Nézem Lappa péterszegi videóit, és közben csendben csavarodik a szívem, mert eszembe jutnak a gyerekkori emlékek Szilvágyról. Szilvágy is ilyen élő volt, tele szeretettel, munkával, vidámsággal, virággal, állattal. Én is totyogó kis gyerek voltam, aki hajtottam a libákat, tyúkokat, aztán nagyobbacska lettem, és felfedeztük a határt, a tankcsapákban ebihalakat pecáztunk, ugráltunk a szalmában, a paradicsomot csak letéptük, és már ettük is.
A paradicsom nekem azóta is napszítta forrón finom...
Sajnos nem maradtak képek, talán csak egy-kettő, videó meg persze hogy nem. Csak az emlékeim őrzik a képeket, de mindig attól félek, egyszercsak elhalványodnak, vagy elfelejtek valami fontosat, és már nem is fog hiányozni, mert nem emlékszem rá.

Aztán ahogy a Papa beteg lett, minden elkezdett haldokolni. A kert szürke lett, elhanyagolt, eltűnt az élet.
Azzal, hogy ő meghalt, számomra meghalt Szilvágy is. Csak nézem a házat, a kertet, de már nem látom az én Szilvágyomat. Ismeretlen kert, ismeretlen emberekkel.
Mama emberi roncsként, szinte teljes közönnyel bármi iránt, a jótékony szenilitás ködén át várja a halált.
Nincs már Szilvágy, csak az egyre fakuló emlékeimben pislákol még, és fel-fellobban, ahogy Lappa péterszegi videóit nézem.
Az én gyerekeimnek nem jutott se Szilvágy, se Péterszeg, és ha megfeszülök, se lesz nekik, és azt hiszem, egyre kevesebb gyereknek jut ilyen igazi vidéki nagyszülő, igazi vidéki nyaralás.
Én sem leszek az a dolgos, állatokat tartó nagymama, akinek a kertje virágtenger...

Hasító fájdalom bennem, hogy a harmadik gyermekenek már nem örülhet a Papa, nem láthatja őt. Azzal vígasztalom csak magam, hogy ott fennt találkoztak, mikor ez a kis élet útra kelt.
Belémégett a kép, mikor már a kórházban feküdt, viaskodva a rákkal és a fájdalommal, lassan elengedve az életet. Bevittem hozzá a gyerekeket, és a szemébe homályosan bár, de visszatért a régi csillogásból valami.
Fogta Emma kezét, paskolgatta azt, és az öreg, beteg emberek elcsukló, halk hangján ismételgette: "édes gyerekeim, de örülök nektek"...