Egy csomó mindent akartam írni, és mire ide jutottam, jól elfelejtettem.
Tegnap voltunk csípőszűrésen Emmával. A doki néni jól megtekergette szegény kislányom lábát. Neki persze nem tetszett, és segélykérően rámnézve sírni kezdett. Nem tehetek róla, ilyenkor mindig iszonyúan agresszív leszek. Már lendül az öklöm, vagy a lábam, hogy jól megrugdossam a doktor nénit, aki a Szent Egészség nevében kínozza a gyerekemet. Ilyenkor egyik kéz lefogja a másikat, és elindul a mantra a fejemben: "Nem, NEM rugdossuk meg a doktor nénit, nem, NEM tapossuk ki a doktor néni belét, a doktor néni csak jót akar... Mondom NEM ÜTJÜK MEG A DOKTOR NÉNIT!"
Folyvást ez zakatol a fejemben, mint egy recsegő mantra, és közben még egy mosolyt is ki kell csikarni a doktor néninek. Hogy dögölne meg az a gyerekkínzó satrafa... Iszonyú frusztraló...

Ja, tudom már. A temetés.
Bahhh... rettenetes volt. Undorító képmutatás, az a búcsúztató beszéd csupa hazugság. Méghogy a szeretet, ami körülvette, a legjobb apa és nagyapa... Ehhh... Többször is hánynom kellett. Egy alkoholista állat volt, aki miután már mozdulni sem tudott, annyira szétitta magát, a kocsmárossal hozatta fel a bort. Ha meglátogatta a lányát -aki egészen Németországig menekült előle-, 5 percre nézett az unokájára, és azon kívül csak ült, és vedelte a kannás bort literszám. De sem a kocsmáros, sem az ivócimborák nem voltak ott a temetésen... Hát így lehet lehúzni egy életet a vécén.
Ott és ugyanúgy végezte, mint a másik apám. Ugyanabba a parcellába lettek szétlocsolva mind a ketten.