Úgy látszik kezdek felnőni. Egyre többször kapom azon magam, hogy egy beszélgetésben inkább nem mondom a véleményemet. Egyre kevesebb az olyan társaság, ahol igazán lehet vitatkozni, a szó legnemesebb értelmében. Érvek, ellenérvek hangzanak el, és még az is jólesik, ha a végén mindenki marad a saját meggyőződésénél.
Talán Jurától tanultam el a problémakerülést, egyre kevésbé szeretek konfrontálódni olyan helyzetekben, mikor tudom, hogy nincs a másik oldalon partner. Ahol a szavakat forgatják ki, csúsztatások, és nagy érzelmi töltettel átsütött, kevéske tényt tartalmazó "érvek" hangzanak el. Miért is akarnék én egy kvázi idegen embert (embereket) meggyőzni arról, hogy a korai fejlesztés nem a sátántól való szörnyűség. Régen is, mikor Emmával ez napi szintű kérdés volt, meglepett némely szülő hozzáállása. Az én gyerekemnek kutya baja, az a rohadék fejlesztő pedagógus baromságokat beszél. Különben is, olyan nem is létezik, hogy "probléma a nagymozgással", kicsit ügyetlen a gyerek, nagy szám, majd kinövi.
Mi az, hogy szocializációs probléma, egy kisfiú legyen verekedős, így fog majd az életben érvényesülni. Satöbbi, satöbbi...
Halál frusztrált emberek vesznek körül, és ez most egészen látványos számomra, ahogy a békés kis kiegyensúlyozott világomból kitekintek.
Nagyon remélem, hogy ez még jó sokáig eltart - mármint az én nyugalmam, nem a mások frusztrációja :-), mert nekem ez így nagyon jó, és úgyis csak saját magamat válthatom meg...