2008/10/26

Remek kis hosszúhétvége volt ez!
Zsúfolt volt, és rengeteget főzőcskéztünk.
Csütörtökön Orsiék jöttek, már nagyon hiányoztak nekünk...
Hoztak isteni bablevest, mi meg palacsintát sütöttünk, és persze jókat locsogtunk.

Pénteken Pohly-ék jöttek az ikrekkel. Minden elismerésem az övék. Az ikrek nagyjából olyan elevenek, mint Iván volt ennyi idősen, csak hát ugye duplán...
A menü kakasleves volt, és sült oldalas. Sajnos nem tudták kiélvezni, mert két falat után életet mentettek (az ikrekét).
A két kiscsaj gyönyörű és elbűvölő, még akkor is, ha tényleg sokat sikítanak. Én mindenesetre a bölcsi küszöbén zokognék, hogy vegyék be őket, elalszanak a szekrényfiókban is :-)

Szombaton magányos programunk volt, bábszínház, Marcipán cica.
Találkoztunk egy csomó ismerőssel is a szünetben, közte olyan rég nem látott kedves ismerőssel, aki nem is tudta, hogy jön a harmadik gyermek.
Mindeközben Iván bájosan lehányta az apját.
Mi visszaültünk Emmával a második felvonásra, miközben Jura Ivánnal, egy szál atlétára vetkőzve (az inge csatak kolbászos hányás), ölén hatalmas folttal a ruhatár felé sunnyogva találkozott még egy ismerőssel.
Hát igen, Murphy...
Öcsike a kocsiba ülve azonnal elszundított (nyilván megkönnyebbült).
Hazaérve ivott egy pohár vizet, majd úgy húsz perc múlva engem hányt végig (konkrétan a dekoltázsomban landolt a cucc).
Komplett átöltözés, ő pizsit kapott, majd aludt egy jót.
Gyógyultan ébredt, este enni kért, azóta is kutya baja...

Ma csendeskén telt a napunk, itthon punnyadtunk, főzőcskéztünk Jurával nagy elégedetten, a gyerekek is viszonylag keveset verekedtek.
Nagyon sajnáljuk mindannyian, hogy vége ennek a nagy idillnek, bármeddig eléldegélnénk így.
Az egyetlen előnye a dolognak, hogy ha folytatjuk ezt a mértékű zabálást, a végén nem férnénk ki a konyhából (én minden esetre a jövő héten elkerülöm a mérlegnek még a környékét is)...
Csupa ölelés, összebújás, együtt szuszogás, beszélgetés, sutyorgás.
Milos szinte végigaludta a négy napot, elzsongították a hangok, a ringatózás, és az én elégedett hangulatom.

2008/10/22

Lábügyek

Mivel továbbra is fáj a térdem, a körzeti doki beutalt térd UH-ra, és párhuzamosan egy laborra is, ahol a reumára jellemző értékeket nézik a vérben.
Na szép, harmincévesen reumás vénasszony lettem, mint öreganyám?

2008/10/21

Hohó! Végre van fűtésünk, el sem hiszem!
Idén talán nem fagyunk meg...
Trendi kismama

Van az oviban egy új anyuka, két gyereke jár oda ősztől. A kislány Ivánnal egy csoportba jár a kisfiú egy másikba. Gyönyörű szép, okos, szelíd, kedves gyerekek.
Anyuka szintén a harmadik gyerekét várja, nemsokára szülni fog (velük él még apuka előző házasságából született nagyobb kislánya is).
Ő a trendi anyuka, kismamabarbie. Van vagy 180 cm magas, nádszálkarcsú, vékony bokáján pántos tűsarkú topán, lurex harisnyája ezer szikrát vet az őszi napsütésben, miniszoknyája éppen csak takarja formás fenekét. Cuki, mélyen dekoltált top-ja alatt egy strandlabda feszül, felette még éppen szolídan nagy méretűre szilikonozott cicjei peckesen állnak.
Az arca klasszikusan ovális, sminkje mindig tökéletes, kék szemei kedvesen tekintenek a világra, szőke haja gondosan ondolált csigákban omlik a hátára.
Azt hinné az ember, hogy egy ostoba, beképzelt liba (na persze az előítéletek), de a minap szóba elegyedtem vele, és kiderült, hogy legalább olyan kedves és szelíd, mint a gyerekei.
Túl sokat nem beszélgettem vele, és nem is mertem túl bizalmas hangot megütni, pedig olyan szivesen megtudnám, hogy vajon őt is kínozzák-e a terhesnyavaják.
Valahogy elképzelhetetlennek tartom, hogy aranyere legyen, hogy őt is bántják a szelek, hogy nem tud aludni, mert egész éjjel rohadtul fáj valamije, és akkor reggel úgy néz ki, mint akit lehánytak (és úgy is érzi magát), és láthatólag nem dagad a lába (felfoghatatlan), és nem is úgy jár, mint egy hasmenéses pingvin.

Előbb-utóbb kifürkészem a titkát...

2008/10/16

Másfél hét után végre pihenhetek kicsit. Mindkét gyerek ment oviba, a lábam felpolcolva pihen. Kiváncsi vagyok, ha valóban pihentetem a térdemet, akkor mennyire javul...

2008/10/14


20. hét - félidő

Milos 300 gramm körül van, úgy 30 centi. Erős gyerek, kezd kialakulni a napi ritmusa. Napközben csak akkor mocorog, ha valami kényelmetlenség éri (ez azért elég gyakori), görnyedten ülök, ráfeszül a hasamra A Nagy Ellenség: a biztonsági öv, vagy valamelyik tesója fejhangon visít a hasamhoz bújva.
Este, ha lefekszem, kezdődik a nagy hókamóka, akár egy órán keresztül is bulizik. Már látványosan kidudorodik néha a hasam az akciói nyomán. Felfedezte a hólyagomat, szerinte remek móka rugdosni (szerintem nem akkora móka).
Éjjel hagy aludni, és reggel is csak sokkal később ébred fel, mint én (Isten tartsa meg jó szokásában ezt a gyereket).
Komoly meggyőződésem, hogy ő is egy tökéletes gyerek, akár csak a tesói. De az is lehet, hogy simán az anyai vakszerelem mondatja ezt velem.
Kerek a világ így, hogy bennem lakik, és továbbra is csak azt tudom mondani, minden nehézségek ellenére, hogy áldott állapot ez, és nagyon élvezem.
Imádom a mozgolódásait, szívem szerint a hasamat fognám naphosszat.

Én híztam 5 kg-t, kicsit aggódom, hogy ha megyünk szülni, ne találkozzunk grínpíszesekkel, még a végén mindenáron vissza akarnának tuszkolni a tengerbe...
A hányás szinte rendszeres reggeli program továbbra is, hát evvan.
Méhszáj kicsit megrövidült, de zárt, minden egyéb leletem több mint tökéletes.
A hétvége remekül sikerült, azaz még remekebbül sikerült volna, ha valaminő csillagállásból kifolyólag nem két hiperhisztis gyereket akartunk volna szórakoztatni.
Kirándultunk egy várromhoz, ami valóban egy rom, és nagyon magasan van. Jura szerint csak odagurulunk a kocsival, és a gyerekek szaladgálnak egyet a romok között ebben a szép időben. A valóság viszont az lett, hogy két km gyaloglás után hegyet másztunk. Az idő gyönyörű volt, a táj csodás, azonban én azzal a térddel másztam hegyet, amire a körzeti doki szigorú ágynyugalmat rendelt.
(Nem is lepődtem meg, amikor éjjel a saját sírásomra ébredtem, úgy fájt az említett testrészem.)
Készült videó is, megörökítettük az utókornak a gyönyörű vénasszonyok nyarát, puhány szuszogásunkat, és az Emma folyagatos taknyanyála egybefolyó hisztijét (ha volt sapkánk, ha nem).

Vasárnap kakaókoncert borzolta a kedélyeket, de bármilyen zseniális is volt Iván bácsi, a mi Ivánunkat kivezettettük a teremből a vége előtt kicsivel.
Aztán jött a hajógyár szigeti csúszdapark, amitől nekem az összes aggódásra bekábelezett szinapszisom vad táncba fogott, de szerencsére pontosan annyi felhámmal és foggal távoztunk, mint amennyivel érkeztünk.

A hab azon a bizonyos tortán már az volt, hogy a cukrászdában felejtettem a táskámat (a Szent Londoni Retikülömet, benne a Szent New York-i I-Podommal).
De ezt már csak hétfőn vettük észre, és álljék itt a heppi end: visszakaptam az egész cuccot úgy, ahogy elhagytam (összegyürmölt csokipapírostul és használtzsepistül), sajnos senki sem rakott bele mindeközben egy komolyabb összeget, ezért kicsit megorroltam, de hát ne legyen az ember telhetetlen, nem igaz?

2008/10/12

Ivánduma

Egy félresikerült füllentés...

- Anyaaaa! Jaaaaj, nagyon fáj a nyakam!
- Miért fáj a nyakad kisfiam?
- Hát mert el akarok menni a doktor nénihez...

2008/10/10

Már egy ideje fogalmazgatom ezt a posztot.
Nagyon szívszorító, és felfoghatatlan.
Két héttel volt előttem, első lombikra mindkét baba megmaradt.
Pár hete még együtt viháncoltunk, összemértük a pocakunkat, ami nagyjából egyforma volt, hiszen neki kettő baba lakott bent, nekem meg a harmadik az előző kettő járt útján.
Mivel mindkettőnk férjének ugyanaz a vezetékneve, sokat locsogtunk a babanevekről is. Nekünk akkor már megvolt a két név, nekik csak nagyjából.
Búcsúzáskor még egymásra vigyorogtunk, hogy a legközelebbi találkozáskor már nem leszünk ilyen fürgék.
Nem tudom, mikor lesz legközelebb. Gyötrelmes és rettegéssel teli egy hét kórház után elveszítette mindkét babáját. Huszonnégy óra kínkeserves vajúdás után megszülte halott kisfiát, és az akkor még élő kislányát. Huszonegy hetesen. Eltemetni sem tudja őket, hiszen a "protokoll" szerint ez még vetélés.
Azóta próbálom megérteni, hogy mérhet ekkora kínt a sors egy emberre. De nem tudom felfogni azóta sem, és talán soha nem is sikerül.
Az a kedves, mosolygós, szép lány most végsőkig legyengülve fekszik az ágyában naphosszat, és gyászolja két gyönyörű angyalkáját.
Nem értem, nem értem...
Felfogtam én kérem szépen, hogy a terhesség hányással jár (legalább is az én esetemben mindenféleképpen), és azt is elismerem, hogy ezen a téren ez a legkönnyebb az előző kettőhöz képest, de azt azért mégiscsak túlzásnak érzem, hogy rókázás közben a gyerekeim a fejem fölött állva kommentálják az eseményeket ("fú, ez biztos rossz lehetett...", "most már vége?" stb...)

2008/10/07

Helyzetjelentés
(bocsi azoktól, akik már olvasták ugyanebben a formában a fórumon, de nem volt erőm átírni).

A tegnapi UH alapján a helyzet nem lett sem rosszabb, sem jobb. Hajdú doktornő nem az az édelgős fajta, de szerencsére nem is riogatós.
Van vese, és van veseműködés, a vizelet lejut a hólyagba, és pisil.
Viszont van valami szűkület, ez egyértelmű, hiszen nagyfokú a vesetágulat (7,8 és 7,5 mm), és már a kis kagylók is szarvacska szerűen tágultak.

Azt mondta a doktornő, hogy abban ne reménykedjek, hogy ez magától megoldódik, mindenféleképpen műteni kell majd.
Most drukkolni kell, hogy ne nőjön a tágulat annyira, hogy károsodjon a veseállomány.
34. hétig mindenféleképpen bent kell tartani, hiszen jobb dolga van bent, mint kint, 2,5 kg alatt amúgy sem szeretnek műteni, csak közvetlen életveszélynél.
Ha minden rendben megy, akkor 37. héten javasolnak egy indítást (nem érdemes megvárni a terminus végét, mert abban már túl sok a rizikó), és mivel a 3. babám, nagy esélyem van egy teljesen normál hüvelyi szülésre.

Születése után 2.-3. napon alaposan kivizsgálják (addig tart a külvilághoz való alkalmazkodás), és a MÁV-ból egyenesen megyünk át a gyerekklinikára műtétre.
Ez a legideálisabb eset, erre gyúrunk mostantól nagy erőkkel.

Egyébként annyira jófej gyerek, hogy csak na. Egyből a hátát mutatta, ahogy előre megbeszéltük vele :-)
A legvégén volt egy kis mozizás, de addigra már bebújt a méhlepénybe, és a kezét az arcocskája elé tette. Megkértem, hogy mutassa a pofikáját, erre lehúzta a kezét, és "felénk" fordította a kis fejét.
Ja, és nagyon kisfiú, teljes premier plánban láttuk amit ilyenkor látni lehet egy fiú esetében :-)


>


2008/10/04

London

Tudtam én, hogy jó lesz, kellett ez nekem, mint egy falat kenyér.
Hétfőn hajnalban indultunk (szó szerint, 4-re kellett kiérni a reptérre), és minden simán ment. Kora reggel érkeztünk Lutonba, de bőven délelőtt volt, mire Marika nénihez értünk. Egész nap csavarogtunk.

Kedden különprogram volt, én shoppingoltam az Oxford Streeten, Jura az irodában ápolta a kapcsolatait (neem, neem röhögcsélt és trécselt az angol kollegákkal, én tudom, hogy KOMOLY munka folyt aznap). Na jó, együtt ebédeltünk, és én közben rásóztam az addigra megszerzett iszonyú nehéz zacsikat.
Lappa főleg neked üzenem, Londonban SEM lehet olyan ovis pamutgatyát kapni fiúnak, ami vékony, jó áron van, kultúráltan néz ki és jó minőségű. Valamiért csak belül bolyhos van, amibe belefőnek a kis tökeik az ovis harminc fokban. (Illetve mégiscsak találtam, teljesen véletlenül másnap Brightonban egy Boots-ban, ahova terhesvitaminért ugrottunk be.)

Szerdán volt a hét csúcspontja, levonatoztunk Brightonba, és megtudtam, milyen is az igazi tenger. Külön jót tett az élménynek, hogy végetért a szezon, alig-alig volt ember, a turistadarálókat már szinte mind lebontották. Ragyogó napsütés volt, igaz hideg, és fújt a szél. A tenger vadul hullámzott, cseppet sem volt barátságos. Lenyűgöző volt, vad, zabolátlan. Erről a tengerről elhiszem, hogy a haragos Posseidon tengere. Nem egy türkiz képeslapdekoráció, hanem élet-halál ura.
A Brighton Pier-en hosszasan heverésztünk a nyugágyakon, élveztük a sós levegőt, a sirályok rikoltozását, a napsütést.

Csütörtökön végre sor került egy olyan programra, amire hat éve vágyom, amióta csak első alkalommal voltam Londonban. Elmentünk a Baker street 221/b-be, a Sherlock Holmes múzeumba. Sokkal-sokkal jobb volt, mint amire számítottam. Ennek a programnak is igen jót tett, hogy lement a nyári dühöngés. Hosszasan, percekig teljesen egyedül voltunk az egész házban (illetve még valakik voltak ott, de csak a lépcsőn futottunk össze), alaposan megvizsgáltunk mindent. Jura szerint, aki saját bevallása szerint nem egy nagy S.H. rajongó (én is csak közepes), bárki számára izgalmas lehet, hiszen egy teljesen élethű Viktória korabeli ház, megfelelő berendezéssel. Külön pont, hogy mivel Holmes nem volt létező személy, ezért személyes tárgyai sem lehettek. Így aztán simán bele lehetett ülni a karosszékébe a sapkájában. A kandallóban igazi tűz lobogott, az asztalokon igazi gyertyák égtek.
A Baker street után a Tate Modern következett, de a turbinatérben csak jövő héttől lesz megtekinthető a következő mű, most még csak szerelik, és el is van kerítve. Basszus, főleg ezért mentünk. A modern művészet általam látott kicsiny szegmenséről lesujtó véleményem van, nem is részletezném...

Pénteken egy laza kis csavargás Camdem Marketen. Egyszer érdekes, de nekem speciel a Portobello sokkal jobban bejött, bár korántsem volt teljes fényében, mikor legutóbb ott voltunk.
Pirítós tartót akartunk beszerezni, de az nem volt, volt viszont jó sok kínai árus, és ettünk egy brutálisan finom mexikói kaját.
Még egy kis mászkálás a városban, és spuri haza.

Szombat hajnalban indult is haza a gépünk.
Még nagyon sokat tudnék írni arról, hogy miért is szeretem jobban Londont, mint Budapestet (túl azon, hogy valami furcsa oknál fogva inkább érzem otthonomnak, mint a várost, ahol felnőttem), hogy mi minden különbséget látok én a két világ között, de akkor egész éjjel itt ülnék és pötyögnék.

Milos a nagy sétákat végigszunyálta, a buszutakat pedig végigméltatlankodta. Valóban erősíti a csontjait, határozottan erősödtek a mozgolódásai.