Kajaklub

Hazafelé megálltunk Veszprémben öt éhségtől visító kölyökkel az Olíva nevű étteremben. Jura fejéből pattant ki ez a nagyszerű ötlet, hihetetlen, hogy az ország bármely pontján járva tud 30 km-es körzetben egy jó helyet, amit feltétlenül ki kell próbálni. Az esetek döntő többségében nem csalódunk, mint ahogy most sem.
Életem talán legfinomabb borjúpaprikását sikerült elfogyasztanom, és az sem vett el a dolog élvezeti értékéből, hogy közben Milost kellett távolt tartanom a tányéromtól. Márpedig ő elég elszánt az asztal környékére kerülve, amióta az Óperenciásban megkaparintott egy zsömlét, és elfelhősült szemmel összenyálazta. Rájött, hogy amit mi eszünk, az klasszisokkal jobb annál, mint amit ő kap, azóta hörögve követeli a jussát a tányérom tartalmából.
A pincérek szívből jövő kedvességgel viseltettek kis kompániánk iránt, szemernyi rosszallást sem láttunk a tekintetükben, amikor a Sándor sarjak szelíden bontani kezdték a berendezést. Zárójelben: temészetesen ezt mi minden rendelkezésünkre álló eszközzel megpróbáltuk megakadályozni (szócséplés, könyörgés, fenyegetőzés, zsarolás stb...), remélve, hogy néha az a két szegény disznó is győzhet öt ludat...
Végül jelentősebb anyagi kár nélkül indulhattunk el, egy csodás ebéd emlékével. Ha legközelebb Veszprémbe fújna minket a szél, biztosan megállnánk ott egy ebédre, vagy főleg egy vacsorára. Nagyon el tudom képzelni, ahogy a kis udvaron meleg nyárestén ücsörögve kettesben(!) elfogyasztunk egy kellemes vacsorát, hozzá néhány pohár borral. És közben senki sem visít, próbálja lerántani a terítőt, ördögbotozik, bíbokszozik, somfordál el gyanúra okot adó csillogással a szemében, ordít, hogy kakilnia kell, stb...