Na jól nem írtam ezer éve. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy Szilvágyon voltunk csütörtöktől vasárnapig. Határozottan állíthatom, remekül éreztük magunkat. Apróbb malőrök azért előfordultak. Például az egyik nap bableves és káposztáscvekedli volt az ebéd. Egy szoptató anyának (aki mellesleg imádja ezeket, és már három hónapja nem ehetett) kifejezett kínzás ez. Igen goromba megjegyzéseim voltak magamban, miközben én sajtos-tejfölös tésztát majszoltam, a család többi tagja igen jóízűen falatozott a fent említett étkekből.
Pénteken telefonáltak az Orextől, hogy megérkezett a gyűrű és matt is. De érdekes! Most hirtelen meg tudták csinálni? Természetesen elnézést most sem kértek...
Hétfőn mentem el érte, nem bírtam megvárni anyut, magamra kötöttem a gyereket, oszt gyia, átkocogtunk a Westendbe.
A hét legizgalmasabb híre azonban mégiscsak az, hogy Jura hétfőn kezdett az új munkahelyén. Nagyon izgalmas. Jó későn is jött haza, már hazafelé menet voltunk a parkból, mikor elénk jött. Ott az utcán húztam az ujjára a gyűrűt, nem bírtam tovább magammal. De a legjobb mégiscsak az volt, hogy Jurát szinte egészen kicserélték. Szinte szökellt a vidámságtól (remélem az is közrejátszott, hogy meggyűrűztem), este is mókázott a gyerekkel. Akinél viszont eltört a mécses, és valami rettenetes üvöltést vágott le vagy egy órán keresztül.
Kicsit megtépázott idegekkel mentünk át kajálni a Friday's-be. Eredetileg mozizni is akartunk, de az már nem fért volna bele az időbe. Arról nem is beszélve, hogy másnap korán keltünk, vittük Emmát a dévény-féle tornára, utána pedig kontrollra a Sváb hegyre.
Szegény kiscsibémnek most fájt is, amit csináltak, üvöltött mint a sakál. Jura csak elvitt minket (nem lóghat rögtön a második napján), egyedül voltam. Hiányzott a lelki támasza, az az igazság. Taxival mentünk fel a hegyre, ahol Emmát fel kellett keltenem. Szegény teljes stesszben volt, hogy már megint basztatják, totál befeszült. Persze kijelentették, hogy még mindig nagyon feszesek az izmai, és hogy nem szimetrikusan használja a végtagjait. Jött is főfőatyaúristen doktornő, és megultrahangozta szegény kicsikém agyát. Közölte, hogy hát a jobb agyféltekén, ahol a vérzés volt, van egy kis agykamrai tágulat. Ugye hogy a bal keze van elmaradva? -kérdezte tőlem nagy diadalmasan. Hát -mondom -nem. Sokáig így volt, de egy ideje a bal keze az ügyesebb, a jobb pedig az erősebb.
Na erre csak hápogott, látszott, hogy pörög az agya, hogyan mondhatna valami okosat, hogy megússza ezt a beégést. Nem nagyon sikerült neki. Közölte, hogy ezek a tünetek utalhatnak arra is, hogy ez egy kezdődő féloldali bénulás, de ő személy szerint mégiscsak arra hajlik, hogy ez már csak olyan maradványa a hypotóniának. Ebben maradtunk...
Azt azért hozzátenném, hogy amint végeztünk, és beraktam a gyereket a kocsijába, egyből elkezdte fogdosni és birizgálni a vonatos csorgőjét. Teljesen szimetrikusan...
Aztán este még bepótoltuk a hétfőről lemaradt mozit.
Hogy, hogy nem, én pedig oly nagy szerelembe estem az én jövendőbelimmel, hogy magam sem értem. Naphosszat csókolnám, szeretném... Ki érti ezt?!