Kicsit úgy telt ez a hét, mint ha egy nagy csomó mindent összeturmixoltak, és fejemre öntöttek volna. Itt voltak a nagyok is, de teljesen összevissza jöttek, csináltak programot, és ez behabarva Jura munkaügyi kulminálódásával azt eredményezte, hogy 10-11 körül értek haza minden nap.
Persze kizárt, hogy Emmáékat ilyenkor időben lefekvésre bírjam, és ez magával görgetett egy csomó egyéb problémát is, úgyis mint a végső fáradtságtól való megbolondulás utolsó stádiuma, ami sikoltozós rohangászásban csúcsosodik ki.
Milos pedig határozottan meg van kattanva, napközben szinte egyáltalán nem alszik, este is jóval később fekszik le, közben pedig keserű felhanggal azt hajtogatja: bábábábábábááááá.
Csöppet sem bánom, hogy végre péntek van, és a jövő hét rövidkésre ígérkezik, legalább is ami a szívás részét illeti.