Emmát fektetni olyan, mint egy fegyverletétel.
A zsebei degeszre vannak tömve mindenféle szajréval (a macis és hercegnős favorizálás után eljött a zsebes ruhák ideje), a két keze is tele van cekkerekkel, mint valami piacozó máminak.
Rutinosan fekvési idő előtt elkezdem neki mondani, hogy nah, alukálás!
Lejátszuk a szokásos nyavajgós köröket, próbálok nem agyvérzést kapni, miközben csigalassúsággal készülődik. Iszik, pisil, stb...
Végre feljutunk az emeletre is (minden lépcsőfoknál alkudozik kicsit alvás ügyben).
A következő napirendi pont a zsebek kiürítése. Hosszas könyörgés és magyarázás után belátja, hogy nem lesz túl kényelmes egy nagyobbacska betonkeverővel a farzsebében aludni, valamint a háromszázhuszonnyolc kindertojás sem feltétlenül komfortos alvótárs.
Vég nélkül pakolássza, átrendezi, gyűjti, csoportosítja, kipakolja, berakja. Mindezt őrületes lassan, megfontoltan.
Mire elkészül, nekem néhány szál hajam őszbe csavarodik.
Ehhez képest szinte pillanatok alatt elalszik, ha már végre vízszintesbe kerül. De addig?!