A szemérmes olvasók lapozzanak a következő naphoz, mert intim részek jönnek (nem, nem Howard Stern...)
Az embernek az élete során kialakul egy bizonyos képe a szexualitásról. Nyilvánvalóan az addigi partnerek (vagy azok hiánya) határozza ezt meg (meg még egy csomó minden, neveltetés, gyerekkor, iskolázottság, kultúrkör). De azért nagyjából mindenkiben van egy séma, ami rögzül úgy 20-25 éves korra.
Nekem meglehetősen sok pasival volt dolgom életem során, de valami mindig hiányzott. Nem voltam soha hűséges sem, mert pár alkalom után meguntam az illetőt. Ha amúgy együtt voltunk, ezért nem dobtam a kapcsolatot, csak félrejártam. Siralmas egy helyzet volt, na. Akkor nem tűnt annak persze...
A szexet pedig soha, de soha nem hívtam szeretkezésnek, mert számomra idegen volt ez a kifejezés. És hát szép magyar anyanyelvünkben annyi más szó van rá.
Olvastam persze én is, és hallottam is olyan párokról, akik sok sok idő után is kívánták egymást. De mindig is úgy gondoltam, ez tündérmese. De arról ábrándoztam, hogy ha egyszer megtalálom az Igazit, a herceget hófehér lovon, akkor őt onnan ismerem fel (számtalan más jel mellett), hogy hozzá jólesik majd hűségesnek lenni, és nem is lesz kedvem soha megcsalni. És boldog monogámiában élünk, amíg meg nem halunk.
Az utolsó években egyre halványodott bennem ez a kép, egy megkeseredet anorexiás kiscsaj lettem, akinek minden öröme az volt, hogy volt egy kabriója (pontosabban használhatott egyet).
Aztán megtörtént a csoda. Jura rám talált (kb egy fél év kihagyás után találkoztunk újra, mindketten a mélyponton), és magával sodort. Úgy udvarolt, mint egy grállovag, szemében tűz, ölelő karjaiban védelmező erő, szavaiban méz. Erősen tiltakoztam, sokáig menekültem a szerelme elől, mert nem szoktam én ehhez a fajta viselkedéshez. Végül beláttam, nem tehetek semmit, mert én is szerelemre gyúltam, és ez nem afféle hazugság, mint ami eddig esett meg velem olykor, olykor...
Tudom, hogy ő az Igazi, mert úgy érzem soha meg nem tudom unni, a szerelmét, és a szerelmeskedéseinket, amiket már nem hívok dugásnak, lévén nem azok. Nem kell élvezni, nem kell színlelni, mert nincs rá szükség. Elragad, elsodor, elringat. Ahogy telik az idő, egyre jobb és kívánatosabb. Semmi sem kötelező és mindent szabad. Tegnap még el is szundikáltam (igen, lehet meghökkenni, elszundikáltam) közben, mert ahogy bennem mozgott úgy éreztem ő a tenger és messze a partoktól ringat, körülfon, megvéd. Megtehettem, hogy elandalodom ennyire, mert vele nem kötelező vonaglani, és kéjsikolyokatt hallatni. Csak ringtam, mint egy kis csónak a csillagokban fürdő tengerben, mikor rámzuhant a kéj. Egy pillanat alatt, mint egy hatalmas hullám, ragadott el, és sodort messze a valóságtól, a szerelmünkbe, a szerelmeskedésünkbe. Kapaszkodtam belé, mert szinte fájt a gyönyör.
Hogy hová, merre visz az utunk? Nem tudhatjuk, de egy biztos, együtt megyünk, kézenfogva. Az agyamban elmosódtak már a régvolt férfiak képei, mozdulatai, egyetlen homályos masszává lényegültek, lényegtelenné váltak. Csak ő van, testem finom hangszerén az ő dallamai szólalnak meg, édes, bús, szép, játékos melódiák...