Amikor meglátta az első gyereket sírni, akkor már tudta, hogy nem egészen olyan vidám nap lesz ez, mint ahogy azt ő elképzelte.
Gyanakodott is, hátha lesz szuri, vagy valami fájdalmas macera. De szerencsére nem lett.
A műtőbe is sírás nélkül ment be, pedig láttam rajta, hogy fél. De az elhatározás is látszott a kis arcán, hogy ő márpedig nem fog úgy hisztizni, mint az a kislány. Szinte kapaszkodott a közös mesénkbe.
Minden gyerekkel ketten voltak, én voltam csak egyedül Emmával, hát így alakult. Jobb is volt ez, bár a műtő előtt nagyon rossz egyedül ácsorogni.
Amikor kihozták szunyókált, és láttam is, hogy bepisilt, egy csurom víz volt a műtőslepedő. Amikor a műtősfiú lerakta az ágyára, elkezdett sírni. Artikulátlan hangon, ijesztően, ríkatóan. Hányta-vetette magát, alig tudtam lefogni, nehogy leessen az ágyról. Közben a nővérke bénázott, kiszedte a kanült a kezéből, és leragaszttotta. Nem szorította sokáig, és én sem tudtam, persze hamar átvérzett...
Szörnyű volt hallgatni a zokogását, májszit kért (cumi) és vizet. De leginkább újra és újra feljajdult, és monoton hangon sírt anya-anya-anyaaa.
A többi gyerek is öntudtalan állapotban volt, sírtak-zokogtak-vinnyogtak, ki-ki a maga módján. A szülők is sokféleképpen reagáltak, egy kisfiúval üvöltöztek a szülei, és mindenféle rémségekkel fenyegették, ha nem hagyja abba a "hisztit", és nem nyugszik meg azonnal.
Emma addigra már kicsit észhez tért, és csodálkozó arccal nézte őket.
- Anya, én meg akarok nyugodni! - szólt elcsukló hangon.
Meséltem neki Álomországról, ahol járt, és ahol találkozott Micimackóval és Tigrissel is. Mosolyogva hallgatta a mesét, de amikor megkérdeztem, hogy na, kivel akarsz még találkozni Álomországban, akkor elsírta magát:
- Veled anya!

Aztán szép lassan megnyugodott, felébredt mindenki, Emma pedig újra álomba szenderült. Mire felébredt, hazament mindenki a szobából, csak mi maradtunk ketten.
Akkor már újra nyűgös volt. Éhes volt nagyon.
Kimentünk az előtérbe, ahol egy kedélyes cigánycsalád ült egy asztalnál és kártyázott. Nem is nagyon beszéltek magyarul. Emma odavágyott közéjük (bár leginkább az asztalon álló sült libacombok vonzották), így hát leültünk.
Az emberek oda-odasomolyogtak, fogatlanul, vidáman, készségesen széket raktak alánk. Egy asszony kérdezgetett, hogy miért vagyunk ott.
Kínálták is szegény csillagomat, dehát nem ehetett, sírás is lett a vége.

Nagy végre megérkezett apa, jöhettünk haza. Emma már teljesen jól volt, csak sírdogált, hogy éhes.
Este végül kapott egy kis híg tejbegrízt. Úgy evett, mint aki valami munkatáborból szökött.
A hasa kicsit sem fáj, délutánig nem is tudta, hogy ott van valami, a pisilésnél nézett rám csodálkozva.
Mondtam neki, hogy a doktor bácsi véltelenül megkarcolta a varázspálcájával, mikor gyógyította. Azért tett rá ragtapaszt. Rendben is volt ez így.
Túl vagyunk rajta, a többi az én dolgom, melyik polcra teszem ezt a lelkemben...