No hát waldorfos pályafutásunk nagyjából (és egészében) itt véget is ért.
Tegnap délután még elmentünk a régi oviba, mert Emmáék kérték, hogy hadd játszanak a régi barátokkal. Szinte mellbevágott a különbség a két ovi, de legfőképp az óvónők között. Tárt karokkkal fogadtak minket, Emmáék azonnal rátaláltak a régi barátokra, és egyből fel is oldódtak. Iván megtalálta Nyikita barátját, akivel onnantól kezdve egy méterre sem távolodtak el egymástól.
Hosszasan beszélgettem a dilemmáimról az ovitulajjal, akiknek a gyerekei w. suliba járnak, és egyre inkább meggyőzött a dolog, hogy nekünk mégsincs ott helyünk.
Nem tudunk teljesen azonosulni ezekkel a dolgokkal, nem tudom, hogy tudnék együtt dolgozni két olyan óvónénivel, akik nem szimpatikusak. A gyerekek ezt látnák.

A másik az, hogy w oviból csak w. suliba van lehetőségünk továbblépni. Mi van akkor, ha az az egy osztálytanító hasonlóképpen nagyon nem szimpi? Akkor bajban vagyunk.
Persze rögtön elkezdett járni az agyam, hogy ha nem waldorf, akkor milyen suli, és kiderült, hogy Csomád, ami nekem eddig is egy tartalékjátékos volt, továbbra is szuper hely. Erről a suliról eddig is csak jókat hallottam, és továbbra is így van ez. Emma egy barátnője most kezd ott elsőt, és van olyan ovistárs, akinek nagytesója odajár, és jövőre szintén oda megy majd elsőbe.

Tiszta őrület ez az egész, már én érzem, hogy ez túl sok, amit ezen agyalok. Nem kéne ennyire óvni a gyerekeimet, mert tök jól megállják a helyüket.
Annyit nem bánok, hogy kipróbáltuk, mert így elmondhtjuk, hogy úgy döntöttünk ellene, hogy belekóstoltunk. (Valami nagy oka annak van, hogy többször próbáltuk már, és többször visszapattantunk erről a waldorf dologról.)

Emmával meggyűlt a bajom, mert ő persze az új oviba akar járni, mert ott lehet szöcskét fogni...
El kell fogadnom, hogy nem babusgathatom örökké, nem könnyíthetem meg mindig a dolgát, fel kell végre fognom, hogy nem azzal teszem neki a jót, ha mindig a könyebb ellenállás felé nyomom.
És sajnos el kell fogadnom hogy bármennyire is a tökéletességre törekszem, követek el hibákat (legtöbbször abbéli igyekezetemben, hogy még nagyobb jót tegyek nekik), és egyszerűen le kéne már pattannom az életükről kicsit, mert azon fogom kapni magam, hogy harminc éves korukban is döntésképtelenül ülnek a szoknyámon...

Persze most jönnek a nemszeretem dolgok, elmondani a w. oviban, hogy mégsem megyünk oda, kisakkozni a költségvetésünkből újra azt a plussz száz rugót, és elviselni Emma hisztijét, aki persze azt akarja, hogy az Árnyasban is ott üljek vele délelőtt...
Mindenesetre a barátok, és óvónénik egységesen nagyon nagyon örülnek a döntésünknek, és Zsuzsa néni fülig érő szájjal megsúgta, hogy Ivánnak mindig lesz helye az ő csoportjában, Babi néni pedig (az ovitulaj) pedig biztosított róla, hogy feltétlenül van lehetőségünk tékozló fiúként visszatérni az Árnyas kebelére.