Ehhh... A blogger monnyon le.
Megírtam egy remek kis post-ot, volt benne minden, dévényes torna, töltött szőlőlevél, titkos séta, kakilás a Mozart cukrászdában, aztán bumm, ahelyett, hogy szépen megjegyezte volna elszállt az egész. Hát kinek van kedve ezek után megint bepötyögni? Úgyis az első volt a jólsikerült, remekbeszabott... ehhh.....
Szóval megvan a menyasszonyi ruhám, le is van foglalózva, és hiába is próbáltam titkolni Jura előtt, nem ment. Nem tehetek róla, nem tudom tartani a számat. Nem tudok titkolózni előtte...
Figyelem: a képen látható ruha nem az én ruhám lesz, kizárólag illusztráció!

A hétvége egész kellemesre sikeredett. Szombaton nagycsaládosok találkozón voltunk Pápa környékén. Végül csak 3 család gyűlt össze, de remekül szórakoztunk. Úgy volt, hogy ott alszunk a vendéglátóknál, de este mégiscsak úgy döntöttünk, hogy hazaindulunk. Nem jutottunk messze, elvégre Emmának beállt a kis vekkere, este fürcsi, alvás, legkésőbb nyolckor. Egy nagyon szuper kis szállodában megkaptuk a toronyszobát, aminek a lenti részén a gyerekek, a galériáján pedig mi aludtunk Emmával.
Másnap pedig meglátogattuk a Pannonhalmi Apátságot. Az egy órás idegenvezetést Emma ájultan átaludta. De olyan mélyen, hogy amikor megsimogattam meg sem mozdult. Sápadt volt, és hűvös. Én meg iszonyúan megijedtem. Tudom hogy ez hülyeség, de teljesen kétségbeestem, mikor nem akart felébredni. Aztán szegénykémet végül mégiscsak felráztam, de nem kívános senkinek azt a pár másodpercet. Úgy éreztem órák telnek el. Még két óra múlva is remegtek a lábaim.
De minden összességében nagyon jólsikerült kis hétvége volt ez...

Valamiért nem tudom publikálni a tegnapi post-omat, és fogalmam sincs miért. Na nem mintha órákig kutattam volna az okot...
Jura tegnap korán itthon volt már (úgy éjfél körül), és úgy tűnt nem is ivott. Na nem mintha sajnálnám tőle, csak nem a szomszédból autókázott haza, és hát mitagadás, féltem a tyúkszaros életét.
A mai nap a tegnapihoz hasonlatos.
Címszavakban:
Szopi, ébredés, Jura el dolgozni, takanyó, kaki, szopi, peluscsere, szopi, peluscsere (ezek tetszőleges számban), park, haza, szopi, fürdés, alvás, Jura haza gyerekekkel, fürdés, estimese, és... nemtom, itt tartunk most.
Jura mesét olvas, én az előbb írtam egy hosszadalmas levelet a frissen szült barátnőmnek tele okosabbnál okosabb tanácsokkal, most blogot írok (tudom, ez meglepő), és...
Asszem beájulunk az ágyba nagy romantikusan.

Tegnap Jura üzleti vacsorán volt este, és bár nem jött későn (kb 11 körül), én már vígan húztam a lóbőrt. De annyira, hogy fel sem bírtam ébredni. Beszéltünk pár szót, de arra sem emlékszem, hogy mit.
Úgy volt, hogy én meg a barátnőmmel találkozom, de sajna nem jött össze. Ma pedig azokkal a barátaival találkozik, akik régen (mikor még csak szerető voltam) kíváncsiak voltak rám, ma már nem. Feleség-státuszba léptem, tehát szerintük semmi keresnivalóm nincs a szeretős bulin. Mindazonáltal mikor legutóbb voltam sem éreztem jól magam egyáltalán, kicsit befülledt a társaság és izzadtságszagúak ezek a bulik már. Abban semmi humoros sincs, hogy egymást baszogatják folyamatosan.
Azt kell hogy mondjam, ma nem történt semmi az ég világon. Vannak ilyen napok. Mindent egybe vetve remek kis nap volt ez a mai. Emma is kiegyensúlyozott, vidám kisbaba volt, sokat játszott, nevetgélt, pürrögött, végül este szépen hang nélkül elaludt. Napközben iszonyú édesen aludt, a kezeit olyan kecsesen tartotta. Le is fényképeztem, és elküldtem Jurának e-mailben itt repül a kismadár címmel.
Furcsa egy dolog ez a szerelem. Ha ránézek, mindig elönt a hála, hogy ilyen csodás párom lehet, olyan nagyon tetszik. Néha ha csak nézem, egy hétköznapi foglalatosság közben, szeretném, ha az agyam egy fényképezőgép lenne, és azt a képet örökre elraktározná. Elvesztegetettnek érzem azt az időt, mikor már kivettem este a kontaktlencsémet, és nem látom, csak nagyon homályosan. Annyira sajnálom, hogy elvesztem a lehetőséget, hogy lássam őt. Tisztán, élesen.

Na jól nem írtam ezer éve. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy Szilvágyon voltunk csütörtöktől vasárnapig. Határozottan állíthatom, remekül éreztük magunkat. Apróbb malőrök azért előfordultak. Például az egyik nap bableves és káposztáscvekedli volt az ebéd. Egy szoptató anyának (aki mellesleg imádja ezeket, és már három hónapja nem ehetett) kifejezett kínzás ez. Igen goromba megjegyzéseim voltak magamban, miközben én sajtos-tejfölös tésztát majszoltam, a család többi tagja igen jóízűen falatozott a fent említett étkekből.
Pénteken telefonáltak az Orextől, hogy megérkezett a gyűrű és matt is. De érdekes! Most hirtelen meg tudták csinálni? Természetesen elnézést most sem kértek...
Hétfőn mentem el érte, nem bírtam megvárni anyut, magamra kötöttem a gyereket, oszt gyia, átkocogtunk a Westendbe.
A hét legizgalmasabb híre azonban mégiscsak az, hogy Jura hétfőn kezdett az új munkahelyén. Nagyon izgalmas. Jó későn is jött haza, már hazafelé menet voltunk a parkból, mikor elénk jött. Ott az utcán húztam az ujjára a gyűrűt, nem bírtam tovább magammal. De a legjobb mégiscsak az volt, hogy Jurát szinte egészen kicserélték. Szinte szökellt a vidámságtól (remélem az is közrejátszott, hogy meggyűrűztem), este is mókázott a gyerekkel. Akinél viszont eltört a mécses, és valami rettenetes üvöltést vágott le vagy egy órán keresztül.
Kicsit megtépázott idegekkel mentünk át kajálni a Friday's-be. Eredetileg mozizni is akartunk, de az már nem fért volna bele az időbe. Arról nem is beszélve, hogy másnap korán keltünk, vittük Emmát a dévény-féle tornára, utána pedig kontrollra a Sváb hegyre.
Szegény kiscsibémnek most fájt is, amit csináltak, üvöltött mint a sakál. Jura csak elvitt minket (nem lóghat rögtön a második napján), egyedül voltam. Hiányzott a lelki támasza, az az igazság. Taxival mentünk fel a hegyre, ahol Emmát fel kellett keltenem. Szegény teljes stesszben volt, hogy már megint basztatják, totál befeszült. Persze kijelentették, hogy még mindig nagyon feszesek az izmai, és hogy nem szimetrikusan használja a végtagjait. Jött is főfőatyaúristen doktornő, és megultrahangozta szegény kicsikém agyát. Közölte, hogy hát a jobb agyféltekén, ahol a vérzés volt, van egy kis agykamrai tágulat. Ugye hogy a bal keze van elmaradva? -kérdezte tőlem nagy diadalmasan. Hát -mondom -nem. Sokáig így volt, de egy ideje a bal keze az ügyesebb, a jobb pedig az erősebb.
Na erre csak hápogott, látszott, hogy pörög az agya, hogyan mondhatna valami okosat, hogy megússza ezt a beégést. Nem nagyon sikerült neki. Közölte, hogy ezek a tünetek utalhatnak arra is, hogy ez egy kezdődő féloldali bénulás, de ő személy szerint mégiscsak arra hajlik, hogy ez már csak olyan maradványa a hypotóniának. Ebben maradtunk...
Azt azért hozzátenném, hogy amint végeztünk, és beraktam a gyereket a kocsijába, egyből elkezdte fogdosni és birizgálni a vonatos csorgőjét. Teljesen szimetrikusan...
Aztán este még bepótoltuk a hétfőről lemaradt mozit.
Hogy, hogy nem, én pedig oly nagy szerelembe estem az én jövendőbelimmel, hogy magam sem értem. Naphosszat csókolnám, szeretném... Ki érti ezt?!

Nem bírom utolérni magamat a mosással. Főleg hogy most már lassabban is száradnak a ruhák. Ehh... Van egy csomó extra, amit mosni kéne (új ágynemű, meg régi, meg törölköző, meg mittomén mennyiféle szirszar...
Ráadásul szeretnék egy fél napot csendes magányomban eltölteni a gép előtt, hogy belemélyedhessek a photoshop rejtelmeibe. Mert az úgy annyira nem kóser, hogy gép bekapcs, levelek leellenőrizve, fórum leellenőrizve, tevék és hősemberek megetetve (közben gyerek hol felnyűg, hol elalszik), majd izaglomtól remegő kézzel Photoshop Biblia kinyit, melléklet CD behelyez, első mondat elolvas, és... AJA AJJA AJJAAA... -szól kislányom. Majd egész délután ugyanez. Anyu elég gyakran feljön (szinte minden nap itt van), de akkor persze szintén nem ülhetek a gép előtt kukán... Este meg már a kutyának van kedve nekiállni, leginkább beájulok az ágyba.

Hát nem bírtunk magunkkal jól, és ma reggel persze csináltunk egy másik tesztet. Ez már meglehetősen egyértelműen negatív. Nem is tudom, hogy megkönnyebbültem-e, vagy elszomorodtam. Jobban jártam így - ez tény. De akkor is...

Reggel voltunk dévény-féle tornán. Szegény Emma végigüvöltötte, mert aludni akart, de nem hagyták, hanem levetköztették, és összevissza nyomogatták, basztatták. Úgy tűnt azért fájni nem fáj neki... Szegénykém...
Utána hatalmasat aludt. Aztán felébredt, evett, majd újra elaludt. Aztán felébredt (hason aludt), felnyomta magát, előre nyúlt, elkezdte fogdosni és maga felé húzni az egeret, amit elé tettem. Ilyet korábban sosem tett, nem tudta az egyik kezét sem felemelni, mert akkor felborult...

Végre felraktam a képeket, és rendbe raktam ezt a szegény blogot.

Ez a nap úgy telt el, hogy jóformán semmisem történt. Délelőtt lent voltunk a parkban, délután pedig Jura elvitte a gyerekeket moziba, aztán haza. Jó sokáig nem volt itthon. Talán ideje lenne már nem úgy érezni, mint egy szerelmes tini, de rettenetesen hiányzik, ha nincs velem...
Este betoppant anyu és öcsém, egyszerre tele lett a lakás. Közben az egyik barátnőm is üzent, hogy megszületett a kisfia. Szóval nagyüzem volt. Anyu nálunk aludt, gondolkoztunk is, hogy elmegyünk moziba, de aztán kiderült, hogy nincs olyan film, amit megnéznénk, mert már mindent láttunk. Így aztán maradtunk itthon, és nem bántuk meg. Fürödtünk egy jót (a kádban istenieket lehet beszélgetni), és hát az este folytatása nászba torkollott. Csodálatos volt, csak ennyit tudok mondani...

Igen kellemes kis napunk volt ma. Ott kezd?dött, hogy Emma átaludta az éjszakát, mégpedig oly módon, h még csak fel sem nyüsszent. Reggeli után (délben) nekivágtunk a nagy magyar szombatnak. Els? utunk az IKEÁ-ba vezetett. Mint ott kiderült ezen a szombaton fél Budapest úgy ébredt, hogy halaszthatatlan dolga van az IKEÁ-ban aznap, dél után valamivel. Vártunk egy strófányit a gyerekmegőrző előtt, mert teltház volt. Aztán a babakocsival igyekeztünk ösvényt törni a kavargó embertömegben. Amiért mentünk (ti. akciós emeletes ágy) természetesen nem volt, ellenben vettünk egy csomó szirszart nagyon drágáért...
(Jura itt toporog mellettem és követeli, hogy említsem meg, ez a nap azért indult ennyire jól, mert hajnalban szeretkeztünk egy csodálatosat. Igen. Igaza van. Tényleg.)
Aztán kajáltunk az étteremben húsgolyót meg ilyesmit. Van nekik egy jópofa ötletük (gyerekbarát dolog ez is), a mosdóknal egy külön kis szoba, kézmosóval, pelenkázóval és egy fonott karosszékkel. Baba-mama szoba. Két aprócska probléma van csak vele. Az egyik, hogy mivel a mosdók mellett van, átható latrina-szag lengi be, a másik pediglen az, hogy a babakocsi már nem fér be. Azért jófejek ezek a svédek. Jó hogy ilyen hideg van náluk, mert így állandóan az íróasztal mellett ülnek, és kitalálnak nagyon praktikus dolgokat.
Ezután átmentünk az Árkádba lottózni. Jura volt az utolsó előtti, aki még leadhatta a (nem, nem a szavazatát) a szelvényét. Kerestem Emmának meleg kissapit, de csak egy volt, ami jó volt rá. Akartam venni valami szép kis plüss rugit, de egyik rondább volt, mint a másik. Még a C & A-ben sem, pedig ott nagyon jó dolgok szoktak lenni. Ellenben kaptam egy isssssteni sapit (hozzá illő sállal), Zsófi pedig egy nadrágot. (Én is kaptam egy rövidnadrágot, nagy a szükség az ilyesmikre így ősszel.) Ja, és Emma kapot egy édes szőrös plüss kutyát, amolyan alvósat, amit elvihet majd az érettségiére is. Remélem leglábbis, hogy nem fogy el addigra, mert úgy tűnik szegény eb rühes picit, jelentősen hullik a szőre. Ez mondjuk nem akkora baj, így legalább van egy kis anyafílingje a dolognak, mert nekem meg a hajam hullik marokszám...
Végül békésen hazajöttünk, gördülékenyen lezavartuk az esti cirkuszt, és most abban a biztos tudatban heverészünk az ágyon, hogy királyok vagyunk.
Képek meg majd lesznek, csak igyekszem olyan helyet találni, ahonnan fel is tudom rakni őket.

Érdekes dolog történt ma. Vagyis az egész tegnap kezdődött. Este meglehetősen rosszul lettem. Szédülés, hányinger... Kicsit meglepődtem. Na, mondom, jól nézünk ki, ha máris kopogtat a kistesó. Este még tescoztunk, vettünk egy tesztet is. Hajnalban kibotorláltam, megcsináltam, és a félhomályban, ahogy a csipás szememmel rápislogtam, hát csak egy csík volt. Hát jó, legyen. Reggel Jura is megnézte, egy csík. Hát jó.
Aztán kicsit később felkeltem én is, frissen mosdva, tettrekészen perdültem ki a konyhába, és friss szemmel, a napsütésben mégegyszer megnéztem. Ott halványan, derengőn, bujkálón egy pici második csík. Egészen halvány, ha akarom ott, van, ha akarom nincs. SMS-eztem Jurának, ő pedig egyből hazajött... Ez nagyon meghatott. Nézegette, forgatta, de ő sem tudta eldönteni. Aztán jött anyu, odadugtam az orra alá. Ő is elég bizonytalan volt. Öcsém szerint -akit hozzánk fújt este az őszi szél- bizony van ott egy halvány csík.
Nincs folytatás. Jura délután újra megtekintette, szerinte nincs csík. Megegyeztünk, hogy egy hét múlva újra megcsináljuk, aztán majd meglátjuk.

Más.
Még egy hete beadtam a gyógyszertárba a popsikrém receptet, mondták, h másnapra kész, kaptam egy számot. Este kivettem a farmerem zsebéből, mondván mi van, ha másnap nem azt veszem fel, nem lesz nálam a cetli. Beraktam a pelenkázó tatyóba. Majd egy hétig hiába kerestem, eltűnt. Ma (nem halogathattam tovább) bekullogtam a gyógyszertárba, és bevallottam a néniknek, bizony elvesztettem a számot. Nem örültek, de a popsikrémet megkaptam. Mondták, ha mégis előkerülne, adjam azért be. Égő arccal somfordáltam ki. Anyuval mentünk a parkba (így ejtettük útba a patikát, ami ott van a sarkon). Mesélem neki az egészet, farmert, zsebet, miegymást, majd az előadást szinesítve bemutattam, hogy hova dugtam a kis műanyag bilétát annó. Ebben a pillanatban a kezembe símult a kis cetli. Döbbenten húztam ki a kezem, benne az elveszett lappal. Egy teljes hétig nem találtam, azt a zsebet többször is átkutattam.
Ím a tárgyak titokzatos élete. Ezek után teljes hülyét csináltam magamból, mikor visszavittem a patikába. Van ez így...

Kinyúvadt a képtár. Képek lesznek majd eccercsak, ha méltóztatik megjavulnia. Addig is, a képtár monnyon le!

Az egész ott kezdődött, hogy terhes lettem. Aztán kicsivel később, midőn nyilvánvalóvá vált az állapotom, elhatároztam, hogy a babona, az babona, legalább a 12. hétig ki akarom bírni, hogy ne vegyek semmit a gyereknek. Nem egészen 11 hetes voltam, mikor Londonban jártunk. Csodálatos pár nap volt, és én végig megálltam, hogy ne vegyek rugdalózót, cipőcskét, miegymást. Akkor buktam el, mikor a felszállásra várva a repülőtéren betévedtünk egy Disney boltba. Álmamim őszi levegőztető anorákja virított szemtelenül a bolt közepén. Egy isteni finom, puha, meleg tigrisjelmez. (A Micimackóból Füles után Tigris a kedvencem.) Jura a megmondhatója, mennyit koketáltam. Arról nem is szólva, hogy Emma tavaszi gyerek... Így hát megvettük abban a méretben, amit kb. fél éves korára saccoltunk. Egészen pár nappal ezelőttig hevert a szekrényben, jobb sorsára várva. Miután átment a szokásos nulladik mosáson, tegnap megtörtént a premier. Ebben vittük a parkba sétálni Emmát. Tökéletes kistigris. Komoly csapat kísérte őt a sétán. Mi ketten Jurával, anyu és öcsém. Igen jól szórakoztunk, csak én fagytam meg teljesen. Emma viszont nem, mert a tigrisjelmez maga a megtestesült puha melegség.
Kép lesz!

A mai nap legnagyobb hírértékkel bíró eseménye az, hogy Emma kakilt. Hát igen. Vannak mélypontok.
Egyébiránt tegnap voltunk Dévény mamánál. Nagyon kellemesen csalódtam benne, igen szőrmentén fikázta csak a többi orvost és módszert. Ráadásul amiket mondott, sokkal közelebb áll hozzám, mint az, amit a többi orvos mondott pl. a Sváb hegyen. Emma mostanában nem kifejezetten barátkozik szemüveges öreglányokkal, ez azt hiszem a múlt heti oltásra vezethető vissza. Hacsak meglát egyet, elkezd torkaszakadtából üvölteni. Így történt ez tegnap is. Hiába tették-vették magukat ott neki, nem hatotta meg. Okos ez a gyerek, na...
A végkövetkeztetés: hypotonia márpedig van, de ez sikeresen megoldható a dévény-módszerrel. Végre csinálnak is valamit vele, nem csak közlik, hogy fektessük hason, akkor is, ha úgy ordít, hogy taknya-nyála egybefolyik, anyuka sírhat vele max. (Ez a Sváb hegyi főatyaúristen doktor néni szakszerű tanácsa esetünkben a hypotónia orvoslására.)
A lényeg mindenesetre az, hogy végre sínen van a dolog, olyan emberek kezében, akik értenek is ahhoz, amit csinálnak...

A kép megvan ám, csak éppen a képtár nem működik. Majd holnap.
Az agyam sem nagyon működik, mert hulla vagyok. Nem tudom, miért, talán mert Emma szokásával ellentétben felébredt az éjjel... Ja, és erről jut eszembe, teljesen meghatódtam, mert amikor a gyerek elkezdett nyüszögni (csak finoman, diszkréten, elvégre éjjel van), akkor Jura is felébredt. Na nem kell annyira értetlenül nézni... Hogy mi benne a pláne? Hát az, hogy az esetek túlnyomó részében apuci akkor sem ébred fel, ha a gyerek sikongatva üvölt. (Nem ez az apuci, hanem az apucik úgy általánosan.) Az apukáknak ilyen különös a hallásuk (pihenni kell a másnapi mamut vadászat miatt). De Jura felébredt, és én ebből tudom, hogy fontosak vagyunk neki. Hát ezért szeretem őt.
Na ez jó zavaros volt, de lényeg a bélyeg (a nyelvünk alatt)...
Emma anyázik, megyek...
Kép meg majd holnap.
Vagy ezt már mondtam?

Tegnap meglehetősen vacak egy napom volt. Még pénteken telefonáltak az ékszerésztől, hogy elkészült Jura gyűrűje, hétfőn lehet érte menni. Nagy izgalommal vártam a hétfőt, alig tudtam magamban tartani,meglepetésnek szántam. Aztán hétfő délután mégis valahogy kikottyantottam a dolgot. Jura nagyon aranyos volt, biztosított róla, hogy ez így jobb is. Aztán míg ő a fodrásznál volt, én elmentem a gyűrűért. Ott ért az első csalódás, nem azt kaptam, amit megrendeltünk. Az enyém ugyanis teljesen mattított, ez meg fényes volt a szélén (ahol a sárga arany van két oldalt). Igaz, hogy ilyet már vehettünk volna akkor is, nem kellett volna 6 hetet várni, de rendben, nagyon szerettem volna már, hát elfogadtam. Hordás közben úgyis elmattul. Aztán mikor Jura kijött a fodrászatból, ráhúztam az ujjára. Ott ért a második csalódás. Kicsi volt. Szegénykémnek úgy nézett ki benne az ujja, mint egy kötözött sonka. Na usgyi vissza az ékszerészhez (még jó, hogy nem bítram kivárni, hogy hazaérjünk). Ott a nő közölte, hogy ez csak egy fél számmal kisebb, mint amit rendeltünk, biztos a melegtől be van dagadva az ujja (ma kb 15 fokkal van hidegebb, mint 6 hete, mikor a méretet megállapították). És különben is jó lesz az... Na itt durrant el az agyam. Nem elég, hogy nem azt kapjuk, amit megrendeltünk (horror áron), de még kicsi is, és ránk is akarják tukmálni. Mondtam, hogy jó, nézzük meg a tesztkarikát, hátha tényleg be van dagadva a keze. (A nő folyamatosan hülyének nézett, először közölte, hogy hát az nehéz lesz, nincs a méretében, mondtam neki, hogy én a tesztkarikákra gondoltam...) Erre adott egy két számmal nagyobbat. Na itt már iszonyú pipa voltam. Az egyetlen szerencséje, hogy Emma nyűgösködött a kezemben, különben iszonyú patáliát csaptam volna. Patkány vénasszony. Végig a szemünkbe sem nézett, úgy sunnyogott, sorozatosan át akart verni. Végül beoldalgott a kuckójába. A másik nő viszonylag kedvesebb volt, elkértük a teszthengert, és megnéztük, nem fél, de egy teljes számmal volt kisebb (szóval ebben is hazudott az a némber). A vége az lett, hogy gyűrű helyett kaptunk egy átvételi elismervényt, és egy ígéretet, hogy majd intézkednek, és ma telefonálnak.
Teljesen elrontották az estémet, amit már hetek óta úgy várok, hogy számolom a napokat. Az egész cirkusz során, az, hogy elnézést, el sem hangzott. Amikor kijöttünk, sírva fakadtam dühömben és csalódottságomban. Még most is nagyon pipa vagyok. Ha ma nem telefonálnak sűrű bocsánatlérések közepette, este bemegyek, és ott kő kövön nem marad, az tuti.

Nagyon jó kis hétvégénk volt. Pénteken és szombaton is moziban voltunk, és ráadásként szombat éjjel meg is néztük a plakátkiállítást. Nagyon romantikus volt, esett az eső, és egy nagy esernyő alatt összekapaszkodva sétáltunk. A nyirkos idő és a késői időpont valószínüleg elrémisztette az érdeklődőket, mert csak mi voltunk, és az elején két rendőr, akik a szolgálati kocsiból nézték a képeket. Lehet, hogy nem volt esernyőjük... Hideg szerencsére nem volt, és kardigán meg úgyis volt rajtam.
De hogy kronolgiai sorrendben vázoljam fel az eseményeket: péntek éjjel megnéztük a Margó királynét rettentesen hosszú, és borzalmasan undorító film. Ez után maradtunk le először a plakátkiállításról, mert mire kijöttünk a moziból zuhogott az eső, és orkán erejű szél fújt. Beültünk egy italra a Liszt Ferenc téren, hogy átbeszéljük a filmet. Volt mit, mert Jurának tetszett, nekem meg nem.
Másnap, azaz szombaton elugrottunk Őrbottyánba, meglátogattuk Jóska bácsiékat, leendő szomszédainkat. Nagyon kedvesek, jókat beszélgettünk. Este megit mozi, de most a Doktor Szöszi 2. került napirendre. Jura eddig tartózkodott az ilyen tipusú filmektől, de miutaán megnézettem vele videón az elő részt, belátta, nem is olyan szörnyű ez. És a Margó királyné miatt úgyis jött nekem eggyel. Nem volt annyira jó, mint az első rész, de azért szórakoztató volt, különösen a mozi közönsége. Csupa agysebész...
Ezután mentünk ki a plakátkiállításra.
Vasárnap pedig Jura barátaihoz voltunk hivatalosak, akiknek nemrég született kisbabájuk (de ott ő már a harmadik). Jót beszélgettünk, és Jura meglehetősen berúgott. Mondjuk ezt sejtettem, hiszen az Attila mindig addig itatja, amig csak beszélni tud. (Megjegyzem a házigazda még nála is ittasabb állapotba került.) Aztán szépen hazafurikáztam a jókedvű Jurát és a nyavajgó Emmát. A házisszony valami zöldséges rakottast csinált, de azt kell hogy mondjam, Jura spárgás rakottasával egy napon sem lehet említeni.
A hétvége záróakkordjaként felváltva álltunk vigyázzban a kiságy mellett, mert Emma este tíztől majdnem éjfélig hisztériázott. Ki tudja miért, eleve is meglehetősen rossz napja volt. Valószínűleg ez a hirtelen időjárás változás tette be a kiskaput.
Nagyon mozgalmas és jó hétvége volt.

Tegnap Emma megkapta a 3 hónapos oltást. DiPerTe. Ez ha jól tudom torokgyígy, szamárköhögés ellen van, egy tetanusszal megfejelve. Na a gyereket frankón kiütötte. Egykor kapta meg, onnantól kezdve folyamatosan aludt. 5-kor kapott lázcsillapító germicid kúpot, attól végképp beájult. Ha fel is ébredt, enni nem evett, csak nyüglődött. Sírni sem volt ereje, csak tátogott, mintha sírna, és valami szánalmas kis nyekergés tört elő belőle. Szörnyű volt. A kúp ellenére azért estére felment a láza, de enni este sem volt hajlandó (lázcsillapítót meg nem kaphatott 5 órán belül). Végül elaludt, és 11-kor ébredt éhesen, láztalanul. Jó sokat bekajált, vigyorgott, szövegelt, majd elaludt. Reggel 9-kor kelt, picit nyűgösen.
Hát nem ezek a napok a szeretem-napok. Folyton figylemeztettem magam, hogy az ő érdekében történik mindez. Erről persze ismerünk egy mondást... Legközelebb hármat fog kapni egyszerre. Ebbe bele sem merek gondolni, mert elkap a harci ideg... Ilyen rohadék néha az anyák sorsa. Amikor az ember elábrándozik a gyerekvállalásról, egy mosolygó, rózsaszín (vagy matrózkék) rugiba öltöztetett kis angyal jut eszébe. Na jó, nekem olyan van, de sajna benne van a pakliban, hogy lebetegszik, nyűgösködik, és az ember csak nézi a kis sápadt arcát, ahogy küzd a betegséggel, és rettenetes érzések kavarognak benne. Még jó, hogy amúgy igen kitűnő egészségnek örvend. Én nem lennék képes végigcsinálni egy olyan életet, ami egy beteg gyerekkel jár. Láttam épp eleget a Sváb hegyen...

Jura ma felmondott a munkahelyén, ahol nagyon nem érezte jól magát. Nagyon támogattam ezt a lépését, mert nem szerettem egyáltalán, hogy nem becsülik meg, hogy minden reggel rosszkedvűen megy dolgozni, és aztán ha hazajön, sokáig mered a monitorra, csak hogy sikerüljön átállni itthoni üzemmódba. Most jókedvű és bizakodó, tudom, hogy nagyon jól fogja ott érezni magát. Egész más lesz, neki való csapatmunka, egy most alakuló társasággal. Nem szeretném többet azt a borús tekintetet látni, ha a munkája kerül szóba. Inkább azt, hogy a tettvágy fűtse. Büszke vagyok rá, mert fel merte vállalni ezt a döntést, mert lépni. Ezzel végképp új életet kezd. Új munkahely, új család. Tudom, hogy boldog lesz, mert erről tenni fogok.
Új útra lépünk...

Tegnap reggel jól megérdemelt alvásommal foglalkoztam, Jura a zuhany alatt allt, mikor is csöngettek, majd dörömböltek az ajtón. A gázművek volt, jöttek kikapcsolni a gázt, mert valami mérőt, vagy csövet, vagy mifenét cseréltek, ezért minden lakásban le kellett kapcsolni a gázt. (Kérdem én, miért is nincs a házban egy főcsap, amit el lehessen zárni ilyen esetekben?) Nosza ember lecsavarta, oszt gáz egy szemernyi sem (én hős Jurám megvédte a kis családja nyugalmát, jól leteremtette azt a barmot, hogy mit dörömböl). Délután éppen szoptattam, mikor csöngetnek, kisvártatva dörömbölnek mesmeg, majd beszakitják az ajtót. Épphogy ki nem szóltam, hogy "kifaszom?", de úrilány neveltetésem a torkomra forasztotta a szót. Na gázos ember volt, olyan retkes, hogy már ránézve is minimum vérmérgezést kapott az ember. Belülről azonban jól fertőtlenítve volt, olcsó kannás bor és némi két dekás kevert diszkrétnek még véletlenül sem nevezhető szaga lengte körül. Visszacsavarta a gázt, majd kérdezte, hogy gázbojler van-e a lakásban. Mondtam (én hülye), hogy van, a fürdőszobában. Nosza ember ezerrel betrappolt, rá a kilépőre (igen, lehet felhördülni, a hófehér kádkilépőre!). Azon nyomban olyan fekete cipőlenyomatot hagyott, hogy Sherlock Holmes megnyalta volna mind a tíz ujját. Rákiáltottam: "Ember! Nézze már meg mit csinál!" Mire a szólított flegmán lenézett, megvonta a vállát, és közölte, hogy "ja, bocsánat, csak lábat töröltem..."
Baromi nagy szerencséje volt, hogy az említett lakástextília éppen mosás előtt állt, mert ha ezt frissen mosott állapotában tette volna meg, akkor (miután felépültem a heveny agyvérzésből) minden csontot eltördeltem volna mindkét lábában... Megúszta a rohadék... Ide most egy nagyon csúnya és cifra káromkodás jönne, ha a virtuális gyerekszobám nem tartana vissza.
Sokat segített az eset feldolgozásában, hogy Jura nagyon hamar hazajött a munkából, és az ő ölelő karjaiban kúráltam magam.
Este még moziba is elmentünk, megnéztük az Esküvő monszum idején c. filmet, ami viszont nagyon jó volt.

A gyerek most szarta nyakig össze magát. Vidám kis elfoglaltságként kivakartam belőle. Kifolyt a hasánál, a body-ján hatalmas folt (10 pontos felvételi feladat: vegye le úgy a gyerekről a tenyérnyi szarfolttal ellátott -kizárólag fejen áthúzható- ruhát, hogy a gyerek arca lehetőleg ne érintkezzen az említett anyaggal), majd miután kibontottam, belekapott a kezével is (végigkente teljes hosszában), majd mindkét lábával is beletúrt. Emma nagyon élvezte, jókat röhögött rajtam, ahogy igyekszem, miközben engem is mindjobban beterített a matéria. A vége felé elment a kedve a röhögcséléstől, mert elkezdett fázni, éhes is volt (álmos is, mert hasfájósan és kakásan nem tudott aludni), és én is viszonylag unalmas látványt nyújtottam egy idő után.
Jót szórakoztunk. Végül a móka fénypontjaként megszoptattam, most ájultam alszik.

Hát ilyen kis csendeskén telnek a mi unalmas hétköznapjaink.

Nálunk járt ma az a barátnőm, aki jelenleg gyógytornászként dolgozik a Heim Pálban a fejlődésneurológián. Megnézte ő is Emmát (meg a zárójelentéseket is átböngészte), és azt mondta, szerinte a gyereknek kutya baja sincsen. Kicsit tényleg öklözik (állandóan ökölbe van szorítva a keze), de ezt ki fogja nőni. Mutatott pár gyakorlatot, amivel tudunk ezen segíteni. Teljesen egyszerűek. Csak azt nem értem, a Sváb hegyen miért nem mutattál ezt meg nekünk...
Jura viszont jó korán jött haza, sajnos pont elkerülték egymást a Tiával. A parkba viszont lementünk. Szuper volt.
Nem tudom mi üthetett belém, de olyan szerelmes voltam, mint egy tini. Pedig az én tinikorom már történelem.
Jura azt mondta, hazafelé eszébe jutott, hogy lemegyünk a parkba, és ettől olyan jó érzése lett.

Hétvégén leruccantunk a mamáékhoz. Igencsak jó dolgunk volt. Azért nagyon jó dolog, ha az embernek élnek a szülei, nagyszülei. Addig még lehetünk gyerekek, unokák, bármennyire is felelősségteljes szülőkké értünk. Csináltunk egy képet, ahol a négy generáció elsőszülött női vannak. Dédi, nagyi, anya, gyerek...
Csináltam "művészi" képeket is. Fa templomtoronnyal, meg ilyenek. Azt hiszem a világ még nem készült fel az én fotoművészetemre, úgyhogy ezen képeket fedje a feledés sűrű homálya...

Tegnap este hazajött anyu Erdélyből. Nagyon jót tett neki ez az út. Kivirult, lebarnul, komolyan mondom, 10 évet fiatalodott. Siman. Nem utolsó sorban az tett neki jót, hogy a pasijával voltak... Különben a pasija fiatalabb Juránál is. Büszke vagyok az anyámra, na!
Este felugrottak öcsémmel, lezuhanyzott (mert náluk még mindig nincs kész a fürdőszoba), és mesélt egy keveset. Nem túl sokat, majd ma. Nemsokára jön fel.

Megváltozott a kapcsolatom anyámmal, mióta én is anya vagyok, és nagy megkönnyebbülésemre pozitív irányban. Ehhez persze kell az is, hogy nem ugat bele semmibe, ha szükség van rá, ott van. Nem kérdez, nem dumál, csak segít. Az, hogy mi ilyen szabadon mászkálhatunk Jurával, az az ő érdeme. Soha, de soha egy szóval sem utalt arra, hogy valamit ne csinálnék jól. Szerinte nagyon jó anya vagyok, és tudom, hogy így is gondolja. Ez pedig segít nekem tényleg jó anyává válni. Nem akarom itt fényezni magam, de úgy gondolom, azért jó dolga van ennek a kis mókuskának. Na és persze nekem is vele.

Újabban rászokott arra, hogy a szopizás vége felé, mikor már megtömte a bendőjét, jó alaposan ráharap a cicimre. Akkor aztán les fel rám huncut szemekkel. Én persze jujjogok, és mondom neki, ne csinálja ezt, mert fáj anyának. Erre újra ráharap, inkább csak incselkedve, szélesen elmosolyodik, szabályosan felröhög. Tudom, h pedagógiailag nem helyes, és én fogom iszonyúan megszívni, de ilyenkor nem tudok szigorú maradni, vele nevetek én is. Elbűvöl, hogy két és fél hónaposan saját maga által kitalált játékot kezdeményez, incselkedik, és nem utolsó sorban humora is van. Nagy franc, az biztos...

Most is folyamatosan hallom a légkalapácsot (fáradtak lehetnek a tegnapi buli után, mert most csak egyet zúgatnak a szokásos 2 helyett), és el nem tudom képzelni, hogy a környéken maradt még egyáltalán feltörésre alkalmas útfelület. De rájöttem ám, hogy mikor fogják befejezni. Majd ha fagy! Szó szerint... Persze nem lesz készen semmi, csak olyan magyar módra majdnem kész, de ebben az állapotában teljességgel használhatatlan. Parkolóhely nem lesz, a fél út továbbra is le lesz zárva. Aztán télen felfagy az egész, és tavasszal kezdhetik előről...

Az előbb kint voltam a konyhában mosogatni, Emma a szobában mélyen aludt. Egyszercsak keserves sírás szűrődött át a vízcsobogáson. Egyből berohantam. Szegény kislányom feküdt az ágyban, és zokogott. Biztos rosszat álmodott. Kikaptam, magamhoz szorítottam, csitítgattam. Nagyon nehezen nyugodott meg. Végig az zakatolt bennem, hogy rohadt nagy szemétség az Úristentől, hogy ilyen ártatlan pici babákra is rémálmokat bocsát. Lecsókoltam a sós kis könnyeit az arcáról, válaszoltam a panaszkodó "heöee"-kre, és mikor láttam, hogy még nagyon nyűgös, visszatettem az ágyába, kapott cumit. Most ott fekszik, hol elszundít, hol nagy erőkkel cumákol, csak úgy cuppog. Rám vár a fele mosogatnivaló, de én nem akarom itthagyni egyedül, olyan nyugtalan. Talán túlparázom a dolgokat? Lehet. De én akkor is azt akarom, hogy a lányom tudja, bármikor számíthat rám, csak hívnia kell, és ha kell, a poklok fenekéről is a segítségére sietek.

augusztus 20, estván nap, birkaperkelt, miazmás...
Ez a nap nekem valóban ünnep volt. Hogy miért, hát nem az össznépi banzáj, nem a plázs, vagy a tüzijáték. Az ok sokkal prózaibb. Hónapok óta először csendre ébredtem. Sehol egy légkalapács, sehol egy munkagép robaja, sehol egy káromkodó útépítő munkás, semmi, semmi, csak a csend. A kocsik sem tülköltek a dugóban az ablak alatt. Bizony kedves barátaim, az ember ennyitől is lehet boldog. Ha valakinek hónapok óta törik az aszfaltot az ablaka alatt (reggel 6-7-től) még vasárnap is(!) akkor nagyon meg tud örülni egy kis csendnek. A városban sétálgatva rájöttem, nagyjából tök mindegy, hol lakom, mindenhol törik az aszfaltot. Mintha valakinek e tudomására jutott volna, hogy a város valamely pontján hatalmas kincs rejtez az útburkolat alatt, és ő egyetlen nyár alatt szándékozná megkeresni.

Voltunk a várban a mesterségek ünnepén. Rettenetes tömeg volt, őrjítő hőség, teljesen kibuktam, utáltam az egészet. Ráadásul babakocsival nehezített pálya volt. Végignyavajogtam és morogtam az egészet, Jura angyali türelemmel viselte. Amikor hazajöttünk, már minden jó volt, és ráadásul hódolhattam a kedvenc időtöltésemnek a nappali szerelmeskedésnek. És utána ájultan aludtunk egy órácskát. Ha meg kéne fogalmaznom a tíz legjobb dolgot a világon, hát a szerelmeskedés utáni alvás tutira benne lenne. Amikor az ember összeizzadva, összebújva átadja magát az édes álmoknak, hogy kis idő múlva, nagyon lassan eszmélve újra átélje az egészet gondolatban, és ettől még szerelmesebb legyen a párjába.

A tüzijátékra nem mentem ki, csak Jura vitte ki a gyerekeket, én itthon maradtam Emmával, aki jókislány módjára csak aludt és aludt. Nem bánom, én az egészből úgyis csak a ropogás szeretem, az meg hallatszott itt is.