Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy nagyon igazságtalan vagyok vele (velük).
Morgok ütre-főre, meg zsémbelek, sehogy se jó, semmi sem jó.
Pedig ő a lelkét is kiteszi, elvisz Rómába (végigizgulja, hogy tetszik-e nekem), elhalmoz, tenyerén hordoz.
Ma reggel ahogy beszálltam a kocsiba, megláttam az ülésre odakészített új Norah Jones CD-t, és rajta egy marcipán csokiszivet.
Én meg csak zsémbelek, morgok, nyavajgok.
Pedig valójában olyan férjem van, hogy más nők zokognának a gyönyörűségtől, ha ilyet tudhatnának maguk mellett.
A gyerekeimmel is csak zsémbelek, pedig jobb gyerekeket álmodni sem lehet.
És nekem mégis vannak olyan időszakaim, mikor teljesen magamba akarok fordulni, ilyenkor szeretném ha békénhagynának, és senki sem akarna nekem se jót, se rosszat, se egyáltalán ilyenkor ne akarjanak engem semilyen formában.
Világos, hogy ezt egy anya, egy feleség már nem teheti meg.
Ilyenkor aztán jön az a szétszakítottság érzés, az a vég nélküli vita bennem, önmagammal. Ilyenkor jön a zsémbelés, a fogcsikorgatás...
Majd elmúlik, és újra nyitok a világra teljes lélekszélességgel, de most nem jó, nagyon nem jó, bármi is van, sőt, annál inkább...