Van nekem egy baratnőm, Ibolyának hívják. 10 héttel később lett terhes mint én (sajnos sokkal rosszabb körülmények között, apuci nős, se híre se hamva, Ibolya fitnesz-edzőként dolgozik, meg otthon lakik egy panel felszobában, stb). Szegény embert még az ág is húzza, másnap, hogy megszületett Emma, megszületett az ő kisfia is, Márk, 30. hétre, 1500 grammal. Hol lélegeztetőn volt, hol nem, sok kálváriát megjártak, mire hazamehettek. Most jelenleg stabilan 2 kilo fölött van a pici. Hozzájuk mentünk látogatni. Ibolyának semmi keresete, csak a GYES, más se egyéb. Ebből nem lehet eltartani egy pici babát. Összeszorult a szivem, mikor hallgattam a beszámolóját. Arra sincs pénze, hogy béreljen egy légzésfigyelő párnát, ezért félálomban, rettegve alszik.
Nem mártírkodik, nem félti túl a picit sem, jókedvű és vidám. De nagyon egyedül van. Hazafelé a kocsiban el is pityeredtem, anyira elszomorodtam. Főleg azon, hogy nincs egy társa, akivel megoszthatja a félelmeit, szorongásait, a rettegést a kisfia életéért. Néztem Jurát, ahogy vezetett, mellettem az egészséges boldog kislányom, a boltban bármit leemelhetek a polcról, kedvemre vásárolhatok. Nem mondom, hogy nem értékelem, hogy Jura milyen csodálatos társ és apa. De ilyenkor minden kétszeres fontosságúvá válik. Ilyenkor tudom igazán, hogy micsoda egy piszok mázlista vagyok. Ugyanakkor meg bánt ez a rettenetes igazságtalanság, hogy olyanokat tipor meg az élet, akik nem érdemlik meg. Sőt... Azt mondom, hogy ezt senki sem érdemli meg...

Tavaly nyáron, szerelmünk hajnalán egyszer elvitt autókázni. Rettenetesen berúgtam, nem kertelek, seggrészeg voltam. Összevissza beszéltem, már ahogy a részegek szoktak. Összeakadó nyelvvel taglaltam, hogy szerintem miért igazságtalan az élet... Így utólag belegondolva iszonyú hülyén nézhettem ki, de már akkor is ilyesmire gondoltam... Csak akkor még annyira távoli volt a családalapítás, gyereknevelés. Ha az ember maga is anyává válik, sokkal komolyabban érintik ezek a dolgok, főleg ha egy közeli ismerőssel esik meg.