Megfogadtam, hogy többet nem nyavajgok itt az éjszakáimról, hisz olvasni is tereh. Akkor írok majd, ha azt írhatom, végre visszaállt a régi rend, átalvás van.
Mivel ez nem jött el (még), álljon itt mementóul egy másik poszt.

Eljön az a pillanat is, amikor az agyrohasztó éjszakai nemalvás, gyakori ébredés (ébresztés) kínkeservből életformává lép elő.
Már nem morgok, szűrök szitkokat a fogam között, ha 2-3 óránként hallom a nyüszítést, nyafogást. Viszont már az sem bosszant, hogy mondat közepén elfelejtem, hogy miről is beszélek, a legkésőbb délután menetrendszerint megérkező sajgó fejfájást is már csak vállvonva veszem tudomásul, és a koffeines kávé dobozát is viszonylag ritkán símogatom vágyakozva.
Az ovitól lámpaoltásig terjedő három órát viszont szigorú menetrendben nyomom (és nyomatom) végig, nem hagyok csúszást, kilengést, és már régen nem hiszem el Jurának nyolckor, hogy istenbizonydemostmártényleg indul haza, mert akkor még tízkor is a fejemen ugrál a banda, hogy megvárjuk apát. Lófaszt. Túrót. Apát meg lehet tekinteni reggel oviba menet és hétvégén.
Egyet biztosan tudok, a legnagyobb tanulsága az anyaságnak, hogy bármilyen helyzetben is van az ember (és ez sajnos a jóra is vonatkozik), az biztosan nem marad úgy.
Várom a jobb szeleket...