Vannak napok, mikor kifejezetten ingerült vagyok, sértődött és morcos. Ez a nap ilyen. És legszívesebben rohadtul mást csinálnék, mint ami van.
Nem merem visszaolvasni a post-jaimat, mert félek hogy egy üres házianyu morgolódásai és panaszáradatai képezik a blogomat. Én meg rohadtul nem ez vagyok.

Valamelyik éjjel komoly flash-em volt. Szokás szerint feküdtem álmatlanul az ágyban, nem is ébren, de nem is alfában sem deltában, hanem abban a kellemes csillagközi lebegésben, amit csak akkor ér el az ember, ha valami nagyon kellemes cucctól beszívott, csak olyan lájtosan, éppenhogy, de azért ütősen. Ezt az állapotot még gyakorlott drogosoknak is nehéz megtalálni, mert a megfelelő feltételek halmozódása mellett, Nap-Hold-Csillagok-Bolygók kedvező fényszögei, és nem utolsó sorban egy jó díler kell. Lám és lám, nekem csak teherbe kell esnem hozzá? A különbség csak annyi, hogy a terhességtől reggel másnapos vagy, az igazán jó cucctól (ha mértékkel fogyasztod) meg nem. Csak valami finom fáradtság, túláradó jóindulat és farkaséhség.
Szóval csak úgy lebegtem, és morfondíroztam. Aztán hirtelen belémhasított, hogy mi van akkor ha én tényleg beszívva heverek valami régi haver kanapéján, felébredek, és ez az egész kis világom eltűnik? Jura, Emma, Derengő? Maradok az, aki évekig voltam, és akitől megundorodtam? Megrémültem.
Melyik vagyok én? Dzsuang Szí vagy a lepke?
Mert néha arra gondolok, hogy hej be könnyű volt akkoriban, nem gondolni semmivel és senkivel, mert ugyan ki vette volna észre ha egy óvatlan pillantaban felcsavarodom a fára a kis kabriómmal? Azt mondták volna mind, tudtuk hogy ez lesz, mert ennek nem is lehet jó vége. Szegény, olyan boldogtalan volt, lám hiába pénz, fiatalság, csinosság. Levonhatta volna mindenki a végső nagy konklúziót, hogy mégiscsak van igazság a földön. Elmenőben még köptek volna egy virtuálisat a síromra, csak úgy elégtételként, mert lám és lám, végül mindig a karfiolsegg és a beszürkült kispolgári lét győzedelmeskedik.
Baszki tényleg!
Jóformán csak féltenivalóm maradt. Féltem a tyúkszaros kis életünket (már ott tartok, hogy a sajátomat is!). Semmi nem lennék, ha ők nem lennének, de néha mégis vágyom egy gondtalanabb életre.
Itt ülök a gép előtt 26 évesen szürke arccal, kócosan, (a sok epehányástól) keserű szájízzel, lestrapálva egy szombat délután. A legizgalmasabb dolog ami a mai szombat estén velem történni fog az az, hogy tízkor hullafáradtan végre ágybazuhanok.
Csoda-e vajon ezek után, ha úgy vágyom a kedvesem testét, mint egy falat kenyeret? Ha örökösen vad, szenvedélyes szeretkezések, eszeveszett marcangolások járnak a fejemben? Mint ott a hajón, abban a pici kabinban az Adrián, emlékszel? Akkor azt írtad nekem sms-ben nemsokra rá (angolul persze), hogy ez volt az évszázad baszása. Az ám, igazad volt. Szinte minden nap eszembe jut, és hozzád hajt. Kívánlak mindig...