Ma voltunk a Sváb hegyen kontrollon. A doki persze kiszimatolta, hogy nem csak hason van a gyerek, de én mindent tagadtam. Hinnie kellett nekem, ártatlanság vélelme van. Szóval most nem hypotóniás hanem hypertóniás. Ehhh... Megyünk szeptemberben a Dévény mamához, majd ő megmondja a tutit. Felháborító egyébként, ahogy az orovsok viszonyulnak hozzá es viszont. Szakmai féltékenykedés, állandó fikázás. Hogy a beteg gyerekeknek mi a jó? Kit érdekel? Csak a Dévényhez ne menjen, mert ő esetleg tud vele valamit csinálni, és akkor oda a becsület, mert mi azt mondtuk rá, hogy soha járni sem fog... Rengeteg ilyet hallottam. És olyat is, hogy így nem jutott el idejében oda, ahol talpra tudták volna állítani a gyereket.

Nagyon sokszor eszembe jut az első látogatásunk ott. Emma akkor még nagyon pici volt, és olyan védtelen. Ott feküdt meztelenül a vizsgálóasztalon, és a doki a kezénél fogva húzta ülő helyzetbe. Ő persze nem tudta emelni a fejét, szánalmasan hátrabicsaklott a hátára, az erek kidagadtak a nyakán az erőlködéstől, még pukizott is egyet nagy kínjában. És persze vörösödő fejjel nyekergősen sírni kezdett. Olyan nagyon kiszolgáltatott volt... Úgy éreztem fel kell kapnom, és elszaladni vele messze onnan, nagyon messze, és soha többet vissza sem menni. De nem tehettem, mert akkor nem lettem volna felelősségteljes anya, és mindig furdalt volna a lelkiismeret. Így maradt a kín és a frusztráció.
Amíg élek, soha nem fogom elfelejteni ezt a jelenetet, örökre bevésődött az agyamba, mintha tüzes vassal égették volna belém.

Az az egy hét egy rémálom volt, de nagy megkönnyebbüléssel végződött, mikor azt mondták, semmi baja.
Utána még hetekig minden éjjel kórházzal álmodtam, és azzal, hogy elveszik tőlem, vagy nem engedik haza. Ilyenkor izzadtan, fulladozva ébredtem, az akkor érzett tehetetlenség fojtogatott.