Miután hazavittük a gyerkőcöket beváltottuk Jura régi vágyát, hogy elmegyünk sétálni a vácrátóti arborétumba. Én -mivel műveletlen csütörtök vagyok- nem tudtam ennek a helynek a létezéséről mindeddig.
Csodálatos egy hely, hatalmas fák, egy patak, néhol tóvá duzzasztva. Isteni volt a fák hűvös árnyékában sétálgatni, szerelmesen, boldogan. Emmát egy tó partján etettem meg, ez a szoptatásnak új értelmet adott. És lefényképeztük magunkat hármasban. Ha majd sok év múlva Emma megnézi a képeket, talán őt is olyan misztikusan kellemes hangulat fogja el, mint engem szokott, ha olyan kirándulásról nézek képeket, amin még nagyon kicsi voltam, es nem emlékszem rá.
Mert szinte kézzelfogható a harmónia, ami bennünk van. Sosem gondoltam, hogy lehet ennyire boldognak lenni...