Az első nap kissé kalandosra sikerült, Jura Pécelről hazafelé jövet csak talált egy olyan utat, ahol beleragadhatott a sárba. A kocsi három órán keresztül volt megfeneklett állapotban, én már a végjátékra értem oda, mert elmentem a négy gyerekért, akik csak azért nem haltak éhen, mert a nagyok anyukája csomagolt nekik gofrit, mondván ki tudja, mi minden történhet az alatt a fél órás út alatt. És tényleg, ez a nő ismeri a pasimat...

Szóval megkaptam a hulla fáradt gyerekeket, öcsi nyakig matériában (akkor már régóta), Emma üvöltött, hogy szomjas, és egyébként is egyedül kellett lebaktatniuk hozzám a sötétedésben egy erdei úton. Bár eléjük indultam, hiszen sejtettem, hogy félnek, hallva a kutyavonyítást, susogó fákat, még én is majdnem becsináltam. Akkorra már Jura kocsijához megérkezett a felmentő sereg, egy komoly dzsip, és három furcsa utasa személyében.
A kérdésemre, hogy hogy a pitlibe kerültek azok oda akkor, a válasz az volt, hogy kimentek az erdőbe megnézni, van-e még olyan őrül rajtuk kívül, aki kimegy ebben az ítéletidőben kocsikázni az erdőben.
Ha ezt egy könyvben olvasnám, kiköpnék, hogy micsoda erőltetett szar dramaturgia már ez?!
Hát kérem, az élet egy ponyvaregény...

Mire lenyugtattam az összes gyereket, Jura is megérkezett a találkozási ponthoz (Gödöllői Repülőtér), két totál lapos kerékkel, és mondanám, hogy a kocsi színe nem látszott a sártól, de az igazság az, hogy annak a kocsinak eleve olyan a színe, mintha nyakig sáros lenne. A tervezők valamit megsejthettek, kik és hol szokták vezetni az efféle kocsikat.
A mérgem is elpárolgott addigra, annyi bosszúállás tellt csak tőlem, hogy Iván kakás pelusát egy elegáns mozdulattal beraktam Jura kocsijának anyósülése elé a földre.
Hazavittem a srácokat, akik négyen ötféle hangon ecsetelték az átélt kalandokat.

Mire a kicsik lefürödtek, Jura is befutott, rémes állapotban. Mindenki örvendezett mindenkinek (ekkor már este tíz volt), vacsiztunk, diavetítettünk, majd színes szélesvásznú álomba merültünk mindannyian.