Most is folyamatosan hallom a légkalapácsot (fáradtak lehetnek a tegnapi buli után, mert most csak egyet zúgatnak a szokásos 2 helyett), és el nem tudom képzelni, hogy a környéken maradt még egyáltalán feltörésre alkalmas útfelület. De rájöttem ám, hogy mikor fogják befejezni. Majd ha fagy! Szó szerint... Persze nem lesz készen semmi, csak olyan magyar módra majdnem kész, de ebben az állapotában teljességgel használhatatlan. Parkolóhely nem lesz, a fél út továbbra is le lesz zárva. Aztán télen felfagy az egész, és tavasszal kezdhetik előről...

Az előbb kint voltam a konyhában mosogatni, Emma a szobában mélyen aludt. Egyszercsak keserves sírás szűrődött át a vízcsobogáson. Egyből berohantam. Szegény kislányom feküdt az ágyban, és zokogott. Biztos rosszat álmodott. Kikaptam, magamhoz szorítottam, csitítgattam. Nagyon nehezen nyugodott meg. Végig az zakatolt bennem, hogy rohadt nagy szemétség az Úristentől, hogy ilyen ártatlan pici babákra is rémálmokat bocsát. Lecsókoltam a sós kis könnyeit az arcáról, válaszoltam a panaszkodó "heöee"-kre, és mikor láttam, hogy még nagyon nyűgös, visszatettem az ágyába, kapott cumit. Most ott fekszik, hol elszundít, hol nagy erőkkel cumákol, csak úgy cuppog. Rám vár a fele mosogatnivaló, de én nem akarom itthagyni egyedül, olyan nyugtalan. Talán túlparázom a dolgokat? Lehet. De én akkor is azt akarom, hogy a lányom tudja, bármikor számíthat rám, csak hívnia kell, és ha kell, a poklok fenekéről is a segítségére sietek.