Nem tudom megállni, hogy ne gondoljak arra a kisbabára, akivel együtt várakoztunk a dokinál. Gyönyörű, kerek képű két és fél hónapos kislányka. Régi, kopott ruhákba volt öltöztetve, a nagymama hozta, az a furcsa szag (talán naftalin?) lengte őket körül, ami az én nagymamám szekrényéből is áradt. Nagymama mesélte, van egy nagyobb is, anyuka beteg, idegi alapon, most elvitték Erdélybe rokonokhoz kúrálni. Később kiderült, anyuka nem beszámítható, csatlakozott valami szektához, hetek hosszat csak lődörög a faluban.
Nagymama tisztességgel ellátja a pici lánykát, de még rá sem mosolyog. Sopánkodik, hogy nincs pénzük, az ő nyugdíjukból élnek, apuka (az ő fia) is elvesztette a munkáját, hogy a feleségét kiszedje ebből az állapotból. Most olcsóbb tápszert kér a babának, mert nem tudják kifizetni a mostanit.
Ott az a mosolygós, gyönyörű kicsi lány, nincs anyukája, a nagymama éppen csak a víz fölött tartja a fejüket, mosolyog a világra, és én csak arra tudok gondolni, milyen hendikeppel indul. Mert azzal indul, és persze bármi lehet belőle, hiszen én is hendikeppel indultam és lám, boldog életem van, de amíg ide eljutottam, nem kívánom másnak.
Nem forognak álmatlanul éjszaka miatta, hogy mi lesz neki a legeslegjobb, jajj hol vesznek biosütőtököt, nem korai-e még (bio) husit adni neki, vonatos, vagy macis pediped cipőcske legyen a lábán, milyen bölcsibe, oviba, suliba járjon majd, miben tehetséges, miben kell megsegíteni, satöbbi, satöbbi...
Hazavinném azt a kis kerekképű kisleányt, de ő nem egy kóbor kutya, hanem ember, akinek vélhetően nehéz sorsot mértek odafönt...