Viszonylag csendesen telnek a napok hetfő óta, a gyerekek napközis táborban vannak az állatkertben. Az egyetlen probléma az, hogy Zsófi éjszakánként kísért. Állandóan van valami baja, hol a hasa fáj, hol a lába, hol szomjas, hol nem tud aludni. Addig nyomul, amíg Jura megadja magát, és átmegy hozzájuk altatni. Igyekszem nem kritizálni mások nevelési stílusát, de ez valahol nagyon el lett baltázva. Nagyon várom már a pénteket, hogy végre jó alaposan kialudjam magam.

Este elugrottam szolizni, és visszavittem a videókazikat a tékába. Hát az valami fantasztikus volt. Börtönéből szabadult sas lelkem csak úgy ujjongott. Melegebb volt kint, mint a lakásban, az aszfalt és a házak ontották magukból a város-szagú meleget. Mégis olyan jól esett... Sietős lépteimet nem kellett visszafognom, gyerekléptekhez igazítva, nem kellett azt számolgatnom, elférek-e a parkoló autók és a házak között a babakocsival, nem kellett nyafogó kölyköknek könyörögni, egyszerűen csak lépkedni kellett, a magam kedvére és örömére. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nagy ajándék egy séta egyedül. Pedig még csak nem is egy szép park, vagy erdő, maga a prózai kutyaszaros esti belváros. Magamban azt játszottam, egyedül vagyok, nem várnak otthon szuszogó gyerekek, csak a kedvesem, mint szerelmünk hajnalán.
A szoliban várni kellett (ki gondolta volna, este tízkor...), valami ostoba női magazint olvasgattam (amiből megtudtam, hogy a sztárok milyen bőröndel utaznak. Könyörgöm, ki lehet az a degenerált ilyen rettenetesen unatkozó ember, akit ez kicsit is érdekel?), és amikor a kis fülkében levetkőztem igyekeztem nem arra gondolni, hogy a terhességtől csíkos a hasam, megnyúlt a bőröm, és melleim mint két vízzel töltött lufi lengedeznek rajtam. Azt játszottam, hogy az a tavalyi karcsú démon vagyok, aki voltam. És nem azért jöttem késő este szoliba, mert csak akkor tudok elszabadulni, ha a három gyerek elalszik... De nem ám, egész nap szundikáltam, hűsöltem egy légkondis szobában, szatén ágyneműn, kint a kabrióban vár az én hercegem, és ha kilépek szoliszagúan, hát már repünk is át a városon egy kis esti kocsikázásra Szentendrére, a zene hangosan lüktet (nem, NEM a mesekazetta háromszázadszorra), és ha egy erdei ösvényen megállunk, a hancúr után kényelmesen rágyújtunk egy cigire.
De a Sorsom mást álmodott nekem, és a kukaszagú lépcsőház csak jóindulatúan mosolygott, mikor a postaládából kivettem a képeslapokat, amiket az anyjuk írt a gyerekeknek. A valóság a föld, amihet fonál köt a lábunknál fogva, s ha túl messzire kívánnánk szállni, hát visszaránt kíméletlenül. Szállni is jó és járni is jó -gondoltam magamban, mikor kettesével szedve a fokokat szaladtam fel az emeletre. Kicsit hallgatóztam, hallik-e gyereksírás, de nem. Békés csend volt, és amikor halkan benyitottam, Jura boldogan sietett elém. Már várt haza...