Kezdem azt hinni, hogy a fiamat komoly személyi kultusz övezi a bölcsiben.
Nem elég, hogy ő az egyetlen, akinek megengedik, hogy kedvére barangoljon az épületben (persze felügyelettel - mert olyan kis érdeklődő gyerek) , de minden nap tanítanak neki valami új szót.
Élvezik, hogy elkezdett beszélni, abban a korban van, mikor kis papagáj módjára visszamond mindent.
Hétfőn mentem érte, Marika (Iván nyelvén Katika) ragyogó arccal közölte a nagyszerű hírt:
- Ez a gyerek gyönyörűen beszél már, tanultunk is egy új szót. Mondd szépen Ivánka: CSÚSZDA!
- hmmm-mmmm! - rázta meg a fejét huncut vigyorral a fiam.
- Na mondd szépen Ivánka: CSÚSZDA!
- hmm- mmmm - rázta a fejét a kis ördögfióka, miközben majdnem szétesett a vigyorgástól.
- Pedig olyan szépen mondta már! Na gyere Ivánka, nézz csak ki az ablakon! Mi az? CSÚSZDA!
- cuszda -motyogta Iván a bajsza alatt, a gondozó néni meg majdnem elalélt a gyönyörűségtől.
- Ugye milyen ügyes? - nézett rám örömtől fénylő szemekkel, majd végigcsókolta Ivánt a nyakától a hasáig, miközben a kis gézengúz visítva kacagott.
Talán csak én képzeltem, de szinte sajnálkozva adták oda a gyereket.
Talán más gyerekkel is így bánnak, nem tudom, de egy biztos, nagyon jó érzés ilyen helyen hagyni a gyerekemet nap mint nap.