Elmentek hát...
Tegnap rettenetesen zűrös napom volt. Reggel pakolászás, gyerekeknek reggeli (természetesen a Dani végigöntötte magát kakaóval), Jurának úticsomagja, aztán miután elindultak egy kis szusszanás. Jött anyu, amíg Emmával játszott én eltakarítottam a romokat. Aztán nyakunkba vettük a várost. Ruhanagyker, piac, bababizó, volt minden. Éppenhogy odaértünk hozzájuk, mikor jött Jura, átvette a csomagokat (amiket itthon hagytak, amiket vettem, és az úti elemózsiát).
Ezután loholtam a Mammutba, ahol Keith Floyd dedikált. Rettenetes sor kígyózott, de másfél óra alatt bejutottunk. Először úgy gondoltam hogy szülinapjára adom Jurának a könyvet, de nem bírom ki, és "Isten hozott itthon" ajándék lesz belőle. Belenézegettem, és nagyon tuti kis receptek vannak benne.
Estére hulla fáradt voltam már, a lábam rettenetesen fájt az egész napos mászkálástól, és a csípőmön hatalmas lila folt éktelenkedik, köszönet a babakocsi cipelésnek.
Jura hiánya eleven sebként lüktet bennem, mindent elkövetek hogy gyorsabban teljen az idő. Tegnap ájulásig tévéztem (természetesen nem volt egy normális műsor sem), ma pedig ájulásig tervezek pakolni... Lám, már fél egy van, ez a nap legnehezebb időszaka, ha este hazajön, akkor is... Nem hogy így.
Piszok dolog na, hiányzik...
Emma alig akart szóbaállni velem reggel, végig azt leste, mikor jelenik meg az apja. Csak a reggeli szundikálás után vigyorgott rám.
Ehhh... Nehéz ügy ez...