Elkiabáltam ezt az alvás dolgot, legalábbis a múlt éjszakára. Talán a szél miatt, nagyon nyugtalanul aludtak a gyerekek. Egész éjjel mászkáltak. Sehogy sem jó, mert elég vacak visszakísérni (cipelni) őket, megvárni, míg elalszanak, majd visszamászni az ágyamba, de annál sokkal vacakabb, ha győz a pillanatnyi lustaságom, és beengedem őket az ágyba.

Mert akkor kétfelől tapadnak rám a teljes testfelületükkel, és jóformán megfulladok tőlük. Hosszú szőke hajszálakat szippantok be, az arcomba köhögnek, cumicsámcsogás két centire a fülemtől, pisiszag, csapkodó végtagok találnak el. Ki mondta, hogy a szüléssel megoldódik az a probléma, hogy a gyerek az ember hólyagját rugdossa?! És egy ötéves sokkal nagyobbat is rúg...

Ilyenkor vissza a rajtvonalra, gyerek felnyalábol az összes asszeszoárjával együtt (cumi, alvós állat, kisvonat, könyv, miafranc, ami nélkül azonnal felébred), és visszatántorog a gyerekszobába. Megpróbálom nem leejteni, nem szétcsapni a fejét, lábát az ajtófélfában, nem bedobni az ágyba, az utolsó méteren megbotolva egy kibaszott legódarabkában...
Tudom, hogy a tárgyak életere kelnek, ha nem látjuk őket. Mi másért kerülne láb alá a legrémesebb hangon sivító plüssakármi éjjeli osonáskor?

Arról nem is beszélve, hogy Iván 13-14 kilóját könnyedén cipelem, de Emma 20 kilóját már nem bírom. Az én fizikai teljesítőképességemnek is van határa, és az úgy tűnik alvó gyerek esetében húsz kiló.
Reggel persze mindenki vidám és kipihent, csak én ébredek úgy, mint aki éjjel lezavart pár menetet Mike Tysonnal (és még csak nem is úúúgy...).
Ilyenkor könyörgőre fogom, hogy tűnjön el mindenki az ágyból, csak húsz percet, csak húsz picinyke percet hadd tölthessek egyedül benne. Ha jófejek (mert általában azok, hiszen remekül aludtak), elvonulnak...
Aztán úgyis kivet az ágy, indul a nap. Visítás a konyhából, összevesztek a csokigolyón, én meg zombi vagyok...