augusztus 20, estván nap, birkaperkelt, miazmás...
Ez a nap nekem valóban ünnep volt. Hogy miért, hát nem az össznépi banzáj, nem a plázs, vagy a tüzijáték. Az ok sokkal prózaibb. Hónapok óta először csendre ébredtem. Sehol egy légkalapács, sehol egy munkagép robaja, sehol egy káromkodó útépítő munkás, semmi, semmi, csak a csend. A kocsik sem tülköltek a dugóban az ablak alatt. Bizony kedves barátaim, az ember ennyitől is lehet boldog. Ha valakinek hónapok óta törik az aszfaltot az ablaka alatt (reggel 6-7-től) még vasárnap is(!) akkor nagyon meg tud örülni egy kis csendnek. A városban sétálgatva rájöttem, nagyjából tök mindegy, hol lakom, mindenhol törik az aszfaltot. Mintha valakinek e tudomására jutott volna, hogy a város valamely pontján hatalmas kincs rejtez az útburkolat alatt, és ő egyetlen nyár alatt szándékozná megkeresni.

Voltunk a várban a mesterségek ünnepén. Rettenetes tömeg volt, őrjítő hőség, teljesen kibuktam, utáltam az egészet. Ráadásul babakocsival nehezített pálya volt. Végignyavajogtam és morogtam az egészet, Jura angyali türelemmel viselte. Amikor hazajöttünk, már minden jó volt, és ráadásul hódolhattam a kedvenc időtöltésemnek a nappali szerelmeskedésnek. És utána ájultan aludtunk egy órácskát. Ha meg kéne fogalmaznom a tíz legjobb dolgot a világon, hát a szerelmeskedés utáni alvás tutira benne lenne. Amikor az ember összeizzadva, összebújva átadja magát az édes álmoknak, hogy kis idő múlva, nagyon lassan eszmélve újra átélje az egészet gondolatban, és ettől még szerelmesebb legyen a párjába.

A tüzijátékra nem mentem ki, csak Jura vitte ki a gyerekeket, én itthon maradtam Emmával, aki jókislány módjára csak aludt és aludt. Nem bánom, én az egészből úgyis csak a ropogás szeretem, az meg hallatszott itt is.