A gyerekek nagyon nehezen viselték, hogy kórházba kerültem. Iván balhés lett, igazi kis agresszív kiskakas, aki beszólogat, lökdösődik, verekszik.
Amikor végre kijöttem, és mentem érte a bölcsibe, a karjaimba röppent.
Emma magába zárta, nem volt hajlandó beszélni róla senkivel. Amikor megjelentem az oviban, csak felnézett rám a homokozóból, és ennyit mondott csak: "szia anya, meggyógyultál?".
Majd tovább túrta a nedves homokot.
Mindig is ezt csinálta, egészen pici korától kezdve.
Közben az öcsi összefejelt egy kisfiúval, átmentem a csúszda másik oldalára. Egy pillanat múlva Emma zokogott szívet tépően, engem hívott.
Aznap este mindenért zokogott. Hisztérikusan, csak sírt, csak sírt. Ha volt sapkám, ha nem volt.

Iván azóta komoly arccal állítja, ő beteg, nagyon beteg. Ezért nem akar bölcsibe menni, nem akar vacsorázni jönni, nem akar aludni menni, egyáltalán semmit sem akar.

Nehezen oldódik bennük a feszültség, a félelem. Lassan, nagyon lassan gyógyulnak ők is. Naponta százszor megkérdezik tőlem: anya meggyógyultál már?
Mit is mondhatnék? Meggyógyultam. Csak ez a rohadt lelkifurka ne lenne...