Tegnap kaptam egy csokor sárga rózsát a kedvesemtől. 19 gyönyörű szál rózsa... Ő az egyetlen férfi igencsak szélesnek mondható ismeretségi körömben, aki tényleg "csak úgy" visz haza rózsát a szerelmének. Öcsém is szokott, de ő presztizskérdést csinál belőle, nála az a férfi viselkedéshez tartozik. Az én Jurám meg csak úgy gondol egyet hazafelé a munkából, és útba ejti a virágost.

Tegnap megérkezett az idézés a válóper utolsó fordulójáról, és nagy döbbenetünkre október 28-ra van kitűzve. Ez lesújtott minket, mert az az igazság, hogy szeretnénk végre összeházasodni. Kislánykoromban úgy gondoltam, hogy az esküvő az a csinnadrattáról szól. Most legszívesebben még tanúkat sem hívnék, egyszerűen kettesben lennénk a bürokrácia felkent papjával. Kicsit úgy érzem most, olyan ez, mint egy meghitt szeretkezés. És mint olyan, végtelenül intim is. Nagyon, nagyon kevés az az ember, aki annyira közel áll hozzám (pontosabban én őhozzá), aki őszintén tudna örülni az én örömömnek. És különben is, a szerelmeskedésünkhöz sem hívunk kukkolókat, akik az ágy szélén ülve (pláne zabálva és piálva) drukkolnak.
Ráadásul túl boldog vagyok ahhoz, hogy parádén mutogassam.

Most jut szembe, azzal a hírrel kellett volna kezdenem, hogy Emma ma 6 hetes. este 11.22-kor hivatalosan is csecsemő lesz az újszülöttből. Ezt pediglen úgy ünnepeltük meg, hogy egész délelőtt ide-oda rángattuk, és mindig akkor keltünk újra útra, mikor ő pont elaludt. Aztán a nagymamájára bízva leléptünk moziba és vásárolni. De most kölyökpezsgőt iszunk a tiszteletére...

Holnap mesélek a golgota-átokról, most megyek pezsgőzni.