2003/08/31

fotoarena
Nagyon jó kis hétvégénk volt. Pénteken és szombaton is moziban voltunk, és ráadásként szombat éjjel meg is néztük a plakátkiállítást. Nagyon romantikus volt, esett az eső, és egy nagy esernyő alatt összekapaszkodva sétáltunk. A nyirkos idő és a késői időpont valószínüleg elrémisztette az érdeklődőket, mert csak mi voltunk, és az elején két rendőr, akik a szolgálati kocsiból nézték a képeket. Lehet, hogy nem volt esernyőjük... Hideg szerencsére nem volt, és kardigán meg úgyis volt rajtam.
De hogy kronolgiai sorrendben vázoljam fel az eseményeket: péntek éjjel megnéztük a Margó királynét rettentesen hosszú, és borzalmasan undorító film. Ez után maradtunk le először a plakátkiállításról, mert mire kijöttünk a moziból zuhogott az eső, és orkán erejű szél fújt. Beültünk egy italra a Liszt Ferenc téren, hogy átbeszéljük a filmet. Volt mit, mert Jurának tetszett, nekem meg nem.
Másnap, azaz szombaton elugrottunk Őrbottyánba, meglátogattuk Jóska bácsiékat, leendő szomszédainkat. Nagyon kedvesek, jókat beszélgettünk. Este megit mozi, de most a Doktor Szöszi 2. került napirendre. Jura eddig tartózkodott az ilyen tipusú filmektől, de miutaán megnézettem vele videón az elő részt, belátta, nem is olyan szörnyű ez. És a Margó királyné miatt úgyis jött nekem eggyel. Nem volt annyira jó, mint az első rész, de azért szórakoztató volt, különösen a mozi közönsége. Csupa agysebész...
Ezután mentünk ki a plakátkiállításra.
Vasárnap pedig Jura barátaihoz voltunk hivatalosak, akiknek nemrég született kisbabájuk (de ott ő már a harmadik). Jót beszélgettünk, és Jura meglehetősen berúgott. Mondjuk ezt sejtettem, hiszen az Attila mindig addig itatja, amig csak beszélni tud. (Megjegyzem a házigazda még nála is ittasabb állapotba került.) Aztán szépen hazafurikáztam a jókedvű Jurát és a nyavajgó Emmát. A házisszony valami zöldséges rakottast csinált, de azt kell hogy mondjam, Jura spárgás rakottasával egy napon sem lehet említeni.
A hétvége záróakkordjaként felváltva álltunk vigyázzban a kiságy mellett, mert Emma este tíztől majdnem éjfélig hisztériázott. Ki tudja miért, eleve is meglehetősen rossz napja volt. Valószínűleg ez a hirtelen időjárás változás tette be a kiskaput.
Nagyon mozgalmas és jó hétvége volt.

2003/08/29

fotoarena kep
Tegnap Emma megkapta a 3 hónapos oltást. DiPerTe. Ez ha jól tudom torokgyígy, szamárköhögés ellen van, egy tetanusszal megfejelve. Na a gyereket frankón kiütötte. Egykor kapta meg, onnantól kezdve folyamatosan aludt. 5-kor kapott lázcsillapító germicid kúpot, attól végképp beájult. Ha fel is ébredt, enni nem evett, csak nyüglődött. Sírni sem volt ereje, csak tátogott, mintha sírna, és valami szánalmas kis nyekergés tört elő belőle. Szörnyű volt. A kúp ellenére azért estére felment a láza, de enni este sem volt hajlandó (lázcsillapítót meg nem kaphatott 5 órán belül). Végül elaludt, és 11-kor ébredt éhesen, láztalanul. Jó sokat bekajált, vigyorgott, szövegelt, majd elaludt. Reggel 9-kor kelt, picit nyűgösen.
Hát nem ezek a napok a szeretem-napok. Folyton figylemeztettem magam, hogy az ő érdekében történik mindez. Erről persze ismerünk egy mondást... Legközelebb hármat fog kapni egyszerre. Ebbe bele sem merek gondolni, mert elkap a harci ideg... Ilyen rohadék néha az anyák sorsa. Amikor az ember elábrándozik a gyerekvállalásról, egy mosolygó, rózsaszín (vagy matrózkék) rugiba öltöztetett kis angyal jut eszébe. Na jó, nekem olyan van, de sajna benne van a pakliban, hogy lebetegszik, nyűgösködik, és az ember csak nézi a kis sápadt arcát, ahogy küzd a betegséggel, és rettenetes érzések kavarognak benne. Még jó, hogy amúgy igen kitűnő egészségnek örvend. Én nem lennék képes végigcsinálni egy olyan életet, ami egy beteg gyerekkel jár. Láttam épp eleget a Sváb hegyen...

Jura ma felmondott a munkahelyén, ahol nagyon nem érezte jól magát. Nagyon támogattam ezt a lépését, mert nem szerettem egyáltalán, hogy nem becsülik meg, hogy minden reggel rosszkedvűen megy dolgozni, és aztán ha hazajön, sokáig mered a monitorra, csak hogy sikerüljön átállni itthoni üzemmódba. Most jókedvű és bizakodó, tudom, hogy nagyon jól fogja ott érezni magát. Egész más lesz, neki való csapatmunka, egy most alakuló társasággal. Nem szeretném többet azt a borús tekintetet látni, ha a munkája kerül szóba. Inkább azt, hogy a tettvágy fűtse. Büszke vagyok rá, mert fel merte vállalni ezt a döntést, mert lépni. Ezzel végképp új életet kezd. Új munkahely, új család. Tudom, hogy boldog lesz, mert erről tenni fogok.
Új útra lépünk...

2003/08/27

net-cafe lap
Tegnap reggel jól megérdemelt alvásommal foglalkoztam, Jura a zuhany alatt allt, mikor is csöngettek, majd dörömböltek az ajtón. A gázművek volt, jöttek kikapcsolni a gázt, mert valami mérőt, vagy csövet, vagy mifenét cseréltek, ezért minden lakásban le kellett kapcsolni a gázt. (Kérdem én, miért is nincs a házban egy főcsap, amit el lehessen zárni ilyen esetekben?) Nosza ember lecsavarta, oszt gáz egy szemernyi sem (én hős Jurám megvédte a kis családja nyugalmát, jól leteremtette azt a barmot, hogy mit dörömböl). Délután éppen szoptattam, mikor csöngetnek, kisvártatva dörömbölnek mesmeg, majd beszakitják az ajtót. Épphogy ki nem szóltam, hogy "kifaszom?", de úrilány neveltetésem a torkomra forasztotta a szót. Na gázos ember volt, olyan retkes, hogy már ránézve is minimum vérmérgezést kapott az ember. Belülről azonban jól fertőtlenítve volt, olcsó kannás bor és némi két dekás kevert diszkrétnek még véletlenül sem nevezhető szaga lengte körül. Visszacsavarta a gázt, majd kérdezte, hogy gázbojler van-e a lakásban. Mondtam (én hülye), hogy van, a fürdőszobában. Nosza ember ezerrel betrappolt, rá a kilépőre (igen, lehet felhördülni, a hófehér kádkilépőre!). Azon nyomban olyan fekete cipőlenyomatot hagyott, hogy Sherlock Holmes megnyalta volna mind a tíz ujját. Rákiáltottam: "Ember! Nézze már meg mit csinál!" Mire a szólított flegmán lenézett, megvonta a vállát, és közölte, hogy "ja, bocsánat, csak lábat töröltem..."
Baromi nagy szerencséje volt, hogy az említett lakástextília éppen mosás előtt állt, mert ha ezt frissen mosott állapotában tette volna meg, akkor (miután felépültem a heveny agyvérzésből) minden csontot eltördeltem volna mindkét lábában... Megúszta a rohadék... Ide most egy nagyon csúnya és cifra káromkodás jönne, ha a virtuális gyerekszobám nem tartana vissza.
Sokat segített az eset feldolgozásában, hogy Jura nagyon hamar hazajött a munkából, és az ő ölelő karjaiban kúráltam magam.
Este még moziba is elmentünk, megnéztük az Esküvő monszum idején c. filmet, ami viszont nagyon jó volt.

A gyerek most szarta nyakig össze magát. Vidám kis elfoglaltságként kivakartam belőle. Kifolyt a hasánál, a body-ján hatalmas folt (10 pontos felvételi feladat: vegye le úgy a gyerekről a tenyérnyi szarfolttal ellátott -kizárólag fejen áthúzható- ruhát, hogy a gyerek arca lehetőleg ne érintkezzen az említett anyaggal), majd miután kibontottam, belekapott a kezével is (végigkente teljes hosszában), majd mindkét lábával is beletúrt. Emma nagyon élvezte, jókat röhögött rajtam, ahogy igyekszem, miközben engem is mindjobban beterített a matéria. A vége felé elment a kedve a röhögcséléstől, mert elkezdett fázni, éhes is volt (álmos is, mert hasfájósan és kakásan nem tudott aludni), és én is viszonylag unalmas látványt nyújtottam egy idő után.
Jót szórakoztunk. Végül a móka fénypontjaként megszoptattam, most ájultam alszik.

Hát ilyen kis csendeskén telnek a mi unalmas hétköznapjaink.

2003/08/25

negy generacio elsoszulott noi
Nálunk járt ma az a barátnőm, aki jelenleg gyógytornászként dolgozik a Heim Pálban a fejlődésneurológián. Megnézte ő is Emmát (meg a zárójelentéseket is átböngészte), és azt mondta, szerinte a gyereknek kutya baja sincsen. Kicsit tényleg öklözik (állandóan ökölbe van szorítva a keze), de ezt ki fogja nőni. Mutatott pár gyakorlatot, amivel tudunk ezen segíteni. Teljesen egyszerűek. Csak azt nem értem, a Sváb hegyen miért nem mutattál ezt meg nekünk...
Jura viszont jó korán jött haza, sajnos pont elkerülték egymást a Tiával. A parkba viszont lementünk. Szuper volt.
Nem tudom mi üthetett belém, de olyan szerelmes voltam, mint egy tini. Pedig az én tinikorom már történelem.
Jura azt mondta, hazafelé eszébe jutott, hogy lemegyünk a parkba, és ettől olyan jó érzése lett.

Hétvégén leruccantunk a mamáékhoz. Igencsak jó dolgunk volt. Azért nagyon jó dolog, ha az embernek élnek a szülei, nagyszülei. Addig még lehetünk gyerekek, unokák, bármennyire is felelősségteljes szülőkké értünk. Csináltunk egy képet, ahol a négy generáció elsőszülött női vannak. Dédi, nagyi, anya, gyerek...
Csináltam "művészi" képeket is. Fa templomtoronnyal, meg ilyenek. Azt hiszem a világ még nem készült fel az én fotoművészetemre, úgyhogy ezen képeket fedje a feledés sűrű homálya...

2003/08/22

anya lanyaval
Tegnap este hazajött anyu Erdélyből. Nagyon jót tett neki ez az út. Kivirult, lebarnul, komolyan mondom, 10 évet fiatalodott. Siman. Nem utolsó sorban az tett neki jót, hogy a pasijával voltak... Különben a pasija fiatalabb Juránál is. Büszke vagyok az anyámra, na!
Este felugrottak öcsémmel, lezuhanyzott (mert náluk még mindig nincs kész a fürdőszoba), és mesélt egy keveset. Nem túl sokat, majd ma. Nemsokára jön fel.

Megváltozott a kapcsolatom anyámmal, mióta én is anya vagyok, és nagy megkönnyebbülésemre pozitív irányban. Ehhez persze kell az is, hogy nem ugat bele semmibe, ha szükség van rá, ott van. Nem kérdez, nem dumál, csak segít. Az, hogy mi ilyen szabadon mászkálhatunk Jurával, az az ő érdeme. Soha, de soha egy szóval sem utalt arra, hogy valamit ne csinálnék jól. Szerinte nagyon jó anya vagyok, és tudom, hogy így is gondolja. Ez pedig segít nekem tényleg jó anyává válni. Nem akarom itt fényezni magam, de úgy gondolom, azért jó dolga van ennek a kis mókuskának. Na és persze nekem is vele.

Újabban rászokott arra, hogy a szopizás vége felé, mikor már megtömte a bendőjét, jó alaposan ráharap a cicimre. Akkor aztán les fel rám huncut szemekkel. Én persze jujjogok, és mondom neki, ne csinálja ezt, mert fáj anyának. Erre újra ráharap, inkább csak incselkedve, szélesen elmosolyodik, szabályosan felröhög. Tudom, h pedagógiailag nem helyes, és én fogom iszonyúan megszívni, de ilyenkor nem tudok szigorú maradni, vele nevetek én is. Elbűvöl, hogy két és fél hónaposan saját maga által kitalált játékot kezdeményez, incselkedik, és nem utolsó sorban humora is van. Nagy franc, az biztos...

2003/08/21

net-cafe kep
Most is folyamatosan hallom a légkalapácsot (fáradtak lehetnek a tegnapi buli után, mert most csak egyet zúgatnak a szokásos 2 helyett), és el nem tudom képzelni, hogy a környéken maradt még egyáltalán feltörésre alkalmas útfelület. De rájöttem ám, hogy mikor fogják befejezni. Majd ha fagy! Szó szerint... Persze nem lesz készen semmi, csak olyan magyar módra majdnem kész, de ebben az állapotában teljességgel használhatatlan. Parkolóhely nem lesz, a fél út továbbra is le lesz zárva. Aztán télen felfagy az egész, és tavasszal kezdhetik előről...

Az előbb kint voltam a konyhában mosogatni, Emma a szobában mélyen aludt. Egyszercsak keserves sírás szűrődött át a vízcsobogáson. Egyből berohantam. Szegény kislányom feküdt az ágyban, és zokogott. Biztos rosszat álmodott. Kikaptam, magamhoz szorítottam, csitítgattam. Nagyon nehezen nyugodott meg. Végig az zakatolt bennem, hogy rohadt nagy szemétség az Úristentől, hogy ilyen ártatlan pici babákra is rémálmokat bocsát. Lecsókoltam a sós kis könnyeit az arcáról, válaszoltam a panaszkodó "heöee"-kre, és mikor láttam, hogy még nagyon nyűgös, visszatettem az ágyába, kapott cumit. Most ott fekszik, hol elszundít, hol nagy erőkkel cumákol, csak úgy cuppog. Rám vár a fele mosogatnivaló, de én nem akarom itthagyni egyedül, olyan nyugtalan. Talán túlparázom a dolgokat? Lehet. De én akkor is azt akarom, hogy a lányom tudja, bármikor számíthat rám, csak hívnia kell, és ha kell, a poklok fenekéről is a segítségére sietek.

2003/08/20

mifene kepe - fotoarena
augusztus 20, estván nap, birkaperkelt, miazmás...
Ez a nap nekem valóban ünnep volt. Hogy miért, hát nem az össznépi banzáj, nem a plázs, vagy a tüzijáték. Az ok sokkal prózaibb. Hónapok óta először csendre ébredtem. Sehol egy légkalapács, sehol egy munkagép robaja, sehol egy káromkodó útépítő munkás, semmi, semmi, csak a csend. A kocsik sem tülköltek a dugóban az ablak alatt. Bizony kedves barátaim, az ember ennyitől is lehet boldog. Ha valakinek hónapok óta törik az aszfaltot az ablaka alatt (reggel 6-7-től) még vasárnap is(!) akkor nagyon meg tud örülni egy kis csendnek. A városban sétálgatva rájöttem, nagyjából tök mindegy, hol lakom, mindenhol törik az aszfaltot. Mintha valakinek e tudomására jutott volna, hogy a város valamely pontján hatalmas kincs rejtez az útburkolat alatt, és ő egyetlen nyár alatt szándékozná megkeresni.

Voltunk a várban a mesterségek ünnepén. Rettenetes tömeg volt, őrjítő hőség, teljesen kibuktam, utáltam az egészet. Ráadásul babakocsival nehezített pálya volt. Végignyavajogtam és morogtam az egészet, Jura angyali türelemmel viselte. Amikor hazajöttünk, már minden jó volt, és ráadásul hódolhattam a kedvenc időtöltésemnek a nappali szerelmeskedésnek. És utána ájultan aludtunk egy órácskát. Ha meg kéne fogalmaznom a tíz legjobb dolgot a világon, hát a szerelmeskedés utáni alvás tutira benne lenne. Amikor az ember összeizzadva, összebújva átadja magát az édes álmoknak, hogy kis idő múlva, nagyon lassan eszmélve újra átélje az egészet gondolatban, és ettől még szerelmesebb legyen a párjába.

A tüzijátékra nem mentem ki, csak Jura vitte ki a gyerekeket, én itthon maradtam Emmával, aki jókislány módjára csak aludt és aludt. Nem bánom, én az egészből úgyis csak a ropogás szeretem, az meg hallatszott itt is.

2003/08/19

net-cafe kepeslap
Egyszer régen arról beszélgettünk Jurával, hogy szeretünk meztelenül lenni otthon. Akkor ő megkérdezte, hogy az akkori barátom hogy bírja, hiszen ha én meztelenül mászkálnél előtte, hát bizony megkívánna percenként. Mondtam, hogy köszi jól bírja, ő nem kíván meg, neki tök mindegy, hogy ruhában, vagy ruha nélkül mutatkozom előtte. Jura csak hümmögött erre, én meg arra gondoltam, hogy ez ugyan kedves feltételezés, de el nem tudom képzelni, hogy évek múltán is jelent valamit, hogy az ember meztelenül sétálgat otthon.
Minap jutott eszembe ez a kis epizód, hiszen Jura valóban percenként megkíván, ha meglát ruhátlanul. Tegnap este pedig úgy döntöttem, hogy szentelek ennek egy post-ot. Zuhanyoztam éppen és Jura felajánlotta, hogy megmossa a hátamat. Nem lehet egy ilyen kedves felajánlásnak ellenállni. Ahogy oldalt pillantottam, hát a boxeralsón bizony egyértelműen mutatkozott a tény: az én kedvesem megkívánt engem. A biztonság kedvéért rá is kérdeztem, hogy attól történt-e mindez, mert a hátamat mosta? Hát igen - hangzott a válasz szégyenlősen.
Hogy ezek után mi történt a kádban és az ágyban, azt mindenkinek a fantáziájára bízom. Egy biztos, nagy lelkierő kellett hozzá, hogy még fejjek is...
És csak hogy fokozzam az amúgy fokozhatatlant, hát azt is elárulom, hogy utána még csinált nekem szendvicset is. Pirítósból, sonkából és fogpiszkálóra tűzdelt olajbogyót szúrt bele.
Egy ideje azon morfondírozom néha csendes magányomban (azaz nem túl gyakran), hogy vajon mivel érdemelhettem én ezt ki? Valami nagyon nagyon jót kellett cselekednem...

2003/08/18

howewer kepe -fotoarena
Viszonylag csendesen telnek a napok hetfő óta, a gyerekek napközis táborban vannak az állatkertben. Az egyetlen probléma az, hogy Zsófi éjszakánként kísért. Állandóan van valami baja, hol a hasa fáj, hol a lába, hol szomjas, hol nem tud aludni. Addig nyomul, amíg Jura megadja magát, és átmegy hozzájuk altatni. Igyekszem nem kritizálni mások nevelési stílusát, de ez valahol nagyon el lett baltázva. Nagyon várom már a pénteket, hogy végre jó alaposan kialudjam magam.

Este elugrottam szolizni, és visszavittem a videókazikat a tékába. Hát az valami fantasztikus volt. Börtönéből szabadult sas lelkem csak úgy ujjongott. Melegebb volt kint, mint a lakásban, az aszfalt és a házak ontották magukból a város-szagú meleget. Mégis olyan jól esett... Sietős lépteimet nem kellett visszafognom, gyerekléptekhez igazítva, nem kellett azt számolgatnom, elférek-e a parkoló autók és a házak között a babakocsival, nem kellett nyafogó kölyköknek könyörögni, egyszerűen csak lépkedni kellett, a magam kedvére és örömére. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nagy ajándék egy séta egyedül. Pedig még csak nem is egy szép park, vagy erdő, maga a prózai kutyaszaros esti belváros. Magamban azt játszottam, egyedül vagyok, nem várnak otthon szuszogó gyerekek, csak a kedvesem, mint szerelmünk hajnalán.
A szoliban várni kellett (ki gondolta volna, este tízkor...), valami ostoba női magazint olvasgattam (amiből megtudtam, hogy a sztárok milyen bőröndel utaznak. Könyörgöm, ki lehet az a degenerált ilyen rettenetesen unatkozó ember, akit ez kicsit is érdekel?), és amikor a kis fülkében levetkőztem igyekeztem nem arra gondolni, hogy a terhességtől csíkos a hasam, megnyúlt a bőröm, és melleim mint két vízzel töltött lufi lengedeznek rajtam. Azt játszottam, hogy az a tavalyi karcsú démon vagyok, aki voltam. És nem azért jöttem késő este szoliba, mert csak akkor tudok elszabadulni, ha a három gyerek elalszik... De nem ám, egész nap szundikáltam, hűsöltem egy légkondis szobában, szatén ágyneműn, kint a kabrióban vár az én hercegem, és ha kilépek szoliszagúan, hát már repünk is át a városon egy kis esti kocsikázásra Szentendrére, a zene hangosan lüktet (nem, NEM a mesekazetta háromszázadszorra), és ha egy erdei ösvényen megállunk, a hancúr után kényelmesen rágyújtunk egy cigire.
De a Sorsom mást álmodott nekem, és a kukaszagú lépcsőház csak jóindulatúan mosolygott, mikor a postaládából kivettem a képeslapokat, amiket az anyjuk írt a gyerekeknek. A valóság a föld, amihet fonál köt a lábunknál fogva, s ha túl messzire kívánnánk szállni, hát visszaránt kíméletlenül. Szállni is jó és járni is jó -gondoltam magamban, mikor kettesével szedve a fokokat szaladtam fel az emeletre. Kicsit hallgatóztam, hallik-e gyereksírás, de nem. Békés csend volt, és amikor halkan benyitottam, Jura boldogan sietett elém. Már várt haza...

2003/08/16

cogito ergo sum
Négy napot voltunk Egerszalókon egy tüneményes kis hotelben, ami pár nappal az érkezésünk előtt nyílt. Az ott dolgozók kedvesek, aranyosak és nagyon segítőkészek. Pihenés, na az nem volt, viszont ezért jó sokat fizettünk... Egészen Egerszalókig utaztunk azért, hogy aztán a gyerekeket minden nap strandra vigyük (ami alól csak egy alkalommal nem sikerült kihúzni magam). Ücsörögtem az ezer fokban az árnyékban az iszonyú göröngyös földre terített pokrócon talpig egyrészes fürdőruhában (ami persze műanyag, tehát rohadtul lehet izzadni benne), és rettenetesen sajnáltam magam. Víz nem érte a bőrömet (sem a külön erre az alkalomra vett fürdőruhámat), ellenben a föld (ami füvet talán csak a múlt században látott, azt is képről) borzalmasan feltörte a seggemet. Az egyetlen szórakozásomat az jelentette, hogy fikáztam a nőket, akiket elém terelt a balsorsuk. Örömömbe némi üröm is vegyült, nevezeten az, hogy azért én sem vagyok az a régi lapos hasu szexi démon, aki voltam.
Ellenben egy napot sikerült Bogácson töltenem a barátnőméknél, igaz, hogy nem volt barackosgombóc, de az egész család nagyon örült nekünk. Rendesen felfüstölődtünk, mert ahogy Jura mondta igen találóan, az egész család láncdohányos. Ami nem is baj, hiszen az ő tüdejük, de én meg nem gyújthattam rá jól. Ezt azért kicsit sajnáltam.
Végső soron ennyit sem akartam írni az egészről, de kikívánkozott.
Emma elképesztően jófej volt, ennél jobb gyereket rajzolni sem lehetne. Nem viselte meg a környezetváltozás sem, pedig kicsit paráztam, hogy mi lesz az éjszakai alvással idegen környezetben. Ehhez képest hamarabb elaludt, mint itthon szokott.

Ma zseniális programunk volt. Őrbottyánba voltunk hivatalosak egy kis összejövetelre, amit azok a szülők részére rendeztek, akik örökbe fogadtak gyerekeket. Teljesen magánszerveződés, egy magánházban. Egy csomó kedves, csupa szív ember egy rakáson, a gyerekek meg olyan aranyosak voltak. Az egészben az a legjobb, hogy szert tettünk barátokra ott, ahova költözni fogunk. A gyerekek ennek nagyon örülnek, már a kocsiban kitört a cirkusz, hogy ők (miután meghallották, hogy hívva vagyunk máskorra is) már holnap akarnak menni.
Na nem locsogok annyit, hanem keresek végre egy képet a hétfői post-hoz.

2003/08/11

net-cafe kep
Túléltük az első napot. Egész nap rohangáltunk, mint az őrültek, kimentünk Vácra a Földhivatalba, aztán Őrbottyánba a Polgármesteri Hivatalba (természetesen nem volt ott az ember, akit kerestünk volna, bár a telekösszevonást el tudtunk intézni).
Zsófit beoltotta a nagyanyja (az anyjának az anyja), hogy a másik nagyanyja (Jura anyukája) porcelánjai az övé, hozza el a lakásból. Az egész annyira undorító, egy nyolc éves gyereket így kihasználni, hogy azt hittem menten agyvérzést kapok. Ha azt modnom, hogy egy másodperc alatt elöntötte a szar az agyamat, akkor ezzel még semmit sem mondtam. Egyrészt hogy jön ő ahhoz, hogy a veje anyjának a hátrahagyott dolgai felett rendelkezzék, másrészt hogy lehet így megzavarni és uszítani egy gyereket? Azok a dolgok, amiket Jura az anyukájátol kapott rendre a sufniban végezték, hiszen a leendő exneje semmit sem állhatott, ami onnan származott. Őrbottyánban lesz helyük, és ha ránéz, az anyukája fog eszébe jutni róla. Primitív és kapzsi dolog ez egy olyan asszonytól, aki eddig csak rontott más emberek életén.
Ehhh úgy felbosszantottam magam, hogy elfelejtettem ékezettel írni, javíthattam ki az egészet.
Zsófi viszont egész ügyesen pelenkáz már, igyekszem nem beleugani, és ráhagyni a dolgokat. Rettenetesen nehéz. Délelőtt játszottak Emmával, ő az apja mellkasán feküdt, Zsófi pedig egy plüss állatot lóbált az arca előtt. Gondoltam nem tördelem ott a kezem mellettük, inkább locsolok. Egyszercsak keserves sírás hallik. Emma arcára ráesett a plüss állatka, ő pedig rettenetesen megijedt (amúgy is fáradt volt már), vígasztalhatatlanul ordított. Kiragadtam az apja kezéből, alig bírtam megnyugtatni. Legszívesebben elszaladtam volna vele együtt, és csak két hét múlva sompolyogtam volna vissza.
Talán hagynom kellett volna még Jurát, hátha az ő kezében is megnyugszik (ez nagyon valószínű)... Ha nem adok neki esélyt arra, hogy sikerélménye legyen ilyen esetben, akkor csak magamat okolhatom majd később, ha köszöni, nem kér a gyerekből. Talán sikerült nem ordítanom velük, talán sikerült a pillantásommal nem halálos nyilakat lövellnem rájuk (még életben vannak), és talán nem kéne ennyire a lelkemre vennem az egészet. Fog ő még megijedni, elesni, lesz beteg is számtalanszor, arról nem is beszélve, hogy tizen-huszon év múlva még azon is aggódhatok, hogy mi a helyzet a pasikkal...
Ehhh nehéz ez, nagyon nehéz...

Holnap elutazunk Egerszalókra kicsit nyaralni, ha visszajöttünk referálok...

2003/08/10

nlc cafe kepeslap
Na majdnem két napig nem ment a net. A UPC karbantartott. Kíváncsi vagyok, hogy vajon kiszámlázzák-e nekem ezt az időszakot...
Ma elkezdődött a két hetes nyaralás a gyerköcökkel. Be kell valljam, rendesen parázok tőle. Az egész úgy indult, hogy beléptek az ajtón, a Zsófi egyből jött hozzám, és mesélte, hogy a Dani üvölt, hogy "anyát akaroooom". És tényleg. Mondjuk viszonylag hamar megvigasztalódott, ez azért szerencse. Kedden elutazunk pár napra Egerszalókra, úgyhogy a nagyrabecsült internetes társadalom kénytelen lesz nélkülözni erre az időre a szellemes post-jaimat.

Tegnap isteni napunk volt. Este egy koncerten voltunk a Vácrátóti Arborétumban, utána bementünk a Ráday utcába. Szerencsére mindenki a plázson volt, így aztán jutott nekünk hely a kedvenc teázónkban a Vörös Oroszlánban. Ezután még beültünk a Soul Cafe-ba vacsizni (az utca legjobb étterme). Közben olyan isteni jókat beszélgettünk, mint régen. Szeretek Jurával beszélgetni... Mindig is szerettem...
És aztán éjjel meglehetősen furcsát álmodtam.
Jura börtönben volt, és én is bevonultam, mert nélküle nem élhetek, és ha az én kedvesemnek ott kell lennie, hát inkább megyek én is. Pár nap után szabadult volna, talán éppen másnap, mi pedig úgy döntöttünk, hogy még ott a börtönben összeházasodunk. Valami börtön titkár volt az anyakönyvvezető, és két smasszer a tanu. Jurának még gyűrűje sem volt, kapott egy fémkarikát, hogy legyen mit az ujjára húznom. Olyan nagyon boldog voltam, mint még soha az életben, sírtam, mint a záporeső a meghatódottságtól. Nagyon nagyon jó álom volt. Szerettem.

2003/08/07

net-cafe
Ma voltunk a Sváb hegyen kontrollon. A doki persze kiszimatolta, hogy nem csak hason van a gyerek, de én mindent tagadtam. Hinnie kellett nekem, ártatlanság vélelme van. Szóval most nem hypotóniás hanem hypertóniás. Ehhh... Megyünk szeptemberben a Dévény mamához, majd ő megmondja a tutit. Felháborító egyébként, ahogy az orovsok viszonyulnak hozzá es viszont. Szakmai féltékenykedés, állandó fikázás. Hogy a beteg gyerekeknek mi a jó? Kit érdekel? Csak a Dévényhez ne menjen, mert ő esetleg tud vele valamit csinálni, és akkor oda a becsület, mert mi azt mondtuk rá, hogy soha járni sem fog... Rengeteg ilyet hallottam. És olyat is, hogy így nem jutott el idejében oda, ahol talpra tudták volna állítani a gyereket.

Nagyon sokszor eszembe jut az első látogatásunk ott. Emma akkor még nagyon pici volt, és olyan védtelen. Ott feküdt meztelenül a vizsgálóasztalon, és a doki a kezénél fogva húzta ülő helyzetbe. Ő persze nem tudta emelni a fejét, szánalmasan hátrabicsaklott a hátára, az erek kidagadtak a nyakán az erőlködéstől, még pukizott is egyet nagy kínjában. És persze vörösödő fejjel nyekergősen sírni kezdett. Olyan nagyon kiszolgáltatott volt... Úgy éreztem fel kell kapnom, és elszaladni vele messze onnan, nagyon messze, és soha többet vissza sem menni. De nem tehettem, mert akkor nem lettem volna felelősségteljes anya, és mindig furdalt volna a lelkiismeret. Így maradt a kín és a frusztráció.
Amíg élek, soha nem fogom elfelejteni ezt a jelenetet, örökre bevésődött az agyamba, mintha tüzes vassal égették volna belém.

Az az egy hét egy rémálom volt, de nagy megkönnyebbüléssel végződött, mikor azt mondták, semmi baja.
Utána még hetekig minden éjjel kórházzal álmodtam, és azzal, hogy elveszik tőlem, vagy nem engedik haza. Ilyenkor izzadtan, fulladozva ébredtem, az akkor érzett tehetetlenség fojtogatott.

2003/08/05

az anyahorcsog
Egy csomó mindent akartam írni, és mire ide jutottam, jól elfelejtettem.
Tegnap voltunk csípőszűrésen Emmával. A doki néni jól megtekergette szegény kislányom lábát. Neki persze nem tetszett, és segélykérően rámnézve sírni kezdett. Nem tehetek róla, ilyenkor mindig iszonyúan agresszív leszek. Már lendül az öklöm, vagy a lábam, hogy jól megrugdossam a doktor nénit, aki a Szent Egészség nevében kínozza a gyerekemet. Ilyenkor egyik kéz lefogja a másikat, és elindul a mantra a fejemben: "Nem, NEM rugdossuk meg a doktor nénit, nem, NEM tapossuk ki a doktor néni belét, a doktor néni csak jót akar... Mondom NEM ÜTJÜK MEG A DOKTOR NÉNIT!"
Folyvást ez zakatol a fejemben, mint egy recsegő mantra, és közben még egy mosolyt is ki kell csikarni a doktor néninek. Hogy dögölne meg az a gyerekkínzó satrafa... Iszonyú frusztraló...

Ja, tudom már. A temetés.
Bahhh... rettenetes volt. Undorító képmutatás, az a búcsúztató beszéd csupa hazugság. Méghogy a szeretet, ami körülvette, a legjobb apa és nagyapa... Ehhh... Többször is hánynom kellett. Egy alkoholista állat volt, aki miután már mozdulni sem tudott, annyira szétitta magát, a kocsmárossal hozatta fel a bort. Ha meglátogatta a lányát -aki egészen Németországig menekült előle-, 5 percre nézett az unokájára, és azon kívül csak ült, és vedelte a kannás bort literszám. De sem a kocsmáros, sem az ivócimborák nem voltak ott a temetésen... Hát így lehet lehúzni egy életet a vécén.
Ott és ugyanúgy végezte, mint a másik apám. Ugyanabba a parcellába lettek szétlocsolva mind a ketten.

2003/08/04

egy tiszta furdoszoba (net-cafe)
Hófehér kilépő a kád előtt. Mindenki ismeri, a klasszikus ikeás kádkilépőről beszélek. Vannak dolgok az ember életében, amiket el akar érni. Én hófehér kádkilépőt akarok. Csinos, bongyor, puha, hívodató hófehér kádkilépőt. amire az embernek kedve támad egy lazító langyos fürdés után leheveredni szeretkezni.
Nos vannak olyan dolgok, amik összeegyeztethetetlenek a kisgyermekes családmodellel. Ilyen például a hófehér kádkilépő. A gyerekek megérkeznek a játszótérről, és azon nyomban szürke kosznyomokat, fekete talplenyomatokat gyártanak a kádkilépőre. Könyörgöm, a szóban benne van: kilépő, nem belépő. Kéretik kizárólag kádból való kilépésre használni.
A harcot nem adom fel, ha kell kétnaponta mosom ki, ha kell ENSZ katonát állítok mellé... Márpedig nekem hófehér kádkilépőm lesz.

Emma az imént üvöltött egy negyed órácskát. Őrjöngött, fektében vonaglott, dühöngött. Közben magyarázott. Hogy mit? Hülye anyja nem értette. Kivettem, üvöltött, letettem, üvöltött. Bármit csináltam vele, üvöltött. Anyu is itt alszik, mindenki ott tolongott a gyerek ágya körül, ő meg persze a nagy sikerre való tekintettel ráadást is adott.
Végül rátettem a tenyerem a fejére. Szinte éreztem, ahogy megkönnyebbülten engedi bele a feszültséget a kis fején keresztül. Túl hatalmas ez a világ egy ilyen pici idegrendszernek. A kezem reszketni kezdett a nagy energiától, amit a kislányom sugárzott belém. Ő szinte azonnal megnyugodott, én meg itt állok döbbenten, hogy valóban az történt-e, amit éreztem...

2003/08/03

vacratoti arboretum
Miután hazavittük a gyerkőcöket beváltottuk Jura régi vágyát, hogy elmegyünk sétálni a vácrátóti arborétumba. Én -mivel műveletlen csütörtök vagyok- nem tudtam ennek a helynek a létezéséről mindeddig.
Csodálatos egy hely, hatalmas fák, egy patak, néhol tóvá duzzasztva. Isteni volt a fák hűvös árnyékában sétálgatni, szerelmesen, boldogan. Emmát egy tó partján etettem meg, ez a szoptatásnak új értelmet adott. És lefényképeztük magunkat hármasban. Ha majd sok év múlva Emma megnézi a képeket, talán őt is olyan misztikusan kellemes hangulat fogja el, mint engem szokott, ha olyan kirándulásról nézek képeket, amin még nagyon kicsi voltam, es nem emlékszem rá.
Mert szinte kézzelfogható a harmónia, ami bennünk van. Sosem gondoltam, hogy lehet ennyire boldognak lenni...

2003/08/02

hevereszes a parkban
Nah újra eltelt 2 hét, a gyerkőcök ismét nálunk. Viszonylag csendes volt a mai nap, a parkban voltunk szinte vegig. Egy pokrocon hevertünk, olvasgattunk, Emma szundikalt, a gyerekek pedig homokoztak. Zsófi viszont alkalmasint szeretett volna Emmával foglalkozni. Én meg marhára nem szerettem volna, ha a homokozóból kipattanva nyúl hozzá. Persze ő megmosta a csapnál (szokásos játszótéri csordogáló hideg víz), tehát tisztának minősítette, szerintem meg ez nem felel meg a tiszta kéz kritériumának. Amikor rávilágítottam a helyzetre, h még a körme is gyászkeretes, hát belátta a dolgot, de két perc múlva megfeledkezett róla, és megint rá kellett szólni. Ilyenkor persze gonosz mostohának érzem magam... És ez nem túl jó érzés, mert jófejek és nem akarok gonosz mostoha lenni...
Dehát
1, Miért nem lehet 8 évesen megérteni, h csak az alapos szappanos kézmosás után minősül tisztának a keze. (Tisztában vagyok vele, hogy mániákus vagyok, szerintem nem tudnak rendesen kezet mosni.)
2, Miért is várnám el, ha az esetek nagy részében Jurát is figyelmeztetnem kell erre újra és újra (ő sem tud rendesen kezet mosni, mert szerintem az alapos kézmosás minimum 20 másodpercig kell tartson, tehát a litty-lötty, gyorsszapi, litty-lötty nem kézmosás)
3, Kéne egy jó pszihiáter, aki kikezel a kézmosási mániámból... Ez még akkor ragadt rám, amikor a fogászaton dolgoztam. Jó eséllyel így az őrületbe fogok kergetni mindenkit.

(Remélem Jura elfelejti elolvasni ezt a bejegyzést, meg meg fog bántódni, és azt fogja hinni, hogy már nem is szeretem, mert úgy gondolom, hogy nem tud kezet mosni. Azt meg nem hiszi el, hogy a kézmosási szokásától teljesen függetlenül vagyok belé fülig szerelmes.)

2003/08/01

net-cafe kepeslap
Emma ma hajnalban hasról a hátára fordult. Olyan büszke vagyok rá!
Persze az első az véletlen volt, hulla fáradt volt, de csak nyomta fel magát, végül az egyik keze összerogyott, és ő a lendülettől oldalra fordult, vegül addig evickélt, míg háton kötött ki. Na szóltam apjának, hogy ezt nézze meg. Még párszor előadta a mutatványt, végül mondtam Jurának, hogy ne rajongjuk annyira körbe, mert teljesen felébred (utóbb meg azon gondolkodtam, hogy fene az alvást, nem most törtem le a gyerekem kezdeményezőkészségét?). Háton persze nem tud elaludni, ez viszont baromira idegesítette. Szóval maradt a jól bevált cumitrükk, ugyanis annyira megrészegítette a siker, hogy teljesen felzaklatta magát...
Mire felébredt, úgy tűnik elfelejtette a nagy tudományt... Sebaj, azért én így is nagyon büszke vagyok rá!

Tegnap hulla fáradtan ültem a konyhában, majszoltam az ebédemet, és kifejezéstelen arccal bámultam ki a szakadó esőbe. Eszembe jutott, hogy Jura egyszer küldött nekem egy képeslapot, amin egy pár csókolózik a hasonló nyári záporban. Akkor megbeszéltük, hogy egyszer kiszaladunk a langymeleg nyári záporba, csókolózunk és szerelmeskedünk a vizes fűben.
Ahogy ott bámultam ki az ablakon, eszembe jutott, hogy Jura talán épp így elábrándozva néz ki az iroda ablakán, es talán ő is ugyanarra gondol, mint én, hogy milyen jó lenne most ott kint abban a nagy zuhéban együtt, szerelmesen ölelkezve.