Tegnap elég hülye egy napom volt. Emma nagyon jófej volt, érezte, hogy ez a nap számára nem a hisztiről szól. Szinte egész nap aludt, rendes gyerek ez. Helyette én voltam nyűgös. Aztán Jura hazajött és kiderült, hogy ő is nyűgös. Ráadásul az a fasz főnöke állandóan piszkálja. Rosszul is érzi magát rendesen a munkahelyén. Erre még én is nekiestem, hogy mostanában nem foglalkozik velem annyit, mint régen. Én állat...
Hát nem tudom meg nem történté tenni. Azt hiszem tehetetlenségemben történt a dolog. Ha valaki őt bántja, az bánt engem is. Legszívesebben fognék egy jó masszív vascsövet, és addig verném az illetőt, amíg van benne szusz... Sosem fogok rájönni, mi értelme van megalázni az embereket. Attól mert ő főnök? Ugyan! Ő is pontosan ugyanolyat szarik, mint bárki más halandó ember ezen a földön...
Aztán persze tehetetlen dühömben (női logika, sosem fogom megérteni) szegény Jurának támadtam, aki elszunyókált mellettem, mikor arra kértem, beszélgessen velem, amíg cuppogtatom azt a nyomorult fejőt (nincs még egy épeszű ember, aki a 6. het után rendszeresen fejne, csak én... de muszáj...)
Reggel is olyan szomorú volt, engem meg mardos a lelkiismeret...

Most már értem, milyen az, mikor a felnőttek azt mondják, idén sem volt nyaram. Hát az pontosan ilyen, mint az én idei nyaram... Persze valószínüleg tavaly kinyaraltam magam az idénre is... Amikor elkezdik mondani az emberek, hogy jövő héttől szabin leszek, á, semmi különös, csak egy kis balatoni láblógatás a telken... Ja? Augusztus első hete nekem nem jó, Horvátországba megyünk... stb, stb... Elelinte nem is tűnt fel a dolog, de valamelyik nap szemet szúrt... Hát itt mindenki nyaral, csak én nem? Brühühühüüüü... Én még egy strandra sem jutok el... Brühühüüüü... (vagy legalább szolibaaaaa ááááá...) Napjában kétszer így behergelem magam, és rettenetes önsajnálatban fetrengek. Majd miután ilyen jól kiszórakoztam magam, megnyugszom.
Valószínűleg lenne más szórakoztató időtöltés is ehhelyett, dehát magyar vagyok, vagy mi, sírva vigadok...

Ráadásul, csak hogy fokozzam a borzalmakat, beismerem: nem szeretem a gyerekeket. (A sajátom persze kivétel, őt imádom.) Nem tudok mit tenni ellene, sosem voltam az a minden babakocsihoz odarohanó tipus. Idegesít a vernyogásuk, az állandó nyüzsgésük... Ezzel tudom, sokan vannak így, csak nem ismerik be. Valószínüleg akinek volt már érkezése családos emberek (pláne kisgyerekesek) beszélgetését hallgatni, azok tudják, hogy kizárólag a gyerekekről bírnak szövegelni. Mintha kötelező lenne. Te jószagú pálpusztai! Rám is ez vár? Én is ilyen lennék? ÁÁÁÁÁÁÁ... Na nem. Én normális dolgokról akarok normális emberekkel beszélgetni...