Arcvíz

Az arcvíz az egy nagyon romantikus dolog. A pasi friss, mint a nyári zápor, a bőre babapuhára van borotválva, és az arcán még ott csillog az arcvíz.
Ilyenkor szeretek a nyakába csókolni, abba a bársonyosan puha, lüktető gödörbe, a kulcscsontja mélyedésébe. Akkor az arcomra tapad ilyenkor egy kis arcvíz, a halántékomra, járomcsontomra.
Aztán mikor a pasi már rég elrohant, akkor az arcvíz illata még mindig ott lebeg körülöttem, néha megcsiklandozza az orromat, hogy a legváratlanabb pillanatokban azt gondoljam, milyen jó is ez, milyen finom volt reggel belecsókolni abba a puha kis mélyedésbe a nyakán.
Ez az öröm csak nekünk jut, asszonyoknak, és micsoda szerencsések vagyunk mi, hogy az az arcvíz csak ránk tapad, mert mi vagyunk ott, és ha nem múlasztjuk el azt a csókot, hát minket leng körül az illata fél délelőtt.
Jó ez így, nagyon jó!
És törvénybe kéne iktatni, hogy a pasi hazatérjen mikorra az az illat elszállt, mint Hamupipőke a bálból, ha szűnik a varázs...