Tegnap este hazajött anyu Erdélyből. Nagyon jót tett neki ez az út. Kivirult, lebarnul, komolyan mondom, 10 évet fiatalodott. Siman. Nem utolsó sorban az tett neki jót, hogy a pasijával voltak... Különben a pasija fiatalabb Juránál is. Büszke vagyok az anyámra, na!
Este felugrottak öcsémmel, lezuhanyzott (mert náluk még mindig nincs kész a fürdőszoba), és mesélt egy keveset. Nem túl sokat, majd ma. Nemsokára jön fel.

Megváltozott a kapcsolatom anyámmal, mióta én is anya vagyok, és nagy megkönnyebbülésemre pozitív irányban. Ehhez persze kell az is, hogy nem ugat bele semmibe, ha szükség van rá, ott van. Nem kérdez, nem dumál, csak segít. Az, hogy mi ilyen szabadon mászkálhatunk Jurával, az az ő érdeme. Soha, de soha egy szóval sem utalt arra, hogy valamit ne csinálnék jól. Szerinte nagyon jó anya vagyok, és tudom, hogy így is gondolja. Ez pedig segít nekem tényleg jó anyává válni. Nem akarom itt fényezni magam, de úgy gondolom, azért jó dolga van ennek a kis mókuskának. Na és persze nekem is vele.

Újabban rászokott arra, hogy a szopizás vége felé, mikor már megtömte a bendőjét, jó alaposan ráharap a cicimre. Akkor aztán les fel rám huncut szemekkel. Én persze jujjogok, és mondom neki, ne csinálja ezt, mert fáj anyának. Erre újra ráharap, inkább csak incselkedve, szélesen elmosolyodik, szabályosan felröhög. Tudom, h pedagógiailag nem helyes, és én fogom iszonyúan megszívni, de ilyenkor nem tudok szigorú maradni, vele nevetek én is. Elbűvöl, hogy két és fél hónaposan saját maga által kitalált játékot kezdeményez, incselkedik, és nem utolsó sorban humora is van. Nagy franc, az biztos...