Néhány perccel azelőtt fedeztem fel, hogy a kert tele van ibolyával. Amerre csak a szem ellát, mindenhol virít a kis kék virág.
Ibolyát szedtem, gondolatban már válogattam a poharat, hogy mibe fogom beletenni.
Aztán egy nagy zuhanás, üvöltés. Először azt sem tudtam, melyik esett el. Aztán megláttam.
Emma hevert a földön, üvöltött, a szájából dőlt a vér.
Már megint! Nem akarom, NEM AKAROM!
Nem akarom átélni újra és újra ezt a rettegést, hogy a félelemtől összeszorult szívvel, remegve, mint egy parkinson kóros, kell rohanjak a gyerekhez, hogy dőljön a vér, hogy fájjon neki, hogy sírjon és rettegjen, hogy most megint milyen orvos fogja kínozni, szurkálni, bántani, a Szent Gyógyítás nevében.
Ahogy voltunk, véresen, koszosan bevágtam a két gyereket a kocsiba, és átrohantunk Veresre. Ott szinte egyből fogadtak, a kis bőrdarabon fityegő fogacskát kihúzták, megmosták, odaadták.
Akkor derült ki, hogy a másik foga nincs is meg, csak eddig az ömlő vértől nem látszódott.
Hazajöttünk (Emma aggódott, hogy megette a macska az eltűnt fogat), és megtaláltam a földön, a baleset helyszínén.
Így ért véget a sokat hányódott, kicsi, csálé, csorba kis fogainak pályafutása, egy kis mosolygó arcú fogat ábrázoló fadobozkában pihennek végre...

Hazaérve Emma vidáman megebédelt, és mosakodás után kiderült, az ajkán is van egy véraláfutás, és a kézfeje is megzúzódott. Most alszik, én meg próbálom túltenni magam az elmúlt pár óra eseményein...