Túléltük az első napot. Egész nap rohangáltunk, mint az őrültek, kimentünk Vácra a Földhivatalba, aztán Őrbottyánba a Polgármesteri Hivatalba (természetesen nem volt ott az ember, akit kerestünk volna, bár a telekösszevonást el tudtunk intézni).
Zsófit beoltotta a nagyanyja (az anyjának az anyja), hogy a másik nagyanyja (Jura anyukája) porcelánjai az övé, hozza el a lakásból. Az egész annyira undorító, egy nyolc éves gyereket így kihasználni, hogy azt hittem menten agyvérzést kapok. Ha azt modnom, hogy egy másodperc alatt elöntötte a szar az agyamat, akkor ezzel még semmit sem mondtam. Egyrészt hogy jön ő ahhoz, hogy a veje anyjának a hátrahagyott dolgai felett rendelkezzék, másrészt hogy lehet így megzavarni és uszítani egy gyereket? Azok a dolgok, amiket Jura az anyukájátol kapott rendre a sufniban végezték, hiszen a leendő exneje semmit sem állhatott, ami onnan származott. Őrbottyánban lesz helyük, és ha ránéz, az anyukája fog eszébe jutni róla. Primitív és kapzsi dolog ez egy olyan asszonytól, aki eddig csak rontott más emberek életén.
Ehhh úgy felbosszantottam magam, hogy elfelejtettem ékezettel írni, javíthattam ki az egészet.
Zsófi viszont egész ügyesen pelenkáz már, igyekszem nem beleugani, és ráhagyni a dolgokat. Rettenetesen nehéz. Délelőtt játszottak Emmával, ő az apja mellkasán feküdt, Zsófi pedig egy plüss állatot lóbált az arca előtt. Gondoltam nem tördelem ott a kezem mellettük, inkább locsolok. Egyszercsak keserves sírás hallik. Emma arcára ráesett a plüss állatka, ő pedig rettenetesen megijedt (amúgy is fáradt volt már), vígasztalhatatlanul ordított. Kiragadtam az apja kezéből, alig bírtam megnyugtatni. Legszívesebben elszaladtam volna vele együtt, és csak két hét múlva sompolyogtam volna vissza.
Talán hagynom kellett volna még Jurát, hátha az ő kezében is megnyugszik (ez nagyon valószínű)... Ha nem adok neki esélyt arra, hogy sikerélménye legyen ilyen esetben, akkor csak magamat okolhatom majd később, ha köszöni, nem kér a gyerekből. Talán sikerült nem ordítanom velük, talán sikerült a pillantásommal nem halálos nyilakat lövellnem rájuk (még életben vannak), és talán nem kéne ennyire a lelkemre vennem az egészet. Fog ő még megijedni, elesni, lesz beteg is számtalanszor, arról nem is beszélve, hogy tizen-huszon év múlva még azon is aggódhatok, hogy mi a helyzet a pasikkal...
Ehhh nehéz ez, nagyon nehéz...

Holnap elutazunk Egerszalókra kicsit nyaralni, ha visszajöttünk referálok...