2007/07/31

Harry Potter
Nem tudok jól angolul. Inkább azt mondanám, hogy nem tudok angolul. Sosem tanultam, inkább csak ragadt rám, mint a kosz.
Persze Londonban vidáman elcsevegtem bárkivel, ha kellett, hát kézzel-lábbal (az ott élők jelentős része nem tud jobban angolul nálam).
Aztán megvettük az új Harry Pottert, kemény kötésű, felnőtt kiadásban, mert az a szép, és én nagyon kíváncsi vagyok.
Az első 50 oldal pocsékul ment. Hangosan olvastam fel, Jura meg segített fordítani. Elkeserítő volt, az a nyavajás britt körmönfont mondatszerkesztés, amit olyannyira imádok, kifogott rajtam tízből tízszer. Csak mekegtem-makogtam, és semmit sem értettem. Fél oldal után elfáradtam.
Aztán egyszercsak, úgy a hatvanadik oldal táján rákattant az agyam. A könyv, aminek zárt sorait eddig csak feszegettem, egyszercsak kinyílt előttem. Ott terült előttem, mint egy virágos rét, egy másik világ, amihez egy vad bozóton keresztül vágtam utat magamnak.
Ahogy este az asztalnál ülve elkezdtem olvasni, már nem makogtam. Minden mondat tiszta és világos volt, úgy fordítottam, mintha (hehe) könyvből olvasnám.
Este már hagytam Jurát a saját kis újságjait olvasgatni, csak néha kérdeztem meg (az én eleven szótáramat) egyegy szóról, bonyolultabb mondatról.
Amikor egészen belefedkeztem, azt vettem észre, már nem fordítgatok fejben, csak simán olvasok.
Persze lassan megy, és hamar elfáradok (mint mikor másodikos koromban az első könyvemet egy hétig olvastam, pedig száz oldal sem volt tán), és Jura öt perc alatt elolvassa azt a pár oldalt, amivel én egy órát is elvoltam, de a sikerélmény leírhatatlan, óriási, és ez olyan nagyon jó érzés.

2007/07/30


Öööööö... Most írnom kéne egy klassz beszámolót Londonról?

Na igen.

Elég jó volt, nagyon sok tapasztalattal lettem gazdagabb. Persze Londonba én bármikor, bárhogy szívesen megyek, de azért nagyon nehéz két kicsi gyerekkel.

Az biztos, hogy a több mint három év óta, mióta először voltunk ott kisgyerekkel (Emma pár hónapos volt), rengeteget változott ebből a szempontból a város. Sokkal, de sokkal gyerekbarátabb minden, noha ők eddig sem a naaaaagy gyerekszeretetükről voltak híresek. Az ember inkább azt érzi, hogy nagyon udvariasan bár, de tehernek tartják a gyerekeket. Mindazonáltal nagyon sok feltételt megadnak a gyerekkel közlekedőknek. Minden (tényleg minden!) járdaszegély akadálymentesítve van, mindenhol van rámpa, lift, a gyerekek 11 év alatt jóformán ingyen utaznak, vannak igen klassz játszóterek (ha nem is sok, az a kevés nagyon magas szinvonalú).


A magyarok jobbára parasztok, ezt megtudtuk Ferihegyen, ahol éppen csak le nem köpnek (a többi utasok), amikor meglátják, hogy gyerekkel utazol, ellenben az angol repülőtéren azonnal szednek ki a sorból, és visznek előre.

Hazafelé pontosan ugyanezt tapasztaltuk.


Gyerekkel szigorúan kötelező gyakorlat Londonban járván Kew Garden. Ez volt azt hiszem a legjobb napunk. Egy teljes napot eltöltöttünk ebben a lenyűgöző botanikus kertben, szó szerint nyitástól zárásig ott voltunk (és még maradtunk volna).


Egy biztos, London rettenetesen, elképesztően, orbitálisan drága. De tényleg. Nagyon.

Ez alól azok a ritka esetek csak a kivételek, mikor csinálnak egy nagy árleszállítást. Akkor aztán lehet csemegézni.


A legnagyobb élményem mégiscsak az volt, mikor egy hallhatóan angol anyanyelvű nő tőlem kért útbaigazítást a Regent street-en.

Eléggé el volt keseredve, ez hallatszott a hangján, bennem lehetett minden reménye. Nagyon angolnak nézhettem ki a lestrapált fejemmel, a visító gyerekeimmel, és a hatalmas reklámszatyraimmal (ennél benszülöttebbnek talán csak akkor néztem volna ki, ha csadorban vagyok). A Mamas & Papast kereste. Történetesen tudtam hol az a bolt, amit keres (még jó, fejből felmondom a Regent és Oxford street összes üzletét), és makogó angol tudásommal útba igazítottam.


Hogy a gyerekek mennyire élvezték? Nekik az volt a legnagyszerűbb, hogy együtt volt a család egy hétig, sülve-főve. Apa száz százalékig jelen volt (csak néha kellett kiütni a kezéből a blekberit), labdáztunk, és szaladgáltunk azokban a gyönyörű parkokban, rengeteget utaztunk a buszok emeletén elöl, volt soksok sihuhúúú.

Ők valószínűleg Zambéziben, vagy Alsófelső-csücsökrücskén is pontosan ennyire élvezték volna az együtt töltött időt.


Hát szóval London az London, és nekem máris honvágyam van utána...

2007/07/20

Nagyon pici betűkkel:
Mindenhol azt olvasom, hogy Londonban fergeteges árleszállítások vannak. Jaj nekem!!!
Jó tett helyében jót várj!

Ez nem csak egy népmesei fordulat, hanem egy általam bizonyított tény.
Egy hete keresem egyre elkeseredettebben az útlevelet, és bár tudom, hogy Angliába beengednek személyivel, azért a repülőgép-foglalásom a lánykori nevemre szól (akárcsak az útlevelem, amit lusta voltam átíratni, mikor férjhez mentem). A személyim meg ugyebár nem.
a teljes ház felforgatása után már csak legyintettem, mondván valahogy majd csak lesz.
Este Jura átvitte a kocsimat mzs-ékhez, hiszen így mindenki jól jár, nekem nem áll őrizetlenül a garázsban, ők meg tudnak használni egy hétig két kocsit.
És lássatok csodát, mikor Jura benyúlt a kesztyűtartóba, hogy kihalássza a forgalmit, mit talált? Hát igen. Az útlevelemet.
Ne is kérdezzétek hogy került oda. Halvány lila dunsztom sincs.

Bőröndök bepakolva, utazóruha kikészítve (előhalásztam a jégeralsókat, az itteni 40 fok után vár Londonban a kedélyes 17-20 fok), minden arra vár, hogy reggel felöltözzünk, és beszálljunk az értünk jövő kocsiba.

Teljesen zárójel, hogy nagyon furcs a érzés ám itthon lenni, hogy nincs egy kocsink sem. Jura a munkahelyén hagyta a sajátját...

Szóval. London vigyázz, jövünk!

2007/07/17

Hurrá, Jura hozza ma haza az új mosógépet.
Mostanra leginkább pakolnom kellett volna Londonra, meg felhívnom a kutyapanziót, meg ilyenek, ehhelyett itt punnyadok a gép előtt. Mitöbb itt van a ház legmelegebb pontja.
Noooormális Margit?!

2007/07/16

Az élet kezd visszazökkenni a rendes kerékvágásba.
Dédit délelőtt Jura hazavitte, Öcsike pedig folytatja tanulmányait a bölcsiben. A gondozónéniknek szava sem lehet, egy hétig pihenhettek.
Kicsifiam szökésben osztályelső, talán Houdini életrajzi kötetét olvasgatja éjjel zseblámpa fényénél.
Voltam reggel tornán is, meg lettem dícsérve, hogy milyen jól megy ma. Most már tudom, a harsány (kissé eszelős) kacagás nem kompatibilis a hasizom gyakorlattal.

2007/07/15

Amerika bazmeg

A szomszéd vénasszony lövöldözött a kertjében. Valami állatra.
Azért ez nagyon durva. Legközelebb a kutyámat vagy a gyerekemet lövi le?

2007/07/12

Galambősz dédike úgy káromkodik akár egy kocsis. Emma pedig úgy szívja magába az új tudást, mint egy kis szivacs.
Így aztán ma reggel közölte az apjával, hogy rohadjon meg.
Jajjj de messze még a hétfő...

2007/07/11

Szolgálati közlemény

hárommal lejjebb van egy új poszt, amit megírtam, majd gondoltam akkor töltök fel, ha már lesz hozzá kép is.
Lusta vagyok, nincs kép.
Csókjaim...
Tegnap felhoztuk dédikét vidékről. Dédike évei száma szerint 77, mint a magyar népmese, és nagyon zűrös. Járókerettel 1 m/perc sebességgel hasít.
Tegnap öcsi fektetése közben úgy gondolta, hogy kimegy, jár egyet a kertben, Emma persze utána, 14 fokban, süvítő szélben kimentek szandiban, pólóban.
Este az inzulinos fecskendőjének a tűjét elbabrálta, ami ennek következtében az én ujjamba állt bele tövig.
Azért jó látni, hogy egészen kivirult itt, az 1600 nm parkosított kertünkre kijelentette, hogy szép kert, csak kicsi. Ezen még éjjel is röhögcséltünk Jurával.
A gyerekek imádják, különösen Emma, aki órákat képes a dédivel ücsörögni, sétálni, és közben megbeszélik a világ dolgait.
Jó, hogy itt van!

2007/07/09

Rossz anya

Van egy pont, mikor elszakad a cérna. Amikor napok óta megy a nyűgös nyavajgás, az örökös mindenért-hiszi, az egymást szekálása-gyilkolása, és amikor mindezt megfejelve lázasan, torokgyalladással, mellkaségető köhögéssel nem melegszik meg a kanapé a fenekem alatt, mert megy az adide-adide, és amikor a végső erőmet összkaparva megfőzöm az egyik kedvencüket, a tejbegrízt (jó, nem egy pekingi csirke, de akkor is hős vagyok, hogy agyrohasztó fejfájással kutyulgatok a tűzhelyen).
Amikor fél órát kell csalogatni őket, hogy jöjjenek végre ebédelni, az egyik itt visít, a másik ott üvölt, a fejem szétpattan.
És amikor mindezen tortán habként Öcsi (szándékosan) rámborítja a tányérja teljes tartalmát, na ott, akkor megpattan az a szál.

És akkor lila fejjel üvöltök mindenféle olyat, amit nem lenne szabad, szitkozódom-átkozódom, a kezére csapok. Ott akkor egy pillanatra megbánom ezt az egészet, hogy mi a francért nem maradtam a seggemen, minek szültem én gyereket, gyűlölöm őket, az apjukat, mert felcsinált, és gyűlölöm magamat, mert ezt érzem.

És utána nem marad más, csak űr. És nem tudom szeretni őket még jó pár percig, és ők ezt nagyon jól tudják. A félelemtől angyalokká válnak, belém pedig késdöfésként hasít a lelkiismeret-furdalás.

2007/07/08

Ovishumor

Egy ideje ellenállhatatlanul viccesnek találják, hogy azt kiabálják egymásra, "kuki" és "puki".
Hiába, elérték egy átlagos amerikai film humorszintjét. Remélem azért ők majd továbbfejlődnek humorérzék tekintetében.
Azért ez a nagycsaládos lét nagyon brutál. Le a kalappal a nagycsaládosok előtt!
Négy gyerek kavarog, gomolyog, beszél egyszerre, a sütőben 10 csirkecomb sül, a palacsinta egy kiló lisztből készül, hajnali hattól este tízig nincs megállás.
És persze vannak nagyon jó pillanatok is, mikor egyszerre hevernek a kanapén egy kupacban pizsiben, álomszagúan, mikor a nagy tanítja a kicsit bringázni, amikor lubickolnak egymás társaságában.
Azt azért kijelenthetem, hogy négy gyerekkel vásárolni menni kimeríti az extrémsport foglamát. Még akkor is, ha nagyok már tényleg nagyok, és Zsófi ugyanúgy odapillantás nélkül csípi nyakon a szökni készülő öccsét mint én, és nagy öröm, az ő kezét legalább hajlandó megfogni a kis kurafi.
És a hétszemélyes kocsiban már valóban elférünk mindannyian, mehetnénk akár világgá is.

De aztán mindig egy kicsit örülök, mikor visszazökkenünk az unalmas kétgyerekes családmodellbe, mert jó-jó azért ez így néhanap, de azért ezt nem csinálnám nullahuszonnégyben. Még akkor sem, ha a két csapat között kellemesen nagy a korkülönbség...

2007/07/06

Az a nyavajás szél azonnal monnyon le!
Ideges vagyok tőle, fáj a fejem, a gyerekek is zizik, és a kertet teljesen rombadönti. Változatos méretű tárgyak röpködnek a levegőben, hogy aztán illegális szemétlerakó fílinget árasztva megpihenjenek a sövény tövében.

Fáfá (lánykori nevén Detlef) a nici szarvas Iván alvósállata. Olyannyira, hogy vettünk egy tartalékot a bölcsibe is. Néha összekeveredik a kettő, de eddig mindig ügyeltünk rá, hogy a két Fáfá ne mutatkozzon együtt. Jura úgy gondolta, ez komoly lelki törést jelentene Öcsinek.
De a minap sajnos megtörtént a "baj".
Öcsi két Fáfével a kezében megjelent a nappaliban. Hablatyolt valamit, majd Emma kezébe nyomta az egyiket.
- Tásszék Amma! Ita Fáfá! - közölte, és elégedetten leült a kanapéra, a másik Fáfá szarvát csipkedni (ami nála az elnyugvást jelenti).
Hát ilyenek a gyerekek, Öcsi pedig egyértelműen a legjobb szívű mind közül, hiszen Fáfá szent és sérthetetlen, viszont ha kettő van, akkor az egyik minden vitán felül Emmának jár...

2007/07/05


Ivánnak hőemelkedése volt már, mikor mentem érte a bölcsibe.
Szlivka ötlete alapján vettünk a gyógyszertárban fülmelegítő sapit. Emmának persze egyből beugrott a Bogyó és Babóca ide vonatkozó epizódja.
Most van egy már-nem-annyira-beteg és egy még-nem-annyira-beteg gyerekem. Mindez komoly alvásdeficittel megfejelve...
A betegség monnyon le izibe'!
Vírusos torokgyula. Hétfőn és kedden ki sem látott lánykám a lázból. A keddet jóformán egyben átaludta. Kicipeltük neki a diófa alá a kerti padot, azon megágyaztam, és míg mi kertrendeztünk, ő szundikált.
Szerdán már teljesen láztalan és nagyon vidám volt, enni is elkezdett, de éjjel megfájdult a füle. Ma újabb látogatást tettünk a gyerekorvosnál (még csak 1 hete helyettesíti a mi orvosunkat, de már tudja kik vagyunk :-( ), és kiderült, fülgyula. Kaptunk antibigyót is (hát persze hogy nem úsztuk meg).

Most írjam azt, hogy nekem is kapar a torkom? Ehhh...

2007/07/01

Telefonbeszélgetés pár perccel ezelőtt:
- Édesem - csendül Jura büszke hangja a telefonban - Most jövök a cukrászdából, és találd ki mit vettem neked!
- Nem tudom... -motyogom zavartan, utálom a sütiket, fagyit is, egy tortával ki lehet űzni a világból.
- Hát Rákóczi túróst! - csapja az adu ászt emberem az asztalra.
- Dehát én nem is szeretem a Rákóczi túróst - hörgöm, bármilyen is legyen az.
- Neked az a kedvenced! - jelenti ki megfellebezhetetlenül. - És vettem fagyit is!
- Hát ez igen remek - válaszolom fagyosan. Nem akarom megbántani, végülis nem várhatom el, hogy 8 év alatt egy ennyire bonyolult dolgot megjegyezzen. Azt kiválóan tudja, hogy orgazmusom mitől és hogyan lesz, egy bölcs asszony elégedjen is meg ennyivel, ne kívánjon lehetetlent.
Egyébként is hallom, hogy nagyon el van szontyolodva. Örömet akart nekem szerezni ezzel a Rákóczi túróssal, csak mert hagytam barangolni a Brikoban.
- Na! - mondom békülékenyen - Hozd haza azt a túróst, megnézem, hátha csak elfelejtettem, hogy ezt az egy sütit mégiscsak szeretem. De kenyeret is vegyél!
- Viszek neked sárgadinnyét is! - élénkül fel a hangja, itt biztos terepen jár, azt valóban tudja hogy szeretem, és mindenáron örömet akar nekem szerezni.
- Hát jó, de siess! - adom meg magam.

U.I.: Az imént megérkezett. kezembe nyomott egy nagy csomagot. A papír alatt négy Rákóczi túrós lapult (borzalmasan néznek ki, csupa hab, meg cukor brrrr).
- Négyet vettem,hogy biztosan elég legyen - mondja életem párja, és zavartan elfordul.
Hát most mit csináljak? Szeretem!
Nagyon jó olvasni, ahogy számomra kedves emberek megteszik az első tétova lépéseiket a gyermeknevelés virágos kertjében. Jó olvasni, 4 éve én is pont így voltam ezzel, magabiztosan domborítottam az új szerepben. Aztán lett ez jobb is, rosszabb is, mint ahogy lesz nekik is jobb is, rosszabb is.
Mivel nem oly közeli barátok, azért újra és újra visszafogom a klaviatúrának lendülő kezemet, hogy kommentáljak minden posztot évek alatt kimunkált magvas bölcsességemmel. Gondolom van elég észosztó körülöttük.
Így csak nagyon csendben drukkolok nekik!