Igazán szerencsések vagyunk.

Nos tehát a menetrend:
jan. 12. Utolsó nagy UH az Istenhegyin
jan. 28. labor
jan. 30. ctg+vizsgálat
febr. 9. ctg+ utolsó UH + megbeszélés
febr. 12. Milos megszületik

Nem mondom, hogy nem vagyok betojva, mert de, be vagyok, de túl leszünk rajta Valentin napra, hát kell ennél szebb ajándék?

2009/01/04

Végülis csak öt és fél éve pelenkázok napi rendszerességgel.
Mondhatni egyfajta morbid törvényszerűsége az életnek, hogy pont azon az estén felejtek el pelust adni a gyerekekre, amikor a tél leghidegebb éjszakája ígérkezik, másnapi fagyriadóval.
Hajnalig nem pisiltek be.
Iván hat körül bújt be mellém pucér fenékkel, hogy bepisilt. Bakker...
Jól bebugyoláltam, és mentem a szokásos körutamra. A kazán természetesen ki volt kapcsolódva, leslattyogtam a pinyóba feléleszteni, megnéztem Emmát is, aki akkor még nem volt bepisilve. Kész csoda.
No reggelre ő is telecsurgatta az ágyat, szóval most inaszakadtáig dolgozik a mosógép...
Utolsó nap a hosszú szünetből. Nagyon sajnálom, minden nyavajgásom ellenére nagyon jó volt így négyesben (ötösben).
Senki sem várja a holnapot...

2009/01/02

Remekül sikerült az év első napja. Ha az egész év ilyen lesz, akkor remek dolgok várnak ránk.
Reggel sokáig hagytak szunyálni ezek a rendes kis népek.
Fincsi kis punnyadás egész nap, majd délután elmentünk a Rosinantéba ebédelni (vagyorázni).
A gyerekek aludtak odafelé menet, így egészen elviselhető módon viselkedtek.
Az étel egészen különlegesen finom volt, mint mindig a Rosinantéban.
Mondjuk volt egy-két zökkenő is. A fennhangon ordított "kakaaaaa" nem annyira vicces.
Aztán Emma tényleg elment kakilni, apukája kísérte, de valamiért otthagyta a wc-ben, így nem is hallotta, mikor végzett. Tehát Emma letolt gatyával rontott vissza az előtérbe.
(Ez egy családias panzió, az étterem egy nappali-szerűségből nyílik.) A pincérnő éppen mellettem állt, majdnem kiesett a kezéből a tálca, rámmeredt, és azt mondta: "A kislány letolt bugyival jött ki..."
De szerencsére mire reagálhattam volna, Jura visszaterelte a kis szatírt a wc-re.

De ha ez még nem lett volna elég, ezek után Emma sugárzó arcal szaladt felém, és az ajtóból azt süvítette: " képzeld anya, fosiztaaaaam!"
De nem, a föld mégsem nyílt meg alattam...
Távozóban megígértük a tulajdonosoknak, hogy pár év múlva visszajövünk, majd ha megtanultak a gyerekeink viselkedni...

Végül visszakompoztunk Dunakeszire, és rohantunk (a jeges utakon) Edináékhoz, akik meghívtak minket egy újévi koccintásra.
Azt hittük, hogy csak a végére érünk oda, de még javában tartott a mulatság. Jó kis baráti összejövetel volt, tízre értünk haza.
Jó nap volt, ha ilyen lesz az év is, akkor remek idők várnak ránk.

32. hét

Egy barlangi medve hozzám képest gazella. Csak szuszogok, jajgatok, nyöszörgök, nyavajgok, házsártoskodom, veszekszem, türelmetlenkedem és elégedetlenkedem.
Kezd a borzalmas elvieselhetetlen rémálomból centivágva várt vággyá változni a 37. heti programozott császár.
Jobb későn, mint soha alapon pedig megkezdődtek a szokásos finiselős rémálmok.
Ez a mostani egészen megrázó volt.

Felébredtem a kórházban és elkezdtem keresni a gyerekemet, mert tudtam, hogy megszületett.
Egy hosszúkás helységbe jutottam, a PIC-re, valamiért a cerny mentősök egy kisbabát élesztettek újra. Senki sem akart velem foglalkozni, őrült nyüzsgés volt.
Végre elkaptam valakit és követeltem, hogy mutassák meg végre a gyerekemet.
Odavezettek egy kiságyhoz. Nem újszülött volt, hanem olyan egyéves forma, fehérszőke haj, mint Iván nézett ki akkoriban.
Azt mondták, sajnálják, de nem lehet megmenteni, ki fog száradni, meg fog halni.
Nem értettem, miért nem tesznek valamit. Csak álltam a sápadt, alvó gyerek mellett, és nem értettem, hogy a gyerekem meg fog halni. A szívem ketté akart hasadni a fájdalomtól.

Rettenetes rémálom volt, még most is sajog a szívem, ha rágondolok. Gondolom valahol csak ki kell engedni a szelepet, valahol csak fel kell dolgozni az aggodalmat.